A ​vulkán szerelmese 6 csillagozás

Susan Sontag: A vulkán szerelmese

Nápoly, ​1772. Európa második városának káprázatos, zsivajgó nyüzsgése fölött fenyegetően magasodik a Vezúv. Ezen a színtéren játszódik a legendás szerelmi háromszög történet, melyet Korda Sándor is filmre vitt 1941-ben Lady Hamilton címmel, Laurence Olivier-vel és Vivien Leigh-jel a főszerepben. A híres amerikai írónő világsikert aratott regénye újjáteremti a történetet Sir William Hamiltonról – a műgyűjtőről, aki 1764-től a század végéig Anglia nagykövete volt a nápolyi királyságban és könyvet írt a vulkánokról –, több mint harminc évvel fiatalabb feleségéről, Emmáról és Horatio Nelson admirálisról. A három főszereplő és a kor sok más nagy embere (köztük az Itáliába látogató Goethe) naplóján, levelezésén, élettörténetén alapuló regény a természet és a történelem végzetes sorsfordulóiról szól, sodró érzelmekről, kalandokról, a forradalomról, a művészetről, a műgyűjtő szenvedélyéről, s mindenek felett a szerelemről.
Susan Sontag játszik… A vulkán szerelmese nemcsak könnyed… (tovább)

>!
Holnap, Budapest, 1994
386 oldal · ISBN: 9633460514 · Fordította: Szili József

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 7


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
Susan Sontag: A vulkán szerelmese

A fülszövegben azt írják, hogy a könyv könnyed írás és szórakoztató. Szerintem meg egyik sem, hanem egy történelmi regény, emberi sorsokon, érzelmeken és gondolatokon keresztül, idealizálás nélkül. Sokszor eszembe jutott Nietzsche, a véleménye az emberiségről, a csőcselékről odalent, és az úri csőcselékről felette. (No nem mintha most jobb lenne a helyzet, talán nem is lesz soha, ez az emberiség átka, a csőcselék túlsúlya.) Mindenkinek megvan a történetben a maga tragédiája, kis és középszerű emberek a történelem színpadán, hogy valakit magasra emel vagy megöl, lényegtelen. Hogy a forradalom oldalán állnak, vagy királypártiak, lényegtelen. Hatalommal rendelkezők vagy sem, az is mindegy, bárkit is raknak a hatalomba, akár beleszületik, akár oda tolakszik, akár szerencséje van, egyik sem érdemel meg annyit valójában, hogy egy tyúkról eldönthesse, levágják-e vagy sem, mégis embereket küldenek pokolra. Csak mert megtehetik, bosszút állnak, meglincselnek, felkoncolnak. Még azok is, akik hisznek ideákban, jobbá akarnák tenni a világot, csak jó szándékuk van, de semmi realitás. Persze ideákért élni legalább életcél, vagy inkább ebben az esetben halálcél. Kiemelem pozitívumként, hogy a nők a könyvben kidolgozottak, hús-vér figurák, nemcsak a férfiak. Persze olyanok ők is amilyenek. Van közöttük olyan, aki szeretni is tud, ez persze nem ellensúlyozza a másik oldalt, a kollektív tébolyt, amelyben az emberiség mindig is bolyong, amióta fennáll a civilizáció.
És amiért levontam egy csillagot, az a dagályosság, unalmas leírások, részletek.
Megerősít? Szórakoztat, megnyugtat ez a könyv? Ki volt az a … aki a fülszögbe ezt beleírta? Kiábrándít, lesújt, földbe döngöl, elkeserít.

1 hozzászólás
dontpanic IP>!
Susan Sontag: A vulkán szerelmese

Röviden:

Egyáltalán semennyire sem értem, miért én vagyok az első, aki ezt a könyvet szövegesen értékeli. Olvassátok.

