Énekesmadarak ​és kígyók balladája (Az éhezők viadala trilógia) 85% 1243 csillagozás

Nagyon megszerettem azt a különös és kegyetlen világot, ahova az Éhezők Viadala trilógia elkalauzolt minket, ezért nagyon megörültem, hogy egy kis időre újra belecsöppenhetek a kapitóliumi életbe. Arra is nagyon kíváncsi voltam, miért lett Snow elnök olyan, amilyen. Adni akartam neki egy esélyt, hogy lássam, nem született ő gonosznak, csak a körülményei tették azzá. Mint amikor régen a Darth Vader-ré vált Anakin történetét vártuk.

Tíz évvel a lázadás és a háború után teljesen mások voltak a viadali körülmények, mint amit eddig ismertünk. Szívszorító volt olvasni, hogy mennyire leállatiasították a kiválasztottakat, pedig anno azt hittem, magánál a viadalnál nem lehet lentebb. De lehet. Éreztem azt a megszokott undort és iszonyatot, amit a trilógia is kiváltott belőlem.
Lucy Gray személye nekem egy hatalmas talány. Őt megismerve már tudjuk, miért utálta Snow első perctől kezdve Katnisst (egyébként nagyon sok dologra magyarázatot kapunk a regényben), mégsem tudom a két személyt egymással párhuzamba hozni. Nem tudtam eldönteni elejétől kezdve, Lucy Gray szerepet játszik-e vagy sem. Kiderült, nem alaptalanul.
Snow gonoszsága mögött nem a traumák állnak. Egyszerűen csak összeroppant a szegénység és az elvárások súlya alatt, és elvesztette önmagát. Nagyon tetszett a befejezés, és a hatalmas kérdőjel a történet végén, aminek köszönhetően Coriolanus Snow személye továbbra is homályba burkolózik.

(A négy csillag mögött az áll, hogy a végefelé ellaposodni éreztem a történetet.)

Már egy ideje szemezgettem ezzel a könyvvel, kíváncsi voltam Snow elnök történetére. Sokkolt. 10 évvel vagyunk a háború után, a Kapitólium még mindig romokban hever, az emberek dühösek, így kerül megrendezésre a 10. Éhezők Viadala, ami még Katniss idejében is borzalmas, nem hogy ebben a korszakban. A kiválasztottakkal úgy bánnak, mint az állatokkal, éheztetik őket, iszonyatos megszégyenítésnek vannak kitéve. A legborzasztóbb, hogy a Viadalra megtalálták a tökéletes magyarázatot, amit még ifjú Coriolanus is belátott… A Kapitólium tele van rettenetes emberekkel, akik ehhez jócskán rásegítettek. Dr. Gaul az egyik legrosszabb mind közül, mégis azt kell mondjam, hogy az egyik legérdekesebb karakter is számomra.
A könyv elején ugyan romokban hevert a Snow család, mégis volt egy szikrányi jóság Coriolanusban. Sejanus hatására azért néha elgondolkodott. :D Aztán ezt fokozatosan kiölték belőlük.. a könyv végére még inkább önző, egoista, kegyetlen lett. (pedig azért ebből az elején se volt hiány)
Lucy Gray nyitott kérdés maradt, ami érdekes, de nem annyira zavar. Az a lány végig egy nagy rejtély maradt nekem, nem tudtam kiigazodni azon, vajon hogyan érez.
Sejanus lett a kedvencem. Nála bátrabb „kapitóliumit” (nem akarok sporilerezni) el sem tudok képzelni.
Sok kérdésemre választ kaptam a sorozattal kapcsolatban, azonban még így is Snow elnök személyét kissé homály fedi. Ugyanis arról, hogy belőle végső soron hogyan lett elnök nem olvashatunk.
Mindenképp megéri elolvasni!

Ui.: Imádom, amikor a cím értelmet nyer.

Az emberek nem születnek szörnyetegnek. A körülmények teszik őket azzá.
Coriolanus Snow sem volt szörnyeteg. De óriási volt a vállára telepedő nyomás, hogy megfeleljen a neve és rangja támasztotta elvárásoknak, mert minden a látszat. Gyerekkorától azt hallotta, hogy nagy hatalmú emberré kell válnia, és ő meg akart felelni ennek jövőképnek.
Nem sajnálom, nem igazán, mert a döntéseit végül ő maga hozta, de most már jobban megértem.
Azt is, miért gyűlölte meg Katnisst már az első pillanatban.
A lányt, aki ugyanúgy feltűnést keltett az aratásnapon, mint Lucy Grey. A lányt, aki a közönség kedvence lett, aki kitűnt a tömegből, és aki úgy énekelt, mint egy fecsegőposzáta.
Collins jól csinálta, mert anélkül magyarázott meg rengeteg mindent, hogy az arcunkba tolta volna.
Tartottam tőle, milyen lesz ez a regény, mert nekem az ilyen elő-utó-középtörténetekkel szemben mindig fenntartásaim vannak. Vajon tényleg hozzáad-e az eredeti történethez, vagy csak egy újabb bőrt akar lehúzni róla?
Ez a könyv egyértelműen nem ebbe a kategóriába tartozik. Célja volt, és sokban gazdagította az Éhezők Viadala világát; olyan réteget húzott egy eredetileg utált karakterre, amitől ha rokonszenves nem is, de sokkal emberibb lett.
Nagyon tetszett a kontraszt, ahogy Collins a könyv folyamán végig Coriolanusnak „szólította” a fiút, az epilógusban pedig már Snownak. Miután választott. Miután azt választotta, hogy Snow lesz, és elenged minden gyengeséget, minden befolyásoló érzelmet.

