Búcsúbáj ​hölgyei és más történetek 75% 70 csillagozás

Valahogy így festene, ha Jane Austen fantasyt írt volna. Szerencsére Austen olyan témákról írt, amikhez sokkal jobban értett, no meg azért írói kvalitásokban sem összemérhető a két szerző.
Susanna Clarke történetei bájos, ámde felejthető mesék a 19. századi, vidéki Anglia és Tündérföld keresztmetszetében. Kevés gondolatom támadt a kötet végére érve, és már bajosan tudnám felidézni, miről szóltak az első történetek. Annyit azért kiemelnék, hogy lépten nyomon némi kellemes humor fűszerezte az olvasást, illetve Charles Vess illusztrációi is sokat dobnak a köteten: részletgazdag, biztoskezű, finom rajzok, és minden esetben tökéletesen passzolnak a cselekményhez.

Mesék bájról, szabályról, alakváltó tündék hadáról. Kapni meleget, hideget, rőtet és rútat, akad bolond, patikus, doktor és zsidó. Olasz, tavasz, nyár és tél. Napot lop és nem henyél. Van itt magyal, galagonya, bürök, üröm és alma. Holló, kopó, madárka és kobold. Anyatej, pite, akarat, mágia. Világok közt átjáró ház és ládika. Titkok, receptek, intések és intelmek. Lidérc, kótyagos lelenc, pap és fegyenc, királyné, grófné, kópé. Minden, ami kell a mesékhez a könyv fedele alatt él, ha kinyitod, megcsókol és beszippant, hogy magad légy e világ, mely keveredik való és valótlan közt, fittyet hányva logikára és jó esetben, önmagára.
Rendkívül élvezetes volt olvasni, sokat mosolyogtam és alig várom, hogy a Hollókirályt a kezembe vegyem az írónőtől.

A Hollókirály elég különös hatással volt rám – a mai napig nem tudom megfogalmazni a regénnyel kapcsolatos gondolataimat. De az biztos, hogy tetszett, ezért is vettem kézbe a Búcsúbáj hölgyek történeteit.

Clarke a novelláskötetben folytatta, amit korábban megkezdett: ironikus, de szeretetteljes humorral figurázta ki a Jane Austen regényeiből ismerős angol vidék jellegzetes figuráit, és ezt remekül ötvözte a mágia világával. Régi mesék elevenednek meg új köntösben; az emberek és tündérek ellentmondásos világa találkozik a lapokon, néhol vidám, néhol azonban inkább sötét, már-már horrorral telt képeken.

Legjobban talán a női szerepek változatos ábrázolása kötött le: elszánt, majdhogynem csökönyös hősnők és férjre vágyó pillangók váltakoznak és adnak képet a korabeli Anglia női sorsainak teljességéről.

Egy csodás és felfedezésre váró univerzumot tár az olvasó elé a kötet, érdemes elmerülni benne.

Bővebben: http://tubicacezar.blogspot.com/2017/01/susanna-clarke-…

Irdatlan régen vásároltam ezt a könyvet, azt hiszem @Hiranneth től. Mert meglepően olcsó volt és miért ne. És azóta úgy volt a polcomon… Nehezen szántam rá magam, mert ááá, novellák és nem regény, milyen az… Nemrég beletörött az olvasókám egy mesekönyvbe, amiért különálló mesék voltak a várakozásom ellenére, nem meseregény és nem foglalt le. Nade. Mostmár azt bánom, hogy nem vettem kézbe hamarabb. Mert ennek egy-egy novellája „akkorát üt” mint egy regény.

Néha azon töprengek, mi lett volna másképp az életemben, ha néhány jó könyvet hamarabb olvasok, talán egészen más irányba terel és más ember vagyok ma, mint aki lettem? Talán a jó könyvek változtatnak a célokon, sorsokon és érdeklődésen. Ez is biztosan ilyen, amit ha kamaszként olvasok, méginkább hatással lehetett volna rám, de így is valahol egészen máshol járt a lelkem az elmúlt napokban, nem a panelben a Vizafogón. Az utóbbi egy-két hónapban sorra megdöbbentően jó könyvek jönnek szembe velem, és mintha újra felfedezném magamnak az olvasást. (Nem mintha eddig egy betűt se olvastam volna. :p)

