Piranesi 689 csillagozás

Susanna Clarke: Piranesi

A ​Hollókirály szerzőjének mámorító, hipnotikus új regénye, mely egy álomszerű, alternatív valóságban játszódik.

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Susanna Clarke várva várt második regénye lenyűgöző új világba vezeti az olvasót: egy meglepő… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2020

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634198000 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
224 oldal · ISBN: 9789634198017 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra

Enciklopédia 7


Kedvencelte 112

Most olvassa 16

Várólistára tette 368

Kívánságlistára tette 348

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

ProKontra>!
Susanna Clarke: Piranesi

Susanna Clarke első regénye A hollókirály nemzetközi bestseller volt, mely kis hazánkban is hatalmas népszerűségnek örvendett, majd tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megszülessen a második könyve a Piranesi, de úgy hiszem megérte várni rá, mert ez mindenképpen egy makulátlan remekmű.
Clarke könyvében és annak címében, nagy valószínűség szerint Giovanni Battista Piranesi előtt tiszteleg, aki híres volt egyedi technikájáról és metszeteiről, ezen jelképek pedig állandó részei ennek az irodalmi gyöngyszemnek.

Ez a vékony könyvecske tele van eleganciával, amely ötvöződik a sötétség erejével, mégis egyfajta impozáns látványvilágot tár az olvasó elé. Az írónő egy alternatív valóság típusú közeget teremtett, melyben egy elbűvölő kis ember él, akinek legnagyobb erénye a tanulás, a felfedezés iránti szenvedélye, és az a megfoghatatlan ártatlanság, amely körbelengi őt a történet során. A Piranesi pontosan az a kötet, ami visz magával, hagyni kell, hogy elmerüljünk ezekben a szédítő jelenségekben, ne akarjuk megfejteni a rejtélyeket, mert azok idővel felfedik magukat, egyszerűen csak sodródjunk Piranesivel együtt.
Teljes ajánló:
https://prokontra.net/2020/09/28/susanna-clarke-piranesi/

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2020
224 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634198000 · Fordította: Molnár Berta Eleonóra
4 hozzászólás
vicomte P>!
Susanna Clarke: Piranesi

Amikor értesültem róla, hogy ez a könyv ki fog jönni magyarul, nem volt kétséges, hogy olvasnom kell, de abban már nem voltam teljes biztos, hogy mennyire fog tetszeni.
Annak idején A hollókirály stílusbravúrja tetszett, de időnként végletekig próbára tette a türelmemet, azonban a Búcsúbáj hölgyeivel már nagyon nem tudtam mit kezdeni.
Ez az új regény viszont teljesen levett a lábamról.

Az első néhány tucat oldalon elvarázsolt a szöveg. A helyszín, a szürreális, végtelen számú teremmel, folyósóval és átjáróval rendelkező palota, amelyben a főhősünk és narrátorunk, a szelíd, mágikus gondolkozású Piranesi éli az életét, ismerős volt spoiler . A hatalmas, tenger által ostromlott, elhagyatott és málladozó palota egyszerre végtelenül kopár és sivár, ám a termekben található szobroknak hála mégis van benne valami, ami miatt nekem is kedvem támadt hosszasan és magányosan bolyongani a labirintusként egymásba nyíló csarnokokban.
A labirintus pedig az az ősi szimbólum, ami az elme kiszámíthatatlan és végtelen kacskaringóit jelképezi. Ha csak ennyi lett volna a regény, már akkor is megérdemelné a figyelmet és a rajongást, mert ahogy egyre jobban megismerjük Piranesit és a házának zegzugait, és az ott időnként felbukkanó egyéb személyeket, úgy válik egyre mélyebbé a történet szimbolikája.
De Clarke nem csupán egy metaforikus mesét írt, mert a történet középső harmadától már egyre biztosabb lehet az olvasó abban, hogy nem spoiler valamiféle jelképes palotában vagyunk spoiler hanem valami sokkal univerzálisabban. Egy olyan helyen járunk, ahová csak az tud eljutni, aki így vagy úgy, de képes leereszkedni az emberi elme homályos mélységeibe. Ilyen értelemben ez a könyv leginkább a Mitágó-erdővel rokonítható, ám Clarke sokkal elegánsabban, kifinomultabban és mindenek előtt empatikusabban merül el a saját maga által kreált elmeépítményben.
Clarke-nál a mágikus gondolkozás primitívsége nem egyenértékű a barbarizmussal és a legsötétebb ösztönök előtörésével, hanem inkább a gyermeki őszinteség, hit és bizalom sugárzik a főszereplőről.
Mindezek mellett a történet utolsó harmadában egyre több teret kap Piranesi házának és a való világnak a kapcsolata és a kettő közötti átjárhatóság. S én személy szerint nagyon örülök neki, hogy az írónő azt a megoldást választotta a rejtélyek feloldására, amit választott, mert így a metaforikus-szimbolikus olvasat mellett kaptunk egy spoiler urban fantasy szálat is.
S szerintem pontosan ez az, ami miatt az olvasói értelmezési horizont sokkal tágabb lehet, különösen a történet lezárásának ismeretében.
Hiszen nehéz eldönteni, hogy a mi a valódibb valóság – ami a szemünk elé tárul, vagy amit az elménk kreál belőle?

giggs85>!
Susanna Clarke: Piranesi

https://szeged.hu/cikk/egy-hihetetlenul-osszetett-regen…

„A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.”

Bevallom őszintén, többnyire távol tartom magam a különféle zsánerirodalmi kötetektől (legyen az thriller, sci-fi, krimi stb.), ám a XXI. századi brit fantasy egyik legjelentősebb kötetét, A Hollókirályt jegyző Susanna Clarke esetében mégis kivételt tettem, hiszen a súlyos betegsége miatt jobbára az emberektől elzárkózva élő írónő majd két évtizednyi hallgatás után a kritikák szerint egy szinte tökéletes és utánozhatatlan hangulatú művet tett le az asztalra, amikor 2020-ban előállt a Piranesivel.

És való igaz, csak nagyon kevés olyan mű létezik, mint a Piranesi, amely már rögtön az első oldaltól berántja az olvasót a maga különleges világába, hogy onnan a mű végéig – sőt még azután – se tudjon szabadulni. Clarke hihetetlenül összetett regényének erejét számtalan dolgon adja, de én első körben ebből kettőt emelnék ki igazán.

„Mikor a Hold a Harmadik Északi Csarnokban kelt fel, a Kilencedik Előcsarnokba mentem, hogy megfigyelhessem három Dagály egyesülését” – így szól az első mondat.

Az egyik, az a teljességgel példátlan és megfoghatatlan környezet, amelyben a címszereplőnk, a naplóformájú szöveget lejegyző harmincas férfi létezik. Piranesi zárt, labirintusszerű világa egymáshoz kapcsolódó végtelen csarnokok sokaságából áll, amelyek mindegyike leginkább egy-egy templombelsőhöz hasonlít, és amelyeket tökéletesen egyedi szobrok tucatjai, százai vagy éppen ezrei töltik be. Ezek a csarnokok mindig háromszintesek, és míg az alsó szintet egy folyamatosan dagályok által korbácsolt óceán borítja, amiben szinte az egyedüli élelemforrásként szolgáló halak úszkálnak, és amiben kagylók és hínár borítja a pusztulófélben lévő szobrokat, addig a középső szint a biztonságos élettér a maga végtelenségével és mindig más hangulatú termeivel, a legfelső pedig többnyire a gomolygó felhők homályába vész, ahonnan legfeljebb madarak érkezhetnek látogatóba.

Ennek a könnyen elképzelhető, ám kevéssé érthető környezetnek az ábrázolása egészen zseniális, mert az olvasó szinte bármit gondolhat róla. Lehet ez valamilyen dimenzió a halál után (hiszen szinte teljességgel embernélküli), lehet az élet ünneplése (hiszen ennyire harmonikusan csak nagyon kevesen élhetnek, mint hősünk), lehet ez egy bomlott elme végső menedéke, vagy lehet valami teljesen más. Sokáig csak találgathatunk.

A másik dolog, amit kiemelnék, az a naplóíró személyisége. Mert hiába él szinte tökéletesen magányos életet Piranesi, a naivitása, ártatlansága, gondoskodó természete és nagyon is emberi tettei, vágyai (azért ír naplót, mert bízik benne, hogy még lesznek később mások, akik el tudják olvasni; folyamatosan kutatja környezetét és nyitott minden új csodára; mélységes tisztelettel bánik a tucatnyi itt talált emberi csontvázzal stb.) mégis a nagybetűs Emberré teszik, aki kivívja a csodálatunkat.