Most ennek a történetnek a fényében fogom újra olvasni az Éhezők Viadalát, és kíváncsi leszek, mi mindent fedezek még fel benne.

Úristen ez a könyv! Valami eszméletlen, egy igazi mestermunka! ♡
Hihetetlen, hogy Suzanne Collins ennyi év után is, milyen gyorsan visszarángatott az Éhezők viadala világába. Mikor először megláttam, hogy mégse Magsről fog szólni a könyv, hanem Snow-ról, hát kissé csalódtam. Később viszont már nagyon is érdekelt a drága elnök élete.
Itt megtudhattuk, hogyan hatott a háború a Kapitóliumra. Hogy ott is voltak egy csomóan, akik éheztek és szenvedtek. Meglepett, hogy Snownak off milyen mozgalmas fiatalkora volt. Mennyi minden ment keresztül ő is. Így az eredeti trilógiában sosem gondoltam bele, hogy mégis hogyan lett olyan, amilyen. Nem is nagyon érdekelt, mert csak egy gonosz embert láttam a személyében. Ebben a könyvben, viszont nagyon sok mindenre választ kapunk.
Nagyon tetszett, hogy bepillantást nyerhettünk az Éhezők Viadala alakulásába, fejlődésébe. Nem semmi, hogy annyi év alatt mennyit változott az egész. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy Katnissék mennyivel jobban jártak, ahhoz az embertelenséghez képest, ami az itteni kiválasztottakra várt. Még mindig teljesen elborzaszt ez az egész „játék”, és a kapitóliumak mentalitása ezt illetően.
Habár Snowt megszeretni nem tudtam, viszont most már végre értem őt. Nagyon tetszett, hogy a viselkedését, gondolatait elemzgethettem olvasás közben. Főleg, úgy, hogy már ismerjük a végkifejletet.
Lucy Gray viszont… Rá nehezen találok szavakat. Annyira megérintett az ő története. Egyszerűen letaglózott a lány. Annyiszor meglepett a viselkedésével, bátorságával, szeretetével. A balladái pedig tökéletesek♡ El sem hiszem, hogy mennyi mindenre fény derült ebben a kötetben. Annyi érzelem kavargott bennem az elejétől kezdve egészen a könyv végéig, és még most is.
Teljesen más fényben látom most az egész trilógiát. Lucy Gray egy igazi kincs, aki tovább él a dalaiban és a fecsegőposzátákban. Sosem lett igazán elfelejtve❤
Sejanus szintén mélyen megérintett. Az egyetlen „hibája” az volt, hogy túl kedves volt és, hogy sosem mondott le az elveiről a hitéről. Ő a reményt jelképezi a sötétségben. Legyen bármilyen rossz is a helyzet, mindig akadnak jó emberek, akik sosem adják fel, és ez tiszteletre méltó.
A történet tökéletesen fejeződött be. Eléggé frusztrál, ledöbbent és felszabadít. Snow számára happy end, de a többiek…
Még mindig az egyik legjobb világ, legjobb disztópia, amiről életemben olvastam. Örök kedvenc marad.

„Nincs joguk éheztetni embereket, vagy ok nélkül megbüntetni őket. Nincs joguk elvenni az életüket és a szabadságukat. Ezek veleszületett tulajdonaik, nem a maguké. Egy háború megnyerése sem jogosít fel erre senkit.”

