A ​betegség mint metafora 83% 50 csillagozás

Nagyon érdekes kis esszé a betegségekről, és arról, hogyan is tekintünk rájuk. A szerző elsősorban a tbc-hez és a rákbetegségekhez kapcsolódó metaforákat tekinti át sok-sok irodalmi példával fűszerezve az előbbit, kevésbé illusztrálva az utóbbit. Talán ma már valamivel könnyebb volna az utóbbihoz is találni valamit, esetleg egy feltörekvő irodalmár majd ír ebből egy jó kis doktorit.
Sontag nem nagy barátja a pszichologizálásnak, rendkívül pragmatikusan és reálisan, kíméletet nem ismerve tekinti át a betegségekhez kapcsolódó (tév)eszméket. Ha jól gondolom, kifejezetten idegesítette a pszichológia úgy egyébként is, de ehhez nem ismerem eléggé a munkásságát, csak egy-két Freudra és Jungra tett lesajnáló megjegyzése miatt írom ezt.
Egyébként az esszé jó sok gondolatot ébresztett bennem, ezért is adtam öt csillagot, nem azért, mert adott esetben mindenben egyetértek a szerzővel. Különösen érdekes volt az a felvetése, hogy a rákos betegségek esetén a csodaszerek forgalmazói között sok a szélsőjobboldali támogatottságú, mert a rákkal kapcsolatos nézetek egy része és a paranoia szélén egyensúlyozó, mindent leegyszerűsítő világkép szoros kapcsolatban áll. Ehhez én biztosan nem értek, de érdekes volna ezt is tovább vizsgálni egy kicsit.
Meg egyáltalán a paranoiát, ami a modern ember legfontosabb betegsége.

Na, akkor beszélgessünk, mondta Ms. Sontag, és közelebb adta a cukrot meg a teasüteményt. Mit szólnál, kérdezte, ha ma mondjuk a tüdővészről, a vérbajról, az AIDS-ről meg a rákról csacsognánk egy keveset?
Nem tudtam, mit szólnék, szóval kértem citromot, hogy időt nyerjek. Ő meg belekezdett.

Persze nem önmagában a dögrovás különféle fajtáiról, ellenkezőleg. Van itt bőven társadalomtörténet, esztétika, anekdoták sznobokról, mindennapokról… csupa nassolni való kultúrbonbon. Mert Ms Sontag, ha valamiről beszélni kezd, általában végigzongorázik egy esszére valót a múlt és megjelenéskori társadalomról, elfogadásról, utálatról, és legfőképpen arról, hogy gondolkoggyá' má', fiam, mielőtt mindent behabzsolsz, amit a hírekben hallasz vagy úgyis mindenki tud, és mi köze ennek ahhoz, hogy te mit és kit fogadsz el, teeee …

Szóval, jó hogy jöttél, nem akarunk kicsit csacsogni a tüdővészről, a vérbajról, az AIDS-ről meg a rákról? Persze, vegyél még egy szendvicset…

Ebbe a könyvbe sajnos kényszer miatt kezdtem bele. Ebből kellett előadást tartanom az egyik egyetemi órámon (pszichlógia szak – Az egészség szociális reprezentációja kurzus). Viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Érdekes volt ennyi mindent megtudni a tbc és a rák korai reprezentációiról. Azonban elég lehangolónak találtam a sok idézetet, az ismétléseket. Valóban szükség volt a költők, írok metaforáinak bemutatására, de nem ilyen mennyiségben. A könyv elején szinte csak különbségeket sorol a két betegség között. A második felében már kitér több betegségre is (elmebaj, szifilisz), valamint politikai szálat is fűz bele.
Összességében tanulságos olvasmány volt, ami biztosan jól fog még jönni a tanulmányaim során.

Susan Sontag nem szereti a hadviselés metaforáit a betegségekkel, elsősorban a rákkal kapcsolatban. Annyira nem, hogy az immunvédelmi rendszert a test immun-felkészültségének javasolja átkeresztelni. (Nem ismerem az eredeti szöveget, de ez így, ebben a fordításban fából vaskarikának tűnik.)
Mivel a pszichológiával sem szimpatizál különösebben, így nem értem a logikáját sem. Az átnevezés nem éppen pszichológiai módszer volna?
Javasolhatná még a meggyőzést.
Esetleg a leváltást.

Elnézést kérek az élcért e mindannyiunkat érintő súlyos témában, de úgy érzem, a szerző éppen a legszemléletesebb metafora ellen tiltakozik. Ugyanis a betegséget mindannyian legyőzni akarjuk. Metafora nélkül egyszerűen csak meggyógyulni. A metafora nagyon értékes és hatékony eszköze az emberi nyelvnek. Nem tudom, miért kéne száműzni. Különösen egy ennyire védhető metaforát egy ennyire indokolható esetben*.

