Černobyľská ​modlitba (kronika budúcnosti) 1 csillagozás

(Rájöttem, hogy miért Absynt a neve ennek a főleg riportkönyveket gondozó kiadónak. Mert ezek a könyvek ütnek. Brutálisan. Nem is bírja mindenki, és mégis, ha egyszer megkóstolod, akarod az újabb és újabb adagot.)

Amikor kicsi voltam, néhányszor hallottam otthon azt, hogy „az olyan csernobilos gyerek”. Nem pontosan tudtam, hogy mi is az a csernobilos gyerek, csak annyit, hogy az nem teljesen százas.

Ma már nyilván mindenki tudja, mi történt Csernobilban. Tudja a hírek vagy a felületes ismeretek szintjén, de ha valaki kíváncsi (ha van elég mersze), hogy megmerítkezzen a radioaktív borzalomban, akkor elolvashatja Alekszijevics könyvét.

Bár többen írták, hogy amit Alekszijevics csinál, az szépirodalom, én mégis az újságíró szemével olvastam ezt a könyvet. Tudom, hogy ez Alekszijevics védjegye, ezek a monológok, kérdések nélkül, minimális hozzátett tényanyaggal (legtöbbször csak egy név, város és foglalkozás). De közben arra is gondoltam, hogy ha az ember ilyen dolgokat hallgat, akkor egyszerűen nem lehet nem bevonódni, nem állást foglalni, nem felháborodni, nem összeomlani, nem őrjöngeni – az egyetlen mód, hogy mégis megőrizd valahogy az újságírói objektivitást, az az, ha teljesen kiiktatod az újságírót a szövegekből.

Kemény olvasmány. Az indítás rögtön letaglóz, egy olyan férfi feleségének a vallomása, aki közvetlenül a baleset után dolgozott Csernobilban, az ő gyötrelmes halálának a krónikája, a hazugságok krónikája, amivel a családtagokat áltatták, a kétségbeesés krónikája, amellyel a feleség terhesen (!) ott aludt a férje mellett a kórházban.

Vannak visszatérő motívumok az elbeszélésekben. A szovjet ember típusa, aki számára a köz mindig előbbre való, mint saját maga, nevetséges gyávaságnak tartja, ha valaki fél a sugárzástól, inkább lelkesen, fedetlen fővel, védőöltözék nélkül indul a reaktor közvetlen közelébe. Minden nap kitűzték a reaktorra a szovjet zászlót, és amikor az irdatlan sugárzásadagtól szétesett, a darabjait a szívük felett hordták hazafiságból…

A 9/11-ről szóló könyvben is az sokkolt a leginkább, hogy egy kicsivel jobb szervezéssel mennyivel több embert meg lehetett volna menteni. Csernobil után rengetegen estek annak áldozatául, hogy senki nem merte vállalni az egyéni felelősséget, hogy figyelmeztesse a lakosságot, hogy szétossza közöttük az egyébként meglévő prevenciós csomagokat (respirátorok, jódkészítmények stb.). Ez a legdühítőbb az egészben. Mert hogy a falusi nénikék nem értették, hogy miért nem lehet megenni a kertjükből a krumplit, és éjjel juszt is kilopóztak, és kiástak belőle egy keveset, az tragikus, de valahol érthető. De hogy felelős pozícióban lévő emberek jobban féltették a saját pozíciójukat, mint akár a családjuk, a gyerekük életét, az megbocsáthatatlan. Ezek az emberek egyébként nyilván adnak felmentést maguknak ("én csak a kor embere voltam"), de én olvasóként nem adom meg nekik ezt a könyörületet.

És akkor van ezeknek a beszámolóknak rengeteg egyéb aspektusa. A gyerekek, akik közül néhányan szörnyű rendellenességgel születtek. A halálra ítélt állatok. Az elhagyott, betemetett falvak. A felirat a temető kerítésén: „Vigyázat! Magas sugárzás!”. A szennyezett területeken betakarított termény, az ott nevelt állatok, amelyeket mind eladtak, mert a tervet teljesíteni kellett. A tragikus sorsú atomfizikusok, akik próbálták figyelmeztetni a barátokat, hogy szedjenek jódot, de a telefonbeszélgetés ilyenkor megszakadt. ("Elvtárs, ne terjesszen pánikot!") És nem túlzás az, amit egy értékelésben olvastam, hogy az olvasó egyidejűleg akar hányni és ordítani.

A könyv alcíme az, A jövő krónikája. Vagy inkább krónika a jövőnek. Csernobil egy szörnyű baleset volt, de sok szörnyű következményét mérsékelni lehetett volna egy felelősebb, bátrabb, karakánabb hozzáállással. Ha más nem, ez tanulság lehet.