Hosszan, meggyőzésképp:

Bár egyre kevésbé vagyok híve a háború és a katonáskodás romantizálásának, amikor novemberben Portsmouthban jártam, és megcsodáltam Nelson admirális zászlóshajóját, a HMS Victoryt, láttam a bárkát, amiben a testét a temetésére úsztatták, előzőleg a British Libraryben megnéztem azt a befejezetlen levelet, amit a trafalgari csata előtt írt a szeretőjének, Lady Hamiltonnak, illetve végigjártam a Nelson's Trail nevű sétaútvonalat, ami az admirálishoz köthető helyszíneken vezet végig Portsmouthban –, akkor mégis úgy gondoltam, nekem többet kell tudnom róla.
És amúgy a romantikus történetekre sincs túlzott igényem könyvek vagy filmek terén, mégis, a Lady Hamiltonnal való kapcsolata is magával ragadott.

Szóval elhatároztam, hogy ismerkedni fogok velük, és kezdetnek pont jó lesz egy regény, ami a fülszöveg szerint az ő kapcsolatukat fikcionalizálja. Kicsit féltem, hogy túlzottan csöpögni fog, de gondoltam, vágjunk bele.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy ennek a könyvnek a főszereplője tulajdonképpen William Hamilton, a híres szerelmi háromszög legkevésbé figyelemre méltó tagja. Hát mondom, ez nem fair, egyrészt rá vagyok legkevésbé kíváncsi, másrészt meg engem pont a másik két szereplő nézőpontja érdekelne, nem pedig azé, akit ők tulajdonképpen „megsértettek”. Hogyan is merülhetnék el egy szerelmi történetben a megcsalt férj szemszögéből? (És csak a legvégén jöttem rá, hogy mennyire bravúros trükk és értékes gesztus egyben ez a döntés: igen, William Hamiltonra úgy emlékszik az utókor, mint Lady Hamilton, szegény balek megcsalt férjére – hát kapja meg a maga teljes történetét, a többi kettővel a háttérben.)
De hogy mennyivel is több volt ez a könyv, mint szimpla szerelmi történet!

Először is, rengeteg mindent tudtam meg az adott korról. Sontag annyira élvezetes stílusban mesélt, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésemet szinte minden iránt, amit megemlített. Rengetegszer fordultam a Google-höz, hogy rákeressek egy-egy festményre, egy-egy történelmi személyre vagy eseményre, amiről ír, és kivétel nélkül mindegyiket megtaláltam úgy, ahogy az a könyvben szerepelt. De mégsem vált száraz történelmi tényeket soroló művé a könyv, elsősorban regény maradt, ami Sontag fotós szemével láttatta a történet, érzékletes leírásokkal és csodás szereplőformálásokkal.

Szó nem volt itt arról, hogy a megcsalt férj szemszögén át majd Emma és Nelson megvethető karakterekké válnak. A fülszövegen egy véleményben olvasható, hogy az író szerelmes a szereplőibe, és tényleg erről van szó. Mindenki olyan, mintha személyes ismerőseim lennének, nem tökéletesek, nem eszményiek, hanem emberiek, jó és rossz tulajdonságokkal, a felszínen látható, közvélemény által olyan könnyen megítélhető jellemzőkkel és univerzumnyi, mások által hozzáférhetetlen belső világgal. És igen, a piszkot sem kendőzi el, pl. azt sem, hogy Nelson milyen felesleges kegyetlenséggel volt képes megtorlást venni a republikánus forradalmárokon, a monarchia feltétlen híveként.

Soha ilyen élvezetes történelemleckében nem volt még részem, azt hiszem.

Egyébként ez egy humanista regény, olyan ottlikos módra, amit én szeretek, és egy leheletnyit posztmodern (a korabeli leírásokba kever olyan szavakat, mint Disneyland vagy mobiltelefon, pl. egy-egy hasonlat során, amivel kizökkent, és emlékeztet, hogy bár olvashatunk és írhatunk az elmúlt korokról, mégis világok választanak el tőlük), amit szintén szeretek. A nagy amerikai posztmodern hullám már lecsengőben van, amikor megszületik a regény, nem is akar a következő Portnoy-kór vagy Pynchon mű lenni, hanem csak az, ami, egy jó könyv.