No de a konkrét könyvről: egy dolog bosszantott néha, ami valahol a könyv erénye is: hogy sokszor olyan, mintha angol, ír vagy skót népmeséket olvasnék. Ugyanaz a cselekmény, ugyanaz a világ… Amit egyébként nagyon szeretek, csak miért kell ezt saját név alatt kiadni, más nevekkel? Nem minden novella volt ilyen, de akadt ilyen is, amikor konkrétan ráismertem egy-egy mesetípusra és nem értettem, hogy minek írt még egy ugyanolyat. A Gaiman fanficet se érzem egészen indokoltnak, nyugodtan elhelyezhette volna a történetet egy másik világban, nem volt logikus, miért ragaszkodott a Csillagpor helyszínéhez.
Ugyanakkor az erényének is érzem, hogy megtartotta a népmesék törvényszerűségeit és cselekményeit: nem csapja be az olvasót, akinek ismerős a világ. Most jöttem rá, hogy sokszor zavar, amikor modern fantasy csavar a népmesék világán, mintha arcul csapná a mesékben jártas olvasót és kihúzná a lába alól a szőnyeget: engem összezavar és elkeserít, amikor egy mesében semmi sem az, amit a népmesékben megszoktam. (Nyűgös gyerek vagyok, aki újra és újra ugyanazt a mesét akarja hallani? Vagy jól esik, hogy a mesék világában könnyű kiigazodni kellő előismerettel?)
És persze voltak olyan novellák, amik teljesítették azt is, ami szintén a jó fantasy ismérve szerintem, hogy semmihez nem hasonlítható világba vittek el és épp az ismeretlensége, újdonsága volt izgalmas.
Szerettem a nőalakokat, a nyelvezetét és a könyv kivitelezését is: a belső illusztráció és a borítón a szulákvirágok is gyönyörűek. Az ír-angol-skót tündérekre jellemző légkör és a varázslónők pedig mindenek felett kedvenceim. Megint egy könyv, amit nekem írtak. :)
A Hollókirályon erősen dilemmázom, hogy olvassam-e, mert molyon annyi negatív kritikát olvastam, de ez a könyv viszont nagyon meggyőző.

Bár a Hollókirályt nem olvastam, de a 2015-ös BBC sorozatot egyszerűen imádom. Anglia két nagy mágusával, a körülményes, introvertált könyvmolyként élő Mr. Norrell-lel, és a kissé lökött, ösztönös tehetségű Jonathannel, meg a személyes kedvencemmel, a józan és gyakorlatias Arabellával. Miattuk kezdtem bele ezekbe a novellákba.
Mintha Jane Austen írt volna a tündérekről, a maga modoros, de szellemes stílusában. Nem ártatlan, apró kis lényekről, hanem a régi korok csalfa és nagy hatalmú népéről, akik előszeretettel csábítottak át Tündérföldére gyönyörű lányokat, vagy akár igazi angol úriembereket is…
Nekem tetszett a hangulata, kikapcsolódásnak tökéletes, Charles Vess illusztrációi pedig gyönyörűek.

Az első történetet kifejezetten nyögvenyelősnek, oda nem illőnek gondolom, holott a kötet többi része nagyon tetszett, elő fogom venni még később is. Ahhoz az ír tündérmesés könyvhöz tudnám hasonlítani, amit korábban olvastam, hasonló a hangulata.

A valóság, ami tele van bűbájosokkal. Persze, némelyek képtelen őket meglátni, nekem viszont tetszik ez a világ, amit Clarke papírra vetett. Azt hiszem, mindenképpen elolvasom a Hollókirályt.

Hát ez nagyon gyenge lett… a Hollókirályt még nem olvastam (most el is ment kicsit a kedvem, majd el kell felejtenem ezt a kötetet, vagyis, a történeteket már elfelejtettem, de az érzést, hogy rossz volt, nem :-D)… volt olyan történet, aminek se füle, se farka nem volt, csak egy összevisszaság… voltak benne jobb részek, de összességében tényleg gyengére sikeredett…

Búcsúbáj hölgyei:
A címadó novella legnagyobb sajnálatomra eléggé kiábrándított. Azon túl, hogy a történet köszönőviszonyban se volt az én elképzeléseimmel, mintegy ráadásként még kissé horrorisztikus kezdetnek is bizonyult. Annak ellenére, hogy képes voltam a történéseket fantáziából kiegészíteni, nagyon zavaros volt, és nem tetszett az sem, hogy a nevek egy része le van fordítva, más része pedig nincs. Ami le volt fordítva, sokszor teljesen bugyutának hatott, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy egy helységet     _shire névvel illettek, ami szintén nem jelentett nálam jó pontot (ez egyébként a többi novellánál is előfordult). Egy szó, mint száz: egyáltalán nem szerettem.