Az Éhezők viadala előzményregénye igazi csemege a trilógia rajongóinak, egyben egyike az év legkülönlegesebb könyves megjelenéseinek. Fókuszában a kegyetlen zsarnok, Coriolanus Snow ifjúkora áll, bemutatja azokat az eseményláncolatokat, amelyek alakították személyiségét, és kiélezték hataloméhségét. Még romlatlan fiúként nagy reménnyel várja a Tizedik Éhezők Viadalát, amely utat nyithat számára egy szebb, sikeresebb jövő felé, hiszen, ahogy a családi szlogen tartja, a „hó mindig felül landol”. Azonban utolsóként jelentik be, hogy a tizenkettedik körzeti lány, Lucy Gray mentora lesz. Megalázva érzi magát, ám hamarosan közel kerül kiválasztottjához, és megcsillan az esély a hőn áhított győzelemre is. A viadalon a Kapitólium pedig a megtorlás új szintjére lép, a körzetek büntetése a lázadásért ezúttal különös fordulatokat hoz. A regény nagy erőssége a karakterek ábrázolásában rejlik, lelkivilágukba és motivációjukba mély betekintést nyerhet az olvasó. A történet legszimpatikusabb szereplője egyértelműen Sejanus, aki bátran kiáll elvei mellett, az emberi jogok harcosaként. Érzelmekben, izgalmakban bővelkedő történet, amely egyszerre kikapcsol és elgondolkodtat.

Imádom az Éhezők viadalát, az egyik legnagyob kedvencem azóta, mióta olvastam az első részét. :-) ❤ Bár már akkor sem szerettem meg Snowt, és ez most sem változott meg, hogy kapott egy saját történetet. Az öt csillagom részben csakis Lucy Graynek szól, és hogy újra belecsöppenhettem az Éhezők viadala világába, amit teljes mértékben imádtam. De Snowt még mindig utálom, sőt cseppet sem érzek iránta sajnálatot. Ő választotta ezt az utat, hát élvezze! Mindenkit elárult volna, ha azon múlik, még a saját anyját is. Egy csomó választása lett volna, hogy mindent másképp csináljon, de ő szánt szándékkal nem tette, ami helyes. Sejanussal is mit tett? spoiler Nem lett attól jobb ember, ahogy Lucyval bánt az elején végig önző volt, bár olykor azért csak normális ember módjára viselkedett, de a többségében önző volt. De hagyjuk is őt, utálom. De nem bántam meg, hogy elolvastam a történetét, mert itt voltak a covey-ek. Lucy Gray és Maude Ivory, a cuki kislány. :-) ❤ Őket nagyon megszerettem, kíváncsi lettem volna még, hogy mi lett Lucyval, de egy igazi fecsegőposzáta sosem tűnik el, és hallgat el. :-) Még Sejanust is kedveltem, meg Tigrist is. :-) Suzanne Collins egy zseni az írok között, nagyon szeretem, hogy újra és újra elkalauzol, beszippant ez az elképesztő világ, és újra beleszerethetek. :-) Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt is. :-)

Bőven voltak fenntartásaim amikor először jött a hír, hogy Snow karakterközpontú előzményregényt ír Suzanne Collins Az Éhezők Viadala trilógiához és sajnos nem szívesen mondom, de a saját olvasmányélményemet tekintve igazam lett, mert ez nekem nem igazán tetszett. :(
Régebben arról volt szó, hogy vagy Mags vagy Finnick lesznek a középpontban és akkor még szívből örültem és érdeklődtem, de sosem szerettem igazán az antihős sztorikat, pedig ez a könyv pontosan az.
Azt mindenképpen elismerem, hogy bátor húzás volt az írónő részéről, hogy egy ilyen sokak által utált és megvetett szereplőt választott regénye középpontjába, de pont ezért fog maga a könyv is megosztó lenni…legalábbis szerintem.
Tipikusan az a kötet lesz, mint A kiválasztott is, hogy a rajongók fele imádni fogja, még a másik fele egyszerűen csak a fejét fogja az említésére.
Snowt egyszerűen utálom és ettől az első perctől kezdve képtelen voltam elvonatkoztatni, ami már eleve rányomta a bélyegét az egészre.
Az biztos, hogy meglepő volt az ő szemszöge és a családja története, de nem tudtam megsajnálni még egy másodpercre sem.
Sokszor azt éreztem, hogy valamiféle gyenge szimpátiát próbál meg kiváltani belőlem az írónő a fiatal Coriolanus iránt, de aztán mindig történt valami olyan dolog, vagy tett valamit, ami után rögtön kapcsoltam, hogy ez bizony valójában ő, Snow elnök, aki milliók haláláért és szenvedéséért felelős.
Az egyetlen pozitívum benne, hogy ő aztán tényleg eltökélt és amit eltervez, azt véghez is viszi, senki sem állíthatja meg, na de milyen áron? Áhhh…
Lassan haladtam vele, kínlódtam az olvasással, pedig annyira reméltem, hogy nem így lesz. Nekem óriási csalódásnak bizonyult.
Az egyetlen pozitív dolog, az maga a tény, hogy kicsit visszatértünk Az Éhezők Viadala világába, ami persze egy embertelen, brutális disztópia, de mégis van benne valami, ami már régebben is megfogott és ez most sem volt másképpen. A hangulat magával hozta a régi emlékeket.
Nosztalgiának tökéletes, előzménynek is, de szerintem mindenképpen a trilógia után érdemes olvasni és önálló kötetként nem állná meg a helyét.
Túlélés, hatalom, árulás, gyötrelem és a végeláthatatlan háború. Az öldöklés üdvözlése, az erőszak teljes magasztalása. Ezek a dolgok jöttek át a lapokról, más nem. A féktelen önzés és becsvágy, aminek egyszerűen képtelenség volt gátat szabni.

