Sipino 72% 22 csillagozás

Fellélegeztető érzés, amikor egy kis Bizsu és egy kis Selyem után azon tipródom, „tükröm, tükröm, mondd meg nékem!”, mit is öltsek magamra, hogy igazán úgy érezzem, jól érzem magam a szövegszövetben – persze nem mondja, ahogy azt sem, hogy miért nem mondja –, ám akkor jön egy kis Sipino, és a tükröm-tükröm már tudja a választ: a bizsu kevés, a selyem sok. Közte az igazság. Pedig csupán valami rövid lélegzetű regényre vágytam Galla Ágnes versei és Galia Zinko rajzai után, melyek varázslattal beledaloltak, -színeztek Svenja Leiber sorai közé, hogy tisztábban lássak. Mert már mikor még csak a sötétben tapogatóztam is, miközben a szavak fatamorganás köddé lettek a tudatomban, éreztem felragyogni a valódiság, a hamistalanság zöld sugarát. Rövid lélekzettel nagyszabásút sóhajtottam. Nem keveset és nem sokat. Az éppen annyit. Most becsukom szemem, és magam elé képzelem Lilja-Mását. „Fehérlik a domboldal, fölötte az alkonyi homály. Gyöngéd fények. Fönt, a sötétkék égen csillagok. Fák, fatörzsek. A hópaplantól megszabadult erdő. A fák koronája fehérlik a dértől, a virágtól vagy a hidegtől. Megpróbálom elképzelni, hogy Mása fut a törzsek között. A léptei nyomát. A bundát, a nemezcsizmát, a kivörösödött bőrét, és a szemét, ahogy felvillan a lombok között… Újra kinézek a hóra. Színes.”* Patinától színjátszó patyolat.

* Svenja Leiber: Sipino (186. oldal, Gondolat, 2012)

Elkezdtem olvasni a könyvet, megérkeztem én is Sipinoba, de kezdetben nehezen tudtam befogadni azt, amit kínál. A különös emberek, akik ott élnek, messze a várostól, az érintetlen természet közepén, mindannyian idegenek voltak számomra. De aztán, némi ott töltött idő után én is megismertem lassan mindenkit, világossá váltak a kapcsolatok, kezdett tisztulni a kép. Végül már annyira a szívembe zártam Sipinot és kis közösségét, hogy végül majd meg is szakadt értük a szívem.
Voltak vicces pillanataik is, például, mikor eltűnt a tűzhely. spoiler Elképesztő összetartásról tettek tanúbizonyságot. Mintha egy nagy családba csöppentem volna, ahol mindenkinek megvan a saját szerepe, akik felett mintha megállt volna az idő, élvezik a falu adta lehetőségeket, és ha átmenetileg el is hagyják, visszatérnek.
Mert Sipino egy nagyon fontos dolgot tud nyújtani, lehetőséget ad a szörnyű tragédiák titkának őrzésére, lehetővé teszi a felejtést, hogy folytatódhasson egy megsebzett élet. A közösség összezár, és védelmez.

Az írónő az egyedi és csodálatos megfogalmazásával olyan leírhatatlan hangulatot teremt, amely mindenképp nyomot hagy az olvasóban. Milyen szép már egy egyszerű jelenség leírása is: „ Amikor felnéz, a fény szinte beleharap a szemébe. ” (64.oldal) Ez a történet kissé nehezen enged közel magához, de végül nagyon erős kapocs alakul ki.

„Sipino mindentől távol esik. Annyira távol, hogy már alig látszik. Egy dombon, mocsaraktól, tavaktól és patakoktól körülvéve. Négy dácsa kátránypapírral fedve; reggel és este ki se látszik a ködből; színesre festett ablakkeretek; a bejárati ajtókat védő szélfogóban csizma, tüzelőfa és üres üvegek hevernek szanaszét.
Idejönnek, hoznak magukkal barátot, barátnőt, maradnak júliusra vagy augusztusra, horgásznak, szamócáznak, végiggondolják Oroszország történelmét.
Évek óta járnak ide. Van, aki már évekkel ezelőtt itt ragadt. Ugyan, mi egy év?…Itt lenni olyan, mint egy szünet, aminek nincs se eleje, se vége. Ami összeköt az a várakozás: egy vendégre, a nyárra, a postára.” (25. oldal)

