A ​hatalom mágiájának ksatriya doktrínája / Zuhanás a Földre 2 csillagozás

…Másrészt pedig a születésben – mely nem más, mint az Istenben kezdettől létező lehetségességnek az elgondolásból a működésbe jutása – szintén nem történik semmi más, mint az EGY-ben, a személyben elgondolódik a külső, az önmagán kívül levés, hiszen a személy számára az egyedüli valóság önmaga, mivel minden, amit az önmagán kívül levésről tud, csupán tükröződés, csupán az ő saját gondolata, tehát önmaga.
Ilyen módon, minden születésben éppen a világ teremtése történik meg. (2.) Isten minden életben a teremtés valóságát éli át. Minden élet gyönyöre és szenvedése nem más, mint a teremtés gyönyöre és szenvedése: Isten útja a belső jelenvalóságból a valós kívülre kerülésbe, ahol megtörténhet önmaga végtelen sok arcának találkozása egy(a)mással.
A személy szempontjából a világ teremtése éppen az ő születésével veszi kezdetét. Ezért a világnak nem egyetlen, hanem végtelen sok teremtése van. Minden teremtésnek csak belső ideje van. Nincsen abszolút, külső idő, jóllehet létezik a teremtések viszonyrendszere. Ez a viszonyrendszer pedig az ősiségi láncolat.

(2.)
Minden létező, így minden ember a születésétől a teremtést, méghozzá a kezdetponttól való teremtést éli, s mint ilyen, totális ismerettel rendelkezik a létezésről, a világról, hisz ő maga az.

26. oldal, Sütő Zoltán: A hatalom mágiájának ksatriya doktrínája - 3. A személy zártsága (Püski, 2009)

Közhelynek számít már a mostani kor válságáról beszélni. Közhellyé pedig ez a téma azért tudott válni, mert a válságjelenségeket legalább néhány tradicionalista szerző (Guénon, Evola vagy éppen Hamvas Béla) már a XX. sz. kezdetétől érzékelte és a nyilvánosság számára közvetítette, s ím a válság még mindig tart. Az eltelt csaknem egy évszázad alatt persze sokminden változott, a mára már a pozitivisták, a tudomány és a technika bajnokai is kénytelenek foglalkozni ezzel a megkerülhetetlenné vált témával, aminek tradicionalista felvetésével kapcsolatban pedig valaha igen leereszkedőleg nyilatkoztak.
    Mi, akik aggódva figyeljük a legújabb fejleményeket s megrendülésünkben hovatovább inkább kívánnánk beteljesülni a pozitivisták gyermekded álmait, mint ami itt mindannyiunkra vár, még mindig az örök tradíció felé fordulunk. Nem azért, mintha nosztalgia lenne bennünk valamiféle aranykor iránt – aminek üres mítoszával sokan szívesen azonosítják az őshagyományt –, hanem azért mert ahogyan minden korban, úgy ma is ezt az egyetlen elvet látjuk működőképesnek, életképesnek.. Mi mást tehetnénk, mint megkíséreljük megidézni a mai ember számára, a lehető leghűségesebben ahhoz, ahogy azt őseink ránk hagyományozták.

3. oldal, Major Gyöngyi: Zuhanás a Földre - Előszó (Püski, 2009)

    3. A támpont nélkül maradt ember ezen önkorlátozó gondolata bármennyire józannak, logikusnak és tiszta szándékúnak ítélhető, mégis, már itt a kezdetponton reprezentálja végzetes korlátozottságát, s a beszorult helyzetébe kódolt törvényszerű bukást. Csak kissé elvontabban működő elmével ugyanis azonnal látnia kellett volna, hogy a valóság nem ilyen merev szabályok mentén működik. Azonban ez lett volna a kisebbik baj, hisz egy ilyen tévedés korrekciója bármikor később megtörténhetett volna – mint ahogy napvilágot látott számtalan erre irányuló kísérlet a szubjektív idealizmustól az egzisztencializmusig és szolipszizmusig –, viszont létrehozott ezáltal a tárgyiasultnak elképzelt világban önmagán kívül egy pontot, az önmagán kívül eső objektivitás eszméjét, amit ráadásul saját kontrolljául rendelt, hiszen azt, vagyis az objektivitást tette meg saját mércéjéül, holott az ember számára objektivitás nyilvánvalóan nem létezik és nem létezhet, az objektum objektivitásáról szóló képzete is a szubjektívnek minősített önmagában jön létre, tehát csakis szubjektív lehet. Nem egyszerűen a logikai félrecsúszás itt a gond. Hanem az, hogy az ember minden támpontját elveszítve, törvényszerűen megalkotott magán kívül valami nem létezőt, valami képzeteset (imaginárius), valami virtuálisat az elveszett valós külső szempont látszólagos pótlására, továbbá ezt az önmagán kívül létrehozott képzetes támpontot törvényszerűen eltérőnek alkotta meg a saját, leértékelődött természetéhez képest, továbbá törvényszerűen nem tehetett mást, mint alárendelte magát ennek az új istenségnek. Ezáltal vált teljessé bezáródása a nemlétezésbe.

