Mérgező ​szülők 93% 403 csillagozás

https://moly.hu/idezetek/281445

Ezt nagyon megérte elolvasni. Azon az állásponton vagyok, hogy a mindenhonnan sugárzott – és elvárt – szülői szentségen nem árt árnyalni időnként. Hogy talán nem volt jogos az a pofon. Hogy nem normális, ha a saját szüleid folyamatosan megaláznak a „vicces” megjegyzéseikkel. Hogy elvárásokat támasztanak unokaügyben. Hogy elvárják a tiszteletet, de semmi tisztelnivaló nincs bennük. Hogy adott esetben akár véletlenül besikerültél, és külső nyomásra tartottak meg, mégis mártírként, szentként kell nézned őket, akik – kéretlenül – feláldozták az életüket érted, a szavaik pedig megkérdőjelezhetetlenek. Hogy nem tudnak bocsánatot kérni és önvizsgálatot tartani. Hogy még az önzetlennek feltüntetett cselekedeteik is önzőek. Hogy úgy adnak ajándékot, hogy gyorsan utánabiggyesztik a cserébe elvárt teendők listáját.

Sokak számára mégis megkérdőjelezetlen a szülői hatalom, a szülőt tisztelni kell, bármilyen pocsék ember is legyen. Azért, mert. Nos, az ilyen azért, mert dolgokat nagyon nem szeretem. :) És igyekszem is fellépni ellenük.

A saját szüleimmel egyre kellemesebben semleges a kapcsolatunk, a lehető legkevesebb találkozással és ütközéssel, ez nem volt mindig így. A legjobb, ami az esetünkben történhetett, az elköltözésem volt. Rengeteg agresszió és szomorúság párolgott el, már csak arra a lépésre várok, hogy ezt ők is beismerjék, és ne játsszák el az „elköltözött a lányom, nekem szegénynek, úúúgy hiányzik” darabot az ismerősök előtt, mikor nyilvánvalóan mind fellélegeztünk, mikor messzebb kerültünk egymástól. Apával még csak-csak elüldögélek, de ha anyával egy szobába kerülünk, abból nagyon gyorsan kemény vita lesz – pedig nem tartom magam hevesnek, sőt, a párom néha túl nyugodtnak is vél.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – a remek család képét fenntartani sem kell mindenáron, mert több sérülést és felesleges fájdalmat okozhat, mintha hagyjuk ellebegni szépen, és kialakítjuk a körülményeink megengedte, élhető világunkat. Persze ez a végső eset, nem minden konfliktus menthetetlen, de szerintem mindenki elkezdi érezni, hogy mikor válik elviselhetetlenné az összeférhetetlenség. Amikor például a szüleid szerint egy Édes élet szereplő többet ért el az életben mint te valaha fogsz, és te biztosan irigy vagy rá, amiért szép (!), na az szerintem már az utóbbi kategória. :)

Ahogy olvastam a könyvet, meséltem róla a barátaimnak is. Nem csak én vagyok ilyen pocsék helyzetben. Egy ismerősöm anyja folyamatosan azzal tartja sakkban a lányát, hogy az ő és az apa házasságát a lány megmenthetné, és „igazán dolgozhatna rajta”, míg az anya vígan dugorászik tovább szerte a városban. Nem is sorolom, a legtöbb ismerősöm szüleinek típusa meg van írva a könyvben is: az alkoholista, az „önzetlen” (ha nem jössz haza hétvégére, meghalok), az irányításkényszeres… A saját kapcsolatomban is rengeteg konfliktus forrása az anyósom viselkedése és játszmái, a kiskutya-tekintettel előadott elvárásai, hogy folyamatosan igénye van arra, hogy átrendezze a lakásunkat és a lehető legtöbb helyzetben döntsön helyettünk… persze jóindulatból!!

Nagyon jó a könyv felépítése – először szembesít vele, hogy a mi mérgező szüleink melyik nagy típusból valók, aztán a könyv második felében megoldási lehetőségeket is mutat, akár formaleveleket is, amelyeket a testileg-lelkileg bántalmazott gyermek a szülőnek küldhet. Gyakorlatias, alapos, és arra vezet rá, hogy agresszióval felelnünk az agresszióra nem fog segíteni. Az is nagyon tetszett, ahogyan a megbocsátásról beszélt: NEM kötelesség megbocsátani. Pláne, ha a másik fél nem tett ezért semmit. Fontos viszont az érzelmeket letisztázni, mert a harag minket is rág.

Ami viszont nem tetszett: a példatörténeteknél (sajnos nem írtam ki…) kb mindegyik mintaszemélyről megjegyezte a szerző, hogy csinos, fiatalos, jóképű, vonzó – és így tovább. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de ezek a részletek nem hiszem, hogy fontosak – ha pedig annak szánta őket, az igen nagy baj, mert azt sugallja, hogy „látod, ők mind SZÉPEK és mégis pocsék az életük”, mintha kisebb gond lenne egy ronda ember elszúrt gyermekkora. Ha ezek a pár szavas jellemzések kimaradnak, akkor eloszlathatta volna ezt a kellemetlen érzést a könyv.

Ezért azonban nem vontam le csillagot, mert minden más tekintetben remek és hasznos. Ajánlom annak is, aki gyermekvállalás előtt áll, útmutató, hogy hogyan ne szúrja el már az elejétől – akár ártalmatlan viccekkel, megjegyzésekkel. Mert a gyermekvállaláshoz még mindig nem kell papír – sajnos.

Lehet-e jobban dicsérni egy könyvet annál, minthogy a molyok szinte kiírták idézetbe az egészet?
A legtöbb értékelés a személyes élmények előhívásáról szól. Nekem nagy szerencsém van a szüleimmel, talán ezért került csak véletlenül, az empátiával foglalkozva a kezembe. Világos, elemi szinten magyarázó és tipizáló könyvről van szó, amely elég gyakorlatias a példáival, így szemfelnyitó hatású. Sokan féltek az olvasásától, a sebek kapargatásához hasonlították. Ezt nem tudom megítélni, viszont érzékenyítésként szerelmeknek, barátoknak mindenképpen érdemes kézbe nyomni magyarázatképpen.
Nem hiszek a magányos öngyógyításban, de a magyar körülményeket ismerve a többségnek ez marad. Az ilyen könyvek inkább a felismerésben, a kezdő lökés megadásában segítenek, és néha az a legfontosabb. Az első lépés…
És még egy fontos dolog: sehol nem éreztem pongyolának, ködösnek és butuskának. Nagyon jó hangnemben, az olvasót nagyon tisztelve beszél mindvégig.

”Amikor ezek a gyerekek felnőnek, tovább hordozzák a bűntudat és az alkalmatlanság érzésének terheit, ami rendkívül megnehezíti számukra a pozitív énkép kialakítását. Az ebből fakadó önbizalomhiány és csökkentértékűség érzése azután életük minden aspektusát beárnyékolja.”

Páratlan könyv, amely egy igen nehéz és sokakat sajnos személyesen érintő témát dolgoz fel, sokoldalúan és rendkívül közérthetően. Tökéletes szülő természetesen nem létezik, ám szülőnek lenni komoly felelősséggel jár, és valljuk be, nem mindenki alkalmas arra, hogy gyereket neveljen. Susan Forward találóan mérgezők szülőknek nevezi azokat, akik örök életre szóló sérüléssel látják el gyereküket. A boldogