Apa-kép-írás 90% 17 csillagozás

A Születés Hetén arról beszélnék, hogy a gyermek nem juss, nem jog és nem járandóság. A gyermek ajándék. Nem tulajdon, hanem ránk bízott kincs, amellyel el kell számolnunk. Nem tamagocsi, amely arra szolgál, hogy az én személyiségem gazdagodjon az apaság vagy anyaság „élményével”; nem pedagógiai kísérlet alanya, hogy megmutassam, milyen nagyszerű idomár vagyok; és nem is strigula a curriculum vitae-m számára: lám, ez sem maradt ki az életemből. A gyermek nem én, én, én, hanem ő, ő, ő.

228. oldal

Magam a cumis társadalom élharcosa voltam, s ezt oly sokáig vettem komolyan, hogy édesapám végül a cumi defenesztrálásával, azaz ablakon való kivetésével akart pontot tenni a túl hosszúra nyúlt gumicumi-eposz végére.

210. oldal

A gyermeki döntés levét a szülő issza meg. Mert ugyebár nem mindegy, hogy az ember felesége labdát, szívet, netán almát, avagy két bogyóból, szárból és levélből álló cseresznyekompozíciót hímez minden egyes ruhadarabra. A gomba pedig – csak az óvodai jelekben járatlanok számára mondom – nem ám kalap meg törzs, aztán kész. Dehogy. Van alatta fű is, a kalpagon pedig csinos pöttyök. A tönkön netán gallér. Mert az óvódások jele csak a legritkább esetben vargánya. Ők légyölő galóca alá nem adják.

222. oldal

A szülők még csak-csak elviselik a lakásukba költöző felnőttóvodát (hiszen büszkeségük nem kétli: gyermekük a világ legaranyosabb babája, akit mindenkinek meg kell csodálnia), de vannak mondatok, melyek szíven szúrják őket. „Jaj, de pici!” – rikkant a nagynéni, s a szülő végigborzong: „Pici?! Hiszen hatalmas!”
Most mondják meg őszintén: pici ez a gyermek? Hát nem hatalmas?…

A mennyiség keltette minőségi változás kihat a sétákra is. Ha gyermekünk többé-kevésbé megbarátkozott a cipővel, itt az ideje, hogy a szoba padlója után igazi talajt érezzen a lába alatt. Ne legyenek illúzióink: kezdetben ki fog csúszni alóla. Az első hasra esés, krokodilkönnyek és vigasztalás után azonban újult erővel vág neki az aszfaltnak.
Egészen addig, amíg egy kósza szellő üres Túró Rudi-papírt sodor felé. Rémülten figyeli. Imbolyog, topog. A papír csak közeledik, gurul, szálldos, bukfencezik a levegőben, s épp a lába előtt ér földet. – Segítség, megtámadott egy Túró Rudi-papír! – zokogja el magát megint. Krokodilkönnyek, vigasztalás, mint az előbb – a diadalmas lépteket bizony időnként beárnyékolják a pillanatnyi szörnyűségek…
Valljuk be: az egyenes vonalú, egyenletes haladás nem erőssége a kezdő totyogónak. Tíz méter megtétele nagyjából fél órába telik. Minden virág, minden kavics roppant izgalmakat rejt.

A sétálás csak a mindentudó szülői kézikönyvek szerint okoz minden esetben osztatlan örömet. Van, hogy a csemete a háta közepére kívánja (ilyesmi persze a szülővel is megesik), de mivel maga sem tudja pontosan, mi baja, rejtjelezni kezd. Nézzük, mit mond – és mit gondol.
„Fázom!” – „Menjünk már haza!”
„Viszket a lábam!” – „Mikor fordulunk már meg?”
„Meleg a sapka!” – „Legalább a kezem fogd meg…”
„Jaj, valami csíp!” – „Vegyél már fel végre egy kicsit!”
S ha végre abbamaradtak a sirámok (mert cicát látunk vagy csipegető madarat, netán kutyaugatástól hangos a környék), s ha gyanúsan hosszú csend után elhangzik a következő kérdés…
„Kikerüljem a kutyakakit?”
…a dörzsölt szülő pontosan érti, hogy ez csak annyit jelent: „Legalább egy perce nem szóltam egy szót sem.”

170. oldal

Szülő a gyermekének ugyanis nem adhat nagyobb ajándékot, mint együtt töltött időt és a testvérek közösségét.

228. oldal