De ugyanígy kiemelhetném azt az elképesztő mennyiségű, és végtelenül átgondolt kulturális utaláshálót, amely át- meg átszövi a művet. A címszereplőnk nevét például egy XVIII. századi olasz rajzművész után kapta, aki maga is katedrálisszerű útvesztőkről álmodott; de említhetném azt is, hogy Piranesi Coleridge Vén tengerészéhez hasonlóan szintén egy albatrosszal találkozik, ám mivel hősünk segít a madárnak, a sorsa jobbra fordul, nem úgy, mint a híres elődé; de ezeken kívül számtalan olyan utalásba botlunk, amelyek éppen Borges csodalabirintusaiba vagy éppen Narnia krónikáihoz vezetnek bennünket, és még hosszan sorolhatnám.

A Piranesi világa tényleg olyan összetett, hogy a történet szinte csak másodlagos, ám az írónő azt is zseniálisan építi fel, és az olvasó a naplóíróhoz hasonlóan szinte lapról lapra rakja össze a dolgokat, és érti meg a végére, hogy mi ez a hely, és hogyan került ide ez a furcsa és feledhetetlen alak.

Azt kell mondanom, Susanna Clarke Piranesije nem csak fantasyként, de szépirodalomként is csillagos ötösre vizsgázott, és mint ilyen, egyértelműen az utóbbi évek egyik legtökéletesebb és legmegfoghatatlanabb alkotásának tekinthető. Szóval, aki nem szereti a fantasyt, az se hagyja ki, mert most tényleg egy gyakorlatilag utánozhatatlan darabról van szó.

Linszyy P>!
Susanna Clarke: Piranesi

ÚRISTEN EZ MI VOLT??
Igazából egyetértek azzal, hogy érdemes vakon belekezdeni, mert én már az első benyomásommal is spoilerezek mindjárt, szóval menjetek, olvassátok!

Aki pedig már túl van ezen a váó élményen: csak nekem jutott eszembe az első néhány oldal után a Trueman show? Egyszerűen végig az az érzésem volt, hogy Piranesit megfigyelik, és tesztelik azzal, hogy behoznak a szűk kis világába egy-egy új dolgot. Aztán persze kicsit másfelé ment el a történet, de nekem nagyon szimpatikus volt ezért a hasonlóságért.

Kétféle olvasó van szerintem. Az egyik, aki belekezd, nem ért semmit, a végén pedig falhoz csapódik, akkora élményt kap. A másik, aki nem ért semmit, továbbra is vár valami nagy eseményt, és csalódottan rakja le a könyvet. Teljesen megértem ezt is. Az elején nagyon szerettem volna, hogy kiléphessek a naplóformátumból és kontextust is lássak a random infókhoz, amiket megtudunk. De aztán nem türelmetlenkedtem tovább, nagyon jó élmény volt Piranesivel együtt rádöbbenni, hogy mi is folyik itt.

Egyébként ő egy nagyon kedves karakter volt, szerettem a fejével gondolkodni és a szemével látni. Szerettem az áhítát, azt a vallásos szellemet, amit olyan szépen és puritánan mutatott be, konkrétumok nélkül. A bizalmamat már egyébként a legelején megalapozta a könyv a Narnia idézettel és utalásokkal. Éreztem a párhuzamot C. S. Lewissal.

Nagyon kevéssel dolgozik az írónő, és talán pont ezért volt ez a fantasy-világ felüdülés, nem is éreztem, hogy fantasztikus világban lennék, elhittem, hogy mindez reális. Én nem olvastam a nagy művet Susanna Clarke-tól, de azt gondolom, hogy aki 200 oldalban ennyi infót, izgalmas és mérhetetlenül elgondolkodtató történetet tud lezártan, hiányérzet nélkül tálalni, az zseni. Napokig gondolkodtam rajta, és egyszerűen nem eresztett. Csak ajánlani tudom!
https://youtu.be/1KjBQsWesTg

4 hozzászólás
Amál P>!
Susanna Clarke: Piranesi

Nagyon régóta terveztem már, hogy elolvasom a könyvet, de mindig elmaradt. Amikor végre rászántam magam és a kezembe vettem, nagyon furcsának találtam, mondhatnám azt is, hogy az eleje nem tetszett, egészen addig amíg megjelent a Proféta. Onnan felgyorsultak a dolgok és szinte egy ültő helyemben kiolvastam. Érdekes volt, ahogy minél több információ előkerült a múltból. Az írónő érdekfeszítően mutatja be a házat, a termeket, a lakóit, élőket és holtakat egyaránt. De végig volt egy olyan érzésem, hogy nekem ez a történet ismerős, és rájöttem, hogy Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger című könyve is hasonló sztorit mesél el. Örülök neki, hogy a kezdeti idegenkedés után végigolvastam, mert egy nagyon különleges, egyedi fantasy-t ismerhettem meg.