Torkos-hegyről:
Ez a novella régies stílusban íródott, amit akár jól is megoldhattak volna, de ez inkább röhejes lett. A nevek fordítása pedig ennél is röhejesebb. A történet bugyuta volt így, ebben a formában, és erősen emlékeztetett a Koponyányi Monyókra, csak azt tudtam szeretni, ezt pedig nem. Egyszerűen fogtam a fejem, és magamban fohászkodtam, hogy ne legyen ilyen az összes novella. Komolyan elszomorított a gondolat, hogy azután a sok kedves szó után, amit a kötet elejébe kaptam emlékül, azt kell majd mondanom, utáltam.

Mrs. Mabb:
Imáim meghallgatásra találtak, ez a történet végre tényleg jó volt. Kellően titokzatosra és mesésre sikerült, emellett nem hiányzott belőle egy leheletnyi humor sem. Lekötött, a megfogalmazással sem volt gondom, és a vége is épp olyan sejtelmes lett, amilyennek lennie kellett. Nem mondom, hogy minden kételyem és rossz előérzetem elszállt, és nem is volt olyan ütős, hogy hirtelen égető vágyat érezzek a folytatásra, mégis leheletnyit megkönnyebbültem.

Wellington hercege elveszti a lovát:
Az egyik legrövidebb novella, aminél már attól kissé fellelkesültem, hogy a bevezetője szerint Gaiman Csillagporjának világában játszódik (bár a Csillagport nem olvastam, de Gaimant szeretem). Olvastam volna kicsit részletesebben is a történetet, jó lett volna, ha kiderül egy-két homályban maradt dolog, de összességében tetszett, a vége is olyanra sikerült, amin ha akar, gondolkodhat kicsit az ember lánya.

Mr. Simonelli, avagy a tündérözvegy:
Nem mondanám, hogy maradéktalanul tetszett, főleg a tündérek ábrázolása (amit egyébként az egész kötetben makacsul elutasítottam) és a sok helyen nem épp gusztusos részletek miatt, mégis érdekes volt. Tetszett a napló stílus, kíváncsi voltam a történet alakulására, és tulajdonképpen a végkifejlettel is elégedett voltam.

Lángszél Timót, avagy hogyan épült a tündérhíd Thoresbynél:
Humoros, érdekes történet volt, amiben akadt egy kis varázslat és tetemes mennyiségű lábjegyzet is. Jó volt olvasni, mert végre kaptam egy kis információt is a tündérekről, nem csak a puszta tetteiket láttuk. Mondjuk lehet, hogy apró túlzás volt, amikor a három mondatnyi történet alatt az oldal maradékát a lábjegyzet foglalta el, de én azt is szerettem olvasni, úgyhogy nem vettem különösebben zokon. :D

Bestiák és rácsok:
Ahogy a korábbi novellákban is előfordult, itt is megjelent a nők mágiája hímzés segítségével. Ez számomra teljesen újszerű gondolat, de végül is, „miért ne?” alapon elfogadtam. Érdekes volt, hogy létező történelmi személyekről szólt, és bár az én történelmi ismereteim igen hiányosak, szerintem érdemes volna utánanézni, van-e bármennyi hitelesség ezekben a mesékben (pl.: Mária valóban ott szállt-e meg, ahol a könyv írta).

John Uskglass és a cumbriai szénégető:
Ez volt számomra az egyik legviccesebb novella. Meseszerű volt, ugyanakkor tele volt groteszk, sok mindent és mindenkit kifigurázó humorral. Kicsit sajnáltam a Hollókirályt, de azt hiszem, ez a történet méltó lezárása volt a kötetnek.

Összegzésként annyit tudok elmondani, hogy végül nem bántam meg, hogy elolvastam, és bár az elején igen csak megijedtem, a többi novella maradéktalanul kárpótolt a nem épp szívmelengető kezdésért. Szeszélyes ez a könyv, mint maguk a tündérek, gőgös és határozott, és ha ránézek, szinte érzem, hogy önelégülten mosolyognak rám a borító virágai, miközben azt mondják: „tudtuk, hogy te sem szegülhetsz ellen a hatalmunknak”. És hogy hol vannak az én kicsiny, áttetsző szárnyú, pajkos, de szerethető tündéreim? Valószínűleg egy másik könyvben… :)

Nagyon tetszett a könyv hangulata és természetesen a történetek is egytől egyig. De a kedvencemnek talán az utolsó mondanám. Szerettem benne a népmesei elemeket, ezek még érdekesebbé tették az egészet, illetve helyenként A hollókirály olvasása is, jó volt ráismerni egy egy utalásra, de önmagában is bőven megállta a helyét. Ebben a könyvében is nagyon élveztem a kis kitérőket a lábjegyzetek formájában, tényleg egy egész csodálatos világot alkotott.