A legyőzés azt jelentené, hogy nemcsak az egyes ember gyógyul meg, hanem megszűnik a betegség. Vagy legalábbis hatékonyan kezelhetővé válik. Közlegénnyé fokozzuk le a krónikus betegségek közé. Végül pedig leszereljük. Mint ahogy ez a tbc esetében is történt. Bár néhány bozótharcos mostanában újra-újra felbukkan.

Egyébként régi, laikus és provokatív vesszőparipám, hogy talán indítani kellene egy olyan kutatási vonalat, amely azt vizsgálná, hogy ezt a jelenséget (szándékosan kerülöm a megnevezést), hogyan fordíthatnánk éppenséggel a javunkra**.
Ha már olyan makacsul ragaszkodik az igazához.

__
* Vannak esetek, amikor a harc metaforái tényleg fölöslegesek, sőt kártékonyak, ugyanis nincs ellenség. De ez egy másik betegség.
** Ha sikerrel járna, a Nobel-díj átadásának napjára szabaddá tehetem magam.

Elgondolkodtató, érdekes megközelítés a betegségek metaforikus képei kapcsán. A téma mindenképpen továbbgondolást igényel, és minden gyógyító szakmában dolgozó számára ajánlom, mint egyfajta felkiáltójeles mondatot. Sontag precízen rámutat arra, hogyan befolyásolják a betegségekről tudott és nem tudott információk a köztudatba berögzült metafórák révén a problémamegoldási, ill. orvoslási lehetőségeket. A metaforikus berögzültség valójában kollektíven nagyobb erővel bír a gyógyulás/problémakezelés kimenetelére nézve, mint olykor maguk a tudományos tények. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy a betegségekkel hasonlított politikai, társadalmi, vallási, kulturális és gazdasági jelenségekkel szemben emiatt könnnyen választhatunk hibás, diszfunkcionális problémamegoldási utakat. A betegség metafórái olyan ideák világába ragadják el a tudatot, ahol maga a metaforikus használat válik a baj forrásává. Ezt mindenéppen érdemes a mai betegségek, főleg a különböző rákos elváltozások kapcsán is átgondolni. Személyes szakmai megjegyzés: az írónő ugyan nem tér ki rá, de a metaforikus használat, és a betegségek tudattalan analógiás szimbólumrendszere között nincs összefüggés. Így a pszichoszomatikai folyamatokra egyáltalán nem tudunk ezen metafórák révén rálátni. Sontag ezzel kapcsolatban közvetve annyit emel ki, hogy a naiv pszichológia, amely a köztudatban honol, mégis ezt próbálja velünk elhitetni. Szerintem a megoldás pont ebben a kettősségben van: a betegség tudattalan analógiái és a tudományos fizikai viselkedése között ritka a megfeleltethetőség. Jó lett volna, ha 1977 után a mai tudományos eredmények alapján tudtunk volna egyet beszélgetni erről az írónővel. Érdekelt volna a véleménye így 38 év után is!
A szöveg egyébként olvasmányos, kicsit sűrű, viszont az „elgondolkodás szünetei” után is könnyen követhető, rövid adagokban is érdekes írás.

Alapmű a „másként élők” megértéséhez.

A Sontagtól megszokottnál világosabban megfogalmazott, határozottan érdekes olvasmány volt, ezúttal csak ritkán volt szükség egyes mondatok többszöri elolvasására.
Ez a könyv bizonyította, hogy mennyi félreértelmezés él a kultúránkban a betegséggel kapcsolatban, mennyiszer használjuk helytelenül a hétköznapokban, vagy felsőbb szinteken is. Ezek azonban belemagyarázások és általában ha mélyebben belegondolunk, rájövünk, hogy egy ponton elcsúszik a történet, bár ez általában az analógiák gyengesége… Azzal a gondolattal viszont nem tudok egyetérteni, hogy a betegségeknek ne lenne lelki okuk, biztos vagyok benne hogy ez a tényező is közrejátszik, még ha olykor-olykor túl is erőltetik ezt a szempontot.
A fókuszban a rák és a tbc állt, de a szifilisz is sokszor megjelent. El tudnám képzelni a könyv mai folytatását, amelyben az emo jelenségről esik szó és a hozzá kapcsolódó depresszióról, ami megszépíti az embert, érzékenynek mutat és ezáltal vonzóvá tesz, hasonlóan a tbc-hez. Szívesen olvasnék egy a HIV fertőzést taglaló részt is, igaz, csak 1981-ben fedezték fel az AIDS betegséget, a regény megjelenése után, így kevés lehetőség adódott a metaforaként való alkalmazására, de bizonyára sok feltételezés és ítélkezés kötődött hozzá a betegség titokzatossága és természete révén.
Kíváncsi lennék, mit írt volna Sontag a mai egészség hóbort jelenségekről, például „vegyük fel a harcot a zsírpárnákkal” (a testünkkel való hadakozás csak fokozódott), illetve a PC, anti-body shaming törekvések szembenállásáról.