Hanna IP>!
Susanna Clarke: Piranesi

Vannak könyvek, amikről nem szükséges és nem is lehet előzetesen mondani semmit. Olyanok, mint egy álom, megfoghatatlanok, furcsák, és végig kell álmodni őket ahhoz, hogy hassanak. A végén pedig felébredve kapaszkodunk a hangulatba és csodálkozunk, hogy miért könnyes a szemünk.

csartak P>!
Susanna Clarke: Piranesi

Mikor azt hittem, már semmi újat nem fogok olvasni, akkor került elém Piranesi világa. Különös és egyben megfoghatatlan történet, a valóság és a képzelet peremén egyensúlyozva megtestesíti azt az elvágyódást, amit a mi világunk nem tud nekünk nyújtani. Én hiszem, mindenkinek van egy ilyen világa, ahova elmenekülhet. Ki ilyen, ki olyan mértékben éli ezt meg, folyamatosan építgetve az álmait és a gondolatait. Viszont előfordul, hogy annyira nehéz elviselni a múltat és a jelent, hogy egyre jobban elmosódnak a határok, és a végén már önmagára sem emlékezik az ember. Ebben a rejtélyekkel teli világban, boldog tudatlanságban könnyen el lehet veszni… és igen, van ahol szobrok, végtelen csarnokok, és mindent elmosó áradat ad menedéket.

pat P>!
Susanna Clarke: Piranesi

Néhány ember bolyong egy furcsa világban, ahova nem könnyű átjutni, ami labirintusszerű termek sokaságából áll, és aminek egy hatalmas és titokzatos tenger hullámzik a küszöbén – mit olvastam?
A. Piranesi
B. Csillagtalan tenger
C. Mindkettő, de a Piranesi sokkal jobban tetszett.

Mert elegáns, kifinomult, ízléses, titokzatos, számtalan olvasatra lehetőséget adó finom szimbolikával dolgozik, nem túl sok, nem giccses, nem veszíti el az arányérzékét; nem akarja többnek mutatni magát, mint ami; apró morzsákból épít tökéletesen működő, finoman árnyalt karaktereket; a vége pedig egész visszafogottan csodálatos és felemelő.
(Valószínűleg az én hibám, hogy nem tudtam ötcsillagnyi mértékben együtt hullámozni a történettel.)

13 hozzászólás
Morpheus>!
Susanna Clarke: Piranesi

Szeretem azokat a könyveket, amelyek különösek, megmozgatják a fantáziámat, idegen világokban játszódnak, legyen az egy jó sci-fi, mágikus realizmus vagy lovecrafti horror, borgesi álomföldek. Utóbbiakra egy kicsit hasonlított a hangulatában, bár nincsenek benne rémületes lények. Illetve vannak, de mint tudjuk, a legrémületesebb lények: az emberek. A világ idegen, mégis ismerős a szobrok, állatok, csillagok, vizek miatt, ami persze nem véletlen. Maga a rejtély nem túl bonyolult, és amikor kiderült, nem adott sokkal többet az élményhez. Jobban szerettem Piranesivel sétálni, amikor még semmit sem tudtunk, rácsodálkozni és élni ebben a világban.

ViraMors P>!
Susanna Clarke: Piranesi

Piranesi. Így szólít.
Ami különös, mert emlékeim szerint nem ez a nevem.

A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.