26-27. oldal, Major Gyöngyi: Az eltévedelyés - A deszakralizált megismerés (Püski, 2009)

    4. Az emberen kívülre, s egyben az ember fölé helyezett szempont természetszerűleg mindent lát, mindent hall, mindent érez és mindent tud. Ezért az „ő” koncepciójából minden átlátható, s egy lineáris kifejtésben feltárható, továbbmenve pedig ugyanezen lineáris kifejtés közreadásával bárkinek megtanítható. Mindezen mozzanatok lényege a személytelenség. Személytelen maga az objektivitás, sőt ez egyben legfőbb érdeme, személytelen a világ, amit az objektivitás hideg szeme fürkész, s a személytelenség pozícióját megtanulva, személytelen tudást tesz magáévá a tanítvány. Ebben a tanulásban nincs átélés. Sőt, az átéléstől való tartózkodás van – ez ugyanis az objektivitás.
    Márpedig, ha ez a tudás az ember által nem átélt, akkor az emberen kívüli.
    Mindez éppen fordítottja az őshagyománynak. A hagyomány szerint nem létezik tudás az emberen kívül. Csak az tudás, aminek tartalmával az ember átélésben azonossá vált, következésképpen nem létezik a lét lényegét érintő ismeret megszerzése lineáris kifejtésben, hanem csakis a beavatási átélésben. Ehhez még hozzá kell venni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a hagyomány soha nem múlatná az idejét a teljességben belüli egyetlen tudatsík végtelen felaprózottságú tanulmányozásával, hiszen abból csupán a tudatsíkban történő elveszés tragédiája származhat. Hanem mindig csakis a tudatsíkok hierarchia mentén lehetséges átjárhatóságra koncentrál, mert ez az egyetlen – tehát a vertikális irány – ami a lét lényegéhez vezet.

27-28. oldal, Major Gyöngyi: Az eltévedelyés - A deszakralizált megismerés (Püski, 2009)

Kell itt még szólnunk néhány védelmező szót a mai gondolkodási paradigmán belül is a geocentrikus világkép mellett. A geocentrikus világkép ugyanis nem csupán földközpontúságot jelent, hanem tágabb értelemben véve egocentrikusságot, azaz énközpontúságot. Az egocentrikusságot természetesen semmilyen vonatkozásban nem összeasszociálhatóan említjük az egoizmussal, azaz az önzéssel. Az egocentrikusságot kizárólagosan a lehető legtermészetesebb szemléleti adottságként értjük, amennyiben a Földre született személy egy tökéletesen önmagába zárt világ, jó közelítéssel semmiféle külső kapcsolattal nem rendelkező „én” (azaz ego), s innen, tehát bezárt egojából kiindulva kell viszonylatokat kiépítenie mindazzal, amit önmagán kívül kényszerül megtapasztalni, s mindent amit önmagán kívül megtapasztal, csakis az egojában, az egojához meglévő viszonyban lehetséges értelmeznie. Tehát minden embernek a valóság megismerésében egyetlen kiindulópontja van, és ez önmaga. Mivel pedig ez nem lehetséges másképp, az egyetlen reális szemlélet az egocentrikus szemlélet, ha az tudatos.

17-18. oldal, Sütő Zoltán: A hatalom mágiájának ksatriya doktrínája - 1. Szemléleti alapállás (Püski, 2009)

A beavatási rendek – ha működnek – kettős funkciót látnak el:
1. Beavatnak.
2. Megjelenítik a személyek beavatási szintjeinek koordinációját, vagyis a hierarchiát.

A beavatási rendek utóbbi szerepe nem eléggé felbecsülhető. Koordináció nélkül a Földön törvényszerűen káosz uralkodik. A káosz legsúlyosabb formája, mely egyben az életet elemi funkcióinak működésében veszélyezteti, amikor a személyek magukat egymással egyenlőnek képzelik. Éppen, mert a teremtés minden emberben elölről kezdődik, s minden ember a saját maga által létrehozott tudati síkba zárja bele saját akarata által saját magát, közmegegyezéssel a saját sík abszolutizálhatóságának védelmében kijelenthető, hogy ezek a síkok nem különbözők, vagyis csak egyetlenegy sík van, és az abszolút. Amennyiben ennek a csábító virtualitásnak egy kultúra áldozatul esik, többé képtelen lesz a hierarchia érzékelésére, belső logikája alapján önerővel fogja elhatárolni magát a hierarchikus fölöttesétől, tehát éppen attól, ami élteti, s törvényszerűen kiirtja magát a világból.

43. oldal, Sütő Zoltán: A hatalom mágiájának ksatriya doktrínája - 7. A hierarchia (Püski, 2009)