Kicsit bővebben: https://klodettevilaga.blogspot.com/2020/05/konyvkritik…

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a trilógia és kötet megírása között, de hogy Suzanne Collins ott veteti fel velünk a történet fonalát, ahol kell, az is biztos. (Majdnem azt írtam, hogy ahol abbahagyta, pedig nem, ez afféle előzménykötet.)
Zseniális, ahogy egyből belezuttyant minket abba a világba, megint torkon ragad már a legelején.
Ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, míg olvastam, mint az előző három kötet olvasásakor.
Kedvenc disztópiás világom az Arany háború és az Ötödik évszak meg a Lépcsők városa világai mellett.

„Erre a történetre úgy gondolom, hogy elég sok jelzőt lehet használni, de én most a merészt választanám. Számomra igazán felüdülés volt olvasni a kapitóliumi emberek gondolkodásmódját, és nem azért, mert én is így vélekednék a dolgokról, szimplán jól esett bepillantást kapni ebbe az őrült világba. A kapitóliumi emberek felsőbbrendűek, a körzeti aljanép felett állnak. Műveltek, elegánsak, gazdagok. A világ a lábuk előtt hever, és ők irányítják egész Panemet. Coriolanus is ebben a szemléletben nevelkedett, aki bár megtapasztalta a nélkülözést is, mégis ennek a szemléletmódnak adta át magát. A könyvben figyelemmel kísérhetjük azt, ahogy ő formálódik, ahogy elveszíti az ártatlanságát. A tiszteletreméltó kapitóliumi polgárra azonban mély hatást gyakorol az ő kiválasztottja és mentoráltja Lucy Gray, aki hatására Coriolanus megkérdőjelez mindent, amiben hitt. A lány ártatlansága és kedvessége leveszi a mi főszereplőnket a lábáról, akinek a hatására Coriolanus jobb emberré szeretne válni. Igen, jobb emberré szeretne válni, de a főjátékmester kegyetlen játszmába taszítja az ifjú Coriolanus Snowt, megismerteti vele az élet kegyetlen oldalát. dr. Gaul egy radikálisan gondolkodó személy, akire egyértelműen ráaggatható az őrült jelző. Őrült, de a maga elcseszett világában egy zseniális tudós, aki nem mellesleg hihetetlenül jól tudja manipulálni az embereket. Nem számít neki senki és semmi, csak érje el a célját. Amikor Coriolanus az események középpontjába csöppen, a saját kárán kell megtanulnia, hogy a hatalomhoz vezető út nem pont olyan egyszerű, fényes és tisztességes, mint ahogy azt ő hitte. Az emberi természet eredendően rossz. Ha nincsenek szabályozva a cselekedeteik és az életük, akkor kitör a káosz, és a káosz fájdalmat szül. Sokkoló volt olvasni a körzetekben zajló életről, a hatalmas ellentmondásról, ami az ő életük és a Kapitóliumban élők között megfigyelhető. ”

A teljes értékelést elolvashatod erre a linkre kattintva: http://dsheavenofbooks.blogspot.com/2020/06/konyverteke…

Az Éhezők viadala trilógiát nagyon szerettem, így reménykedtem benne, hogy ez a kötet is tetszeni fog majd, de sajnos nem így lett. Nagyon sok volt benne az üresjárat, amikor semmi érdemleges nem történt, Snow karaktere se tetszett, bár teljesen más okból, mint az eredeti trilógiában. Itt még nem volt olyan kegyetlen félőrült, mint amit megszoktam tőle, bár a történet végén már megmutatta az igazi énjét. Sejanust nagyon bírtam, épp ezért spoiler Ez az egész Éhezők viadala világ nagyon beteg, ebben a kötetben a viadal alapjait láthatjuk még megvalósulni, itt még puritán környezetben kellett a résztvevőknek egymást „levadászniuk”. Snownak viszont már mentorként is volt pár olyan ötlete, amitől még kegyetlenebb (számára élvezetesebb) lehet a műsor és már fiatalként megvalósított belőle párat, mint pl. hogy lehessen felajánlásokat tenni a kiválasztottaknak, amiket beküldenek nekik a viadalra (ételt, italt, egyéb eszközöket). Azt hittem, hogy ennél sokkal jobb/kidolgozottabb/élvezhetőbb lesz ez a kötet, de sajnos nem.