Jonathan ​Strange & Mr Norrell 90% 21 csillagozás

Magyar fordításban: A Hollókirály.

Kamaszkorom óriási élménye és a nevelődésem része volt A Végtelen Történet. Csak pár éve, az ikszedik újraolvasás után fogtam fel, mennyire beleépült mindabba, amit a világról tudok és gondolok. Nem gondoltam volna, hogy így vénülő fejjel még oda fogok tenni Michael Ende mellé valakit, aki ugyanannyit jelenthet számomra felnőttként, olvasóként, íróként, emberként, mindenféle értelemben. Hát most odatettem.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2021/12/31/orokre_bel…

Nagyon nem tudom ezt a könyvet értékelni. Tetszett, de kevés olyan könyv van, amivel ilyen nehézkesen haladtam. Nem olvastatta magát, de nem volt unalmas, csak nagyon lassú és részletes. Szerintem mindenképpen elismerésre méltó, hogy ez a szerző első könyve, nem feltétlen a hossza miatt, hanem az összetettsége és a rengeteg nüansz miatt. Tetszett a humora is, ami végig jelen volt benne, de nem tolakodóan, a helyenként egész sötét és baljós hangulattal nem ütötték ki egymást.

Azt gondolom, sokáig lehetne a könyv témáit elemezni, akár afelől, hogy milyen következményekkel járhat a tudás csak kevesek kiváltsága, ha a „tudósok” (mágusok) elefántcsont toronyba zárva őrzik azt, vagy meg lehetne közelíteni az emlékezés mint aktus felől, ami tudatosan szembe megy a múlt tabusításával, de mégis talán a legközpontibb téma az arrogancia számos buktatója, amelybe a könyv során Mr Norrell és Jonathan Strange (és mások is) így vagy úgy, de mindketten beleesnek.

Reméltem, hogy fogom annyira szeretni, mint a Piranesit, ez sajnos nem vált be, de így is örülök, hogy elolvastam.

A könyv igazi angol fantázia: a napóleoni háborúk korában két angol gentleman felhasználja mágikus ismereteit, hogy segítse hazájukat legyőzni Napóleont, valamint megvédje a mágikus veszedelmektől, mint amilyen a régi Észak-Anglia királya, a Hollókirály.

A történet borzasztó lassan folyik, vagy még inkább hömpölyög. A regény tényleges cselekményét 20-30 oldalban össze lehetne foglalni, a maradék 1000 oldal pedig arról szól, hogy hangulatot teremtünk. És ezt a könyv nagyon jól csinálja. Kiindulva egy kis csoport úriember-varázslóból, akik saját bevallásuk szerint teoretikus mágiahasználók, eljutunk előbb az egyik, majd a másik címszereplőhöz, akik teljesen eltérő problémákkal küzdenek a „modern” angol társadalomban, ugyanakkor megkerülhetetlenné teszik magukat az által, hogy rengeteg olyan problémát megoldanak, amik más úriemberek életét megkönnyítik.

És ezzel eljutottam a történet számomra lényeges aspektusához: hogyan reagál a társadalom arra, hogy megjelent két varázsló. Ahol a két varázsló más-más aspektusokból ugyan, de ellenszenves: a titkolózó, paranoiás könyvmoly és a büszke, bátran kísérletező úriember fontosságuk teljes tudatában ugyan, de teljesen másképp illeszkedik be a mindennapokba, de ténylegesen a mindennapok részévé válnak. Aminek viszont mások fizetik meg az árát…

Ami számomra különösen érdekes volt, az az újságok és könyvek szerepe: hogyan viszonyulunk a régi könyvekhez, mit érünk el azzal, ha bizonyos dolgokat megírunk vagy nem írunk meg. És hogyan változik meg mester és tanítvány viszonya, ha csak újságokon keresztül oszthatják meg egymással „tudományos” eredményeiket…

Összegezve, a könyvet érdemes elolvasni, ha egy alternatív, mágikus történelem iránt érdeklődünk, de érdemes szem előtt tartani, hogy ez sokkal inkább egy nagyon hosszú dráma mint kalandregény. Inkább a hangulatért érdemes olvasni, ahogy ott ülünk az úriemberek klubjában és megbeszéljük a legfrissebb eseményeket a legfrissebb napilap olvasása után.

Nagyon… hosszú volt. Én ezt nem akartam elolvasni, csak megszerezni, sajátomnak tudni. Magyarul előtte kétszer olvastam, és állítom, ha jobban tisztában lennék bizonyos növények viktoriánus és régens kori, és még több növény kelta jelentésével teljesen más élményt nyújtana.

Imádtam ezt a könyvet. Baromi hosszú, iszonyat ráérősen mondja el a történetet, néhol egy-két oldalas lábjegyzetekben mond el a regény cselekményéhez abszolút nem tartozó sztorikat, de nekem ezek kis gyöngyszemek voltak, egyáltalán nem untatott, sőt remekül szórakoztam. A humora nagyon fanyar, nagyon angol. A karakterek szeretni valóak és néha baromi fárasztóak, but in a good way. :) Engem magával vitt.

Úgy éreztem olvasás közben és után, hogy ha könyvet akarnék írni, és tehetségem is lenne hozzá, alighanem pont ilyet írnék, vagy legalábbis nagyon hasonlót. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg ugyanazokat a „hibákat” követném el, mint Clarke: nagyon elvész a részletekben (már a törzsszövegben is), és tulajdonképpen a kötet hossza ellenére „nem történik semmi”. A könyv leggyengébb pontja maga a cselekmény, kicsit talán lapos és kiszámítható, igazán meglepő fordulat csak mellékszálon következik be, de azért így is nagyon szép és szerethető történet. Hangulatos az alapfelállás, hogy egy olyan világba csöppenünk bele, amelynek nyilvánvalóan része a mágia, de évszázadok óta senki nem foglalkozik vele, így a használata egyben az újra felfedezését is jelenti spoiler Az írónő rendkívül szórakoztató stílusban ír, hozzám legalábbis nagyon közel áll az a fajta humor, amit képvisel. És az egész olyan nagyon angol, egy pillanatig nem engedi elfelejteni, hogy nem úgy általában mágiáról, hanem angol mágiáról van szó. Lord Byron szereplése meg már csak hab a tortán (a valós történelmi személyek jelenléte végig elég mókás). Összességében az első betűtől az utolsóig nagyon-nagyon szerettem, és remélem, a folytatásba is legalább annyi lábjegyzet kerül, mint ebbe, mert ebből a világból nekem ennyi egyszerűen nem elég.

Ez egy nagyon lassú, szépen megírt történet, amihez rengeteg idő és odafigyelés kell, de éppen ezért remek belemerülni. Utoljára A Gyűrűk Urát olvastam így napokig elmerülve a történetben. Szomorú, hogy Clarke nem fog több ilyet (hosszú, jól kibontott) regényt többet elkövetni, de ezt a könyvet biztosan fogom még forgatni.