Hargitai ​vadászkalandok 3 csillagozás

Történetemet azzal kezdem, hogy elmondom, hol éltek az említett székelyek, pontosabban: székely-magyarok, mert így is nevezik őket. Aki pedig azt kérdezné, hogy az meg mi a csuda: ha egyszer székely, akkor miért magyar? Ha meg magyar, akkor minek székelykedik?
Megmagyarázom.
Ázsiában, Afrikában él egy sárga alapon fekete foltos gyönyörű nagyvad. Hogy hívják? Leopárd.
De másik neve is van a kacagányosnak, őseink bundás kedvencének: párduc. Egyikünk így mondja, más meg amúgy. Jómagam tehát, hogy senkit meg ne bántsak, azt mondom: leopárduc.
Hát ilyen a székely-magyar is. Leopárduc.

– És ezenfelül, hogy és mint, szomszéd?
– Köszönöm kérdésed. Mézes heteimet élem – dicsekedett lépes koma.
– Csak nem nősültél meg?!
– Arra még nem jutott időm – rázta fejét a kanmedve és elmagyarázta, hogy amit mondott, szó szerint kell érteni. Egy idő óta csak lépesmézet eszik szorulásig.

26. oldal

Mindketten elhallgatva, hosszan, csöndben nézték egymást. Ez lehetett a gyémántritkaságú pillanat, amikor az emberi lelkek szövetséget kötnek, amelynek legelső pontja így szól: egymás emlékeit hordozzátok, s örömben, bánatban úgy osztozkodjatok, hogy aki előtt ketten elvonultok, trombitás hangon hirdesse: csodát láttam, főemberek! Két szememmel láttam a páros egyszemélyt.

A reménytelenséggel megbékél a madár is, ám az egyszer felkapott és elejtett reményt eléggé siratni nem lehet.

– Márpedig a veszedelemben a sírás rosszabb, mint a kolonc a kutya nyakában – monda a rókánál is ravaszabb Szarkáné.

– Vagy élet, vagy halál – oktatta bölcsen Medve Mihály. – A kettő között nincsen egyéb csak szenvedés. Mert egyik is, másik is rossz, de annál borzalmasabb, mikor a lőtt vad se nem él, se nem hal, csak sebesülten vergelődik.

Így kezdődött aztán a háromnapos dínomdánom a kristályhavon az akácosban. A piros-fehér-kék fejű kakasok táncra kérték a szürke- és barnaszoknyás tyúkokat s forgatták őket szédülésig, sarkantyút pengetve. A lányok és asszonyok még csujogattak is. Ezt kiabálták:
Az én babám olyan kakas,
Hármat ugrik, kettőt tapas!

Így mondták: tapos helyett tapas, mert az asszonyoknak egy része marasmentinek vallotta magát.

34. oldal

Minden puska hátsó vége a vadásszal folytatódik. Az aztán vagy jó, vagy nem jó. Melyik puskának milyen a szerencséje.

Szélcsend volt, csillagragyogás.
Hópárnái között a kis patak bugyogott szelíden, meg-megcsörrentve a sodrába szakadó jégdarabkákat. A telihold merengve szikráztatta sugarait a tisztás fehér takaróján s ahol csak lehetett, fényösvényeket nyújtott a kékesfeketén borongó óriásfenyők sátora alá.

Ezek a köztes állapotok elviselhetetlenek. Például ha, mondjuk, az embert szeretik is, nem is. Ennél rosszabb alig lehetséges.