Sehonnia 4 csillagozás

Mi kerüljön a kedvenc könyvek közé, ha nem az, ami ekkora hatással volt rám. Amit első olvasásnál nem egyszer kellett félretennem, mert annyira felzaklatott, vagy mert elhomályosodtak a betűk… Amit megsirattam a könyv végére érve. És amit azonnal újra kezdtem, másodszor is kiolvastam, sorról sorra, egészen a végéig, újraélve, újragondolva, újrarágva. És másodszorra is elvarázsolt.
Olyan ez a könyv, mint a hagyma – rétegről rétegre hántod le az egymásra boruló rétegeket. Egy család története, egy (több) ország és egy (több) nép* történelme, sok-sok irodalmi, helytörténeti és kultúrtörténeti utalás, pszichológia, szerelem – van benne minden. Élet a 40-50-60-70-es évek Jugoszláviájában, aztán élet a bombázott Belgrádban, élet a szétesett Jugoszláviában, egymással harcban álló nemzetek. Parázs a hamu alatt, ami a mesterséges lefojtás után egyszer csak fellángol.
És az emlékezés, emlékezet útjainak, mechanizmusának körbejárása. Hogyan működik, mitől „indul be” az ember emlékezete, mi hozza elő a régi emlékeket. Miket hurcol magával az ember egész életében – jót, rosszat, látszólag akár jelentéktelent. Ízek, illatok, szavak, idézetek – egyszerre visszaugrunk az időben, akár egész a gyerekkorunkig, magunk sem gondoltuk, hogy mindezek még ott rejtőznek valahol agyunk eldugott kis polcain.
A könyv lényegében 1999-ben játszódik, Szerbia NATO-bombázása idején, majd az ezt követő néhány hónapban. Két szálon fut, két főhőssel: a Belgrádban élő idős egyetemi tanárnő és közel negyven éve Amerikában élő öccse részben egymásnak szóló monológjait olvashatjuk.
Bevallom, nem valami sok délvidéki, szerb-horvát-macedón-albán irodalmat olvastam eddig. Erre a könyvre @Timár_Krisztina kihívása** keretében találtam rá, és máris további könyveket választottam magamnak a délvidéki listáról.
Lassú és odafigyelős olvasmány a sok-sok egymást keresztező szál, időben visszaugrások miatt. És megrázó olvasmány is, amire elég rágondolnom, máris könnybe lábad a szemem.

*értve itt Jugoszláviát, valamint a Jugoszláviát megelőző és követő előd- és utódállamokat és a Délvidéken élő szerbeket, horvátokat, albánokat stb.
** http://moly.hu/kihivasok/olvassuk-korbe-kozep-es-kelet-europat

Eleinte csak némi idegenkedéssel, végül már fogcsikorgatva olvastam. Háború és lelki vívódás, ahogy egy értelmiségi szerint írni kéne róla: mesterkélt, sokszor édeskés, és bár biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a cél (illetve ez sem volt cél), az intellektuális fölény fitogtatása miatt leereszkedő is. Ebben a könyvben minden pozitív szereplő rendkívül intelligens, ragyogó tehetségű, érzékeny, gyönyörű (a magam részéről végzetes húzásnak tartom a szépség és ész párhuzamba állítását), több nyelven beszél (akcentus nélkül, naná), zenekedvelő és -értő, továbbá biztosra vehető, hogy rendelkezik írói vénával is. Hát persze. Mindez körítve olyan, rendkívül életszagú megnyilvánulásokkal, mint például a következő gyöngyszem, melyet a háborús traumák miatt összeroppant katona mond a pszichiáterrel folytatott beszélgetés során: „Lehetséges, noha a félelmem ennek belátásától meggátolt abban, hogy ráeszméljek.” Engem meg az gátolt meg ennek a mondatnak az azonnali befogadásában, hogy jó darabig a messzire elhajított agyamat kerestem a szobában. Ugyan ki mond ilyet? Hol vannak a valódi emberek, vagy legalábbis az átlag, aki töredezetten makog valamit a pszichiáterének, aki nem játszik hangszeren, akinek nincsenek könyvritkaságai a polcán, büdös, koszos, véres, sokszor gyenge és talán nem feddhetetlen, de neki is van lelke meg agya? És tegye fel a kezét az, akit bármikor is hívtak élőszóban, viccet mellőzve „gyermekem”-nek, vagy férfi létére szólította már idősebb férfi, atyai érzülettől hevítve „drága lelkem”-nek.

A történet főhősei egy idősödő testvérpár, Marija és Veljo: a korábban egyetemi tanárként dolgozó nővér (a második világháború után eleinte a nép ellensége, aztán a megélhetése, előmenetele érdekében idomul a hatalomhoz, végül elfordul tőle) Szerbiában él, míg a pszichiáterként praktizáló öcs Amerikában. A három részre tagolt regény első fejezetében a repülőn nővéréhez tartó Veljo gondolatait olvashatjuk (többek között az általa kezelt katonáról), míg a másodikban azokat a leveket, melyeket Marija írt testvérének Szerbia 1999-es NATO-bombázása idején. Hogy megküzdjön félelmével és nyomasztó gondolataival, Marija gondosan dokumentálja mindennapjait, és közben múltjáról, addig ki nem mondott érzéseiről is mesél öccsének. A harmadik rész elbeszélői stílusa hasonló, csak ezúttal Veljóé a szó: most ő vall nővérének arról, milyen érzéseket váltott ki belőle a Szerbiába való visszatérés, illetve összefoglalja és megerősíti a már nővére számára is nyilvánvaló történéseket. Például azt, hogy sikeresen belegabalyodott nővére fiatal barátnőjébe (öcsike egyébként házas), de annyira, hogy a sugárzó lelkű és szépségű, meg persze kimagasló észbeli képességekkel rendelkező leány még teherbe is esik az együttlétük után. Mert így akarja. Mert így kell történnie. Mert (még ha Veljo visszamegy is aztán Amerikába az asszonyhoz) őket egymásnak teremtette az ég. Olyannyira, hogy szex után (a természet lágy ölén esik meg a dolog, egyiknek sem volt még soha ilyen jó, ilyen tökéletes, ilyen földöntúli) rögtön el is mennek a templomba, hogy gyújtsanak egy gyertyát, mert „Ha Isten a szeretet, akkor szeretni nem bűn”. Erről ugyan eszembe jut, hányan próbálták már Isten helyett megmagyarázni, hogy mire gondolt szeretet címszó alatt, és azokból az aranyba csomagolt szövegekből milyen veszélyes, hazug dolgok kerekedtek, de mindegy, bízzunk benne, hogy itt valami felsőbb rendelés beteljesítéséről van szó, elvégre Szent Száva menetrendszerűen végigfényeskedi a történetet, ő meg azért csak tudhat valamit.

Kár ezért a könyvért, mert tulajdonképpen nem akarna olyan rossz dolgokat mondani, egy darabig még a kissé fellengzős elvontsága is viselhető lenne, de az az ámokfutás, amit úgy a kötet felétől elkövet, visszavonhatatlanul kicsattintja az ember zsebében a bicskát.

Amúgy nem tudom, miféle irodalmi becsípődés lehet ez a fiatal nő a jócskán deres halántékú fickóval kombináció, de ha már délszláv, Igor Štiks Illés próféta széke című regényében is megvan ugyanez a felállás; az ott szereplő párosról ráadásul a végén kiderül, hogy spoiler.