Felemelő volt olvasni, talán pont azért, mert annyival többet kaptam tőle végül, mint amit előzetesen vártam. Egy kukkolásra ingerlő híres botrány-viszony mögött feltárult egy egész kor, a maga politikai légkörével, a változás igényével, a művészetek, Nápoly dicséretével, a háború ágyúdörgéseinek háttérzajával, élő, emberi figurákkal a színpadon, úgy, hogy nem avítt történelemórának tűnik, hanem a saját korunkhoz szervesen kapcsolódó történetnek. Igen, ehhez nekem is közöm van, nem maradhatok közömbös, a kontinuitás letagadhatatlan.
És a vége. Na, a vége az üt. Akkorát csavar visszamenőleg az egész regényen (nem olcsó plot twist megoldással!), hogy csak győzzünk kapaszkodni.

Az olvasás után ajánlott megnézni Korda Sándor rendezésében a Lady Hamiltont (That Hamilton Woman), na ott aztán lehet sóhajtozni, amikor Vivien Leigh és Laurence Oliver fekete-fehérben rebesgetik egymásra a szempilláikat.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

dontpanic IP>!

Iróniához folyamodni annyit tesz, mint anélkül mutatni fensőbbségtudatot, hogy beleesnénk a méltatlankodásba, ami rossz modor jele.

152. oldal

Kapcsolódó szócikkek: irónia
1 hozzászólás
dontpanic IP>!

Utas vagy. Gyakran mindnyájan utasok vagyunk. A hajó, a történelem megy valahova. Nem te vagy a kapitány. De kitűnő ellátásban részesülsz.
Persze lenn a hajó gyomrában ott vannak az éhes bevándorlók, az afrikai rabszolgák vagy az erőszakosan verbuvált matrózok. Nem tudsz segíteni rajtuk – sajnálod őket –, nincs hatalmad a kapitány felett sem. Bár kényeztetnek, tulajdonképpen teljesen erőtlen vagy. Egy-egy gesztussal könnyítesz rossz lelkiismereteden, mármint ha rossz a lelkiismereted, de ezzel az ő helyzetükön nem javítasz lényegesen. Mit segítene rajtuk, ha átadnád tágas kabinodat, amelyre pedig szükséged van, annyi a holmid, mivel ők odalent vannak, bár a cókmókjuk kevés? Az étel, amit elfogyasztasz, nem volna elég mindannyiukat jóllakatni, s ha rájuk is gondolnál a főzéssel, azt megsínylené a minőség. A kilátásban sem gyönyörködhetnél zavartalanul. (A tömeg eltakarja a kilátást, a tömeg szemetel stb. stb.) Tehát nincs más választásod, mint hogy továbbra is élvezd a pompás kosztot és a látványt.
Mégis, ha nem vagy közömbös, bizonyára sokat töprengsz azon, mi is történik. Bár nem tehetsz semmiről, már hogy is tehetnél, mégis résztvevő és szemtanú vagy. (A legtöbb történelmi beszámolót az első és másodosztályú utasok szempontjai szerint írják.) És ha az üldözöttek olyanok, akik hozzád hasonlóan jó ellátásban részesülnek, s társadalmi rangjuk meg érdeklődésük egyezik a tiéddel, kisebb a valószínűsége annak, hogy közömbös maradsz jelen nyomorúságukkal szemben. Persze ha valóban bűnösök, nem állhatod útját a megbüntetésüknek. De ha nem vagy közömbös, ha rendes ember vagy, megpróbálsz közbenjárni, amikor csak lehet. Könyörületességet tanácsolsz. Vagy legalább megfontoltságot.

267. oldal

dontpanic IP>!