* * *

Ez a könyv pedig egyszerűen remek.
Viszonylag rég kapott el úgy igazán az az érzés, hogy befejeztem egy könyvet és nem tudok kiszakadni belőle. Hogy olvasnék, de nem tudom, mit, mert szeretném folytatni, aminek vége, újraolvasnám és újra olvasnám, és csak ténfergek föl-alá a lakásban off, mert kéne valami, de igazából semmi sem tűnik elég jónak.
Hát ennek a végén így jártam.
Pedig az eleje olyan furának tűnt, hatalmas csarnokaival, rengeteg szobrával és nyughatatlan óceánjával. off Kellett vagy 50-70 oldal és néhány megfelelő zene a háttérbe, mire ráéreztem az ízére, a ritmusára. De onnantól, hogy berántott a világa, nem volt megállás, amikor pedig egy csapára elkezdtek gyűlni a kérdések, aztán a válaszok is, egyszerűen képtelen voltam letenni.
Lehet, hogy Piranesi őrült. Az is lehet, hogy ő az egyetlen, aki normális. Van valami megnyugtató és ártatlan ebben a karakterben, a Házba és a Szobrokba vetett hitében, egyszerű, de megingathatatlan meggyőződéseiben. Kicsit azt hiszem, irigylem, annak ellenére, hogy a világát nem csak lenyűgözőnek, hanem ijesztőnek is érzem.
Tudtam volna még tovább olvasni, nagyon érdekelt volna, hogy merre halad, merre haladhat tovább ez a különös figura és mindaz, ami a fejében él, és az is nagyon érdekelt volna, hogy mi derül ki még a Házról és a világáról.
Ritka gyöngyszem, igazi remekmű. Biztos vagyok benne, hogy nem való mindenkinek, de engem nagyon megtalált.


Népszerű idézetek

Lappantyú>!

A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.

12. oldal

Belle_Maundrell >!

Talán ilyen más emberekkel élni együtt. Lehet, hogy még azok is, akiket az ember kedvel és roppantul csodál, képesek úgy láttatni a Világot, ahogyan az ember nem szeretné.

206. oldal

Dsheavenofbooks>!

De közben mégis úgy látom, az emberi természet sajátja, hogy valamit jobban kedvel a többinél, hogy egy dolognak nagyobb jelentőséget tulajdonít a másiknál.

22. oldal

Dsheavenofbooks>!

Egy gyönyörű levél volt, melynek mindkét vége csúcsosan elvékonyodott. […] Felülete taszította a Vizet, mintha arra született volna, hogy a levegőben éljen.

22. oldal

ViraMors P>!

Soha nem érdekelt különösebben az úgynevezett erkölcs, de egy civilizáció összeomlásának előidézésénél én is meghúztam a határt.

Lappantyú>!

Mikor a Hold a Harmadik Északi Csarnokban kelt fel, a Kilencedik Előcsarnokba mentem, hogy megfigyelhessem három Dagály egyesülését.

(első mondat)

Chöpp >!

Papírlámpások lógtak a drótokról, élénk narancssárga gömbök, amik reszketve lebegtek a hóban és a finom szélben; tengerszürke felhők versenyeztek az égen, a narancslámpások pedig beleborzongtak száguldásukba.

222-223. oldal

ttiillyy P>!

A Ház azért értékes, mert ő a Ház. Ez önmagában is elég. Nem egy cél elérésének az eszköze.

59. oldal

ttiillyy P>!

A kortársaim ezt nem értették. Elvarázsolta őket a fejlődés eszméje, és úgy hitték, minden, ami új, jobb a réginél. Mintha az érdem a kronológia függvénye volna!

84. oldal

Belle_Maundrell >!

A Másikkal való rendszeres találkozóink és a Halottak csöndes, vigasztaló jelenléte mellett ott van még a madarak társasága. A madarakat nem nehéz megérteni. Viselkedésük elárulja, mi jár a fejükben. Általában a következő gondolatmenet játszódik le bennük: Ez ehető? Vajon az? Na és ez? Ez talán élelem. Szinte biztos vagyok benne, hogy az. Néha pedig ez: Esik. Nem szeretem az esőt.
Noha egy rövid, szomszédi eszmecserére bőven elegendő, az ilyesfajta megjegyzések nem utalnak túlságosan mély intellektusra. Mégis úgy találtam, hogy talán több bölcsesség rejtőzik a madarakban, mint az elsőre látszik, olyasfajta bölcsesség, mely csak közvetetten és alkalmanként fedi fel magát.

41-42. oldal

Kapcsolódó szócikkek: madár

Hasonló könyvek címkék alapján

Neil Gaiman: Anansi fiúk
Neil Gaiman: Óceán az út végén
Tomor Anita: Még mindig rólad álmodom
Peter Clines: 14
Laura Thalassa: Rhapsodic – Az Éjszaka Királya
Richelle Mead: A szukkubusz dala
Bridget Collins: A könyvkötő
Erin Morgenstern: Csillagtalan Tenger
Veres Attila: Odakint sötétebb
Deborah Hewitt: Lélekmadár