Ez tehát Sipino, Svenja Leiber első regényének helyszíne. Sipinora mindenek előtt az időn kívüliség a jellemző. Furcsa világ ez korunk embere számára, akinek legfőbb értéke az idő lett. Egy nap ketrecébe besűríteni minden dolgot, aminek helye kell legyen a modern ember számára igazán művészet. Azt sem tudjuk, hogyan vagyunk képesek nap, nap után mindent megoldani? Hajszolva vagyunk, kötelezettségek, lelkiismereti feladatok és társadalmi elvárások sűrűjében. Hosszasan lehetne ecsetelni, kit hogyan frusztrál és borít el ez a lehetetlennek látszó feladattenger. S mindeközben arra vágyunk, hogy egy kicsit elpihenjünk, ki tudjuk magunkat szakítani ebből a körforgásból. Naponta csak egy picit, amíg olvasok pár oldalt, amíg futok egyet, jógázom, vagy hagyom, hogy a zene kicsit elvarázsoljon, vagy egyszerűen csak a tévé mágikus doboza szippantson magába… Évente legalább 1-2 hétre, amíg elszököm a világtól szabadságra… S nem tudunk betelni ezzel a pár nappal. Időt akarunk a lassúlásra. Vágyunk, hogy ne össze kelljen dobni egy kaját, ne csak beugorjunk a szüleinkhez, barátainkhoz, ne csak egy „-Mi volt veled ma?” kérdésig jussunk el a családunk felé. S mindeközben van egy hely, Sipino, ahol minden és mindenki megreked. Várnak valamire, ez tölti be életüket, ez a lassúság, a parttalan hullámzás. Teljesen lényegtelen, hogy milyen karakterek gyűltek egybe Sipinoban, hiszen mindegyiküknek megvan a maga szépsége és jellegzetessége, s a valóság szempontjából ez tényleg lényegtelen. Ők elmentek Sipinoba, ott ragadtak, visszatérnek, mert van valami, amire várnak. A megtisztulásra. Visszatérni az ember ősi, legbelső lényében megbúvó valóságra. Itt ez lehetséges.
Svenja Leiber ezt kínálja fel nekünk. Csupaszítsuk le magunkat, szegényedjünk el, dobjuk le magunkról a társadalmi elvárásokat, találjuk meg a magunk Sipino-ját, legyünk tiszták, mossuk le magunkról a világ make up -ját, a ránk mázolt graffiti -ket! Ki vagy te? Mi a legfőbb érték számodra?
Maga a regény nem egy könnyű olvasmány, kicsit átlengi Sipimo mágikus világa. Az összefüggéseket lassan lehet megérteni, mozaikszerűen alakul ki a cselekmény. Elsőre tényleg nem egyszerű felfogni a történéseket, de mire mindent megértünk, addigra már magába szippant ez a légkör, nem ereszt el.

Erről a könyvről nem tudok írni, csak azt, hogy felejthetetlen hangulata van, hogy az oroszok a látottak alapján pont ilyenek, meg a végén én is kicsit meghaltam, és hogy olyan szép sorok vannak benne, mint ez: A férfi, akinek alakját szemlátomást csak a szegénység tartja össze (…)

Most nem igazán jött be ez a lebegtetős, álomszerű hangulat.

Micsoda különleges könyv! Nekem inkább benyomásokat adott, mint pontosan körvonalazható gondolatokat. Szinte minden mondatában akad valami, ami az érzékszerveket mozgósítja: látnivalók, szagok, illatok, hangok, sőt még a tapintást is aktivizálja. De a rengeteg érzet ellenére elmosódott, kontúrtalan az összhatás, mintha ködben élném át, amit olvasok. Időtlen, valószerűtlen. Aztán elér egy pontig, amikor egyszerre, mintha a hideg, nyirkos szél elfújná a ködöt, és kitisztul a kép; ez meg is marad a történet utolsó szakaszában. Nem igazán tudnám összefoglalni a tartalmát, de a hangulata lenyűgözött.

Nem mindennapi mű, mely egy különleges, mindentől elzárt helyen játszódik. Jan meglátogatja barátját Oroszországban, egy Sipino nevű, Isten háta mögötti kis faluba mennek, ahol szépen berendezkedik és beilleszkedik a kis közösségbe. Egy idő után megismerkedhetünk mindenki történetével, terhével, együtt várjuk velük Mását.

Még nem tudtam eldönteni, van-e mélyebb értelme a történetnek, vagy csak én nem tudtam megfejteni. Egy német férfi, Jan Riba Oroszországba utazik, hogy Viktor, egy barátja megmutassa neki az orosz nyarat. De hetek telnek el, mire elindulnak Sipinoba, addig Riba Viktor moszkvai lakásában tölti a napokat, anélkül, hogy kimozdulna. Sipinoban mindössze néhány, igen különös ember lakik. Riba köztük ragad, de nem tudom, hoz-e ez valami változást az életében, vagy korábbi, vl. sivár élete után beleragad az orosz kilátástalanság abszurd világába. Különben jó stílusban megírt történet.