Gyűjteni annyi, mint megmenteni a tárgyakat, mégpedig az értékes tárgyakat a nemtörődömségtől, a feledéstől vagy egyszerűen csak attól a dicstelen jövőtől, hogy valaki másnak a gyűjteményébe kerüljenek, ne a mienkbe. De egész kollekciót vásárolni ahelyett, hogy az ember maga bányászná elő gyűjteményének kincseit darabonként – nem elegáns. A gyűjtés sport is, és az akadályok csak növelik becsét, ingerét. Az igazi gyűjtő nem szívesen vásárol ömlesztett árut (mint ahogy a vadász sem élvezi, ha egyszerűen elébe terelik a vadat), nem elégíti ki, ha mások gyűjteményét gyűjti: pusztán a megszerzés, a felhalmozás nem gyűjtés.

27. oldal

dontpanic IP>!

Nem valaminek a teljes készlete a teljesség, amire a gyűjtő áhítozik. Egy neves halott festő életművéről elképzelhető, ha nem is valószínű, hogy teljes terjedelemében valakinek a palotájában, pincéjében vagy jachtjában lesz eltemetve. (Minden vászna? Megmondhatója vagy-e, nagy hatalmú birtokló, hogy nem volt vajon eggyel több alkotása?) De még ha mérget vehetsz is rá, hogy valamennyi hozzád került, a birtoklás öröme előbb-utóbb elvásik, elapad. A teljes gyűjtemény halott gyűjtemény. Nincs eleven jövője. Miután egyben van az egész, évről évre veszít vonzerejéből. Nem sok idő telik bele, szeretnéd eladni vagy eladományozni, s újabb vadászatra készülődni.
A nagy gyűjtemények hatalmasak, de nem teljesek. Ami nem teljes, azt a teljesség iránti vágy motiválja. Mindig hátravan még egy. S ha már mindent birtokolsz – akármi is az –, akkor talán megkívánsz egy jobb példányt (változatot, kiadást), mint amivel rendelkezel: avagy tömeggyártással előállított holmi esetében (kerámia, könyv, műtermék) egyszerűen még egyet arra az esetre, ha az egyik elvész, ellopják, eltörik vagy megsérül. Tartalék példányt. Majd egy egész árnyékgyűjteményt.
A nagy magángyűjtemény olyan anyagi koncentrátum, amely állandóan stimulál, túlhajt. Nemcsak azért, mert mindig ki lehet egészíteni, hanem azért is, mert máris túl sok. A gyűjtő életeleme éppen a többlet, a bőség, a túláradás igénye.
Túl sok – és éppen elég nekem. Aki habozik, aki felteszi a kérdést: Kell ez nekem? Valóban szükséges?, az nem gyűjtő. Egy gyűjtemény mindig is több a szükségesnél.

68. oldal

dontpanic IP>!

Vulkánokat szeretni azt jelenti, hogy a forradalmat a helyére tesszük. Egy katasztrófa emlékének a közelében élni – Nápolyban (vagy manapság Berlinben) – annak bizonyossága, hogy túlélünk minden katasztrófát, még a legnagyobbat is.

150. oldal

Marilee_Kemp>!

Semmiképpen sem tagadnám, illúziókra van szükség, hogy elviselhetővé tegyük az emberi életet, ám a kereszténység fanyarul szomorú meséiben nem lelek igézetet.

336. oldal, Harmadik rész (Holnap, 1994)

Marilee_Kemp>!

Szeretném, ha a vulkán miatt emlékeznének rám.

341. oldal, Harmadik rész (Holnap, 1994)


Hasonló könyvek címkék alapján

Heather Graham: A szürkekabátos
Lisa Kleypas: Az ördög télen
Francine Rivers: Hang a szélben
Diana Gabaldon: Csontok visszhangozzák 1-2.
Julie Garwood: A menyasszony
Julie Garwood: Váltságdíj
Leila Meacham: Somerset
Monica McCarty: A Vadász
Diane Chamberlain: Ellopott házasság
Julie Garwood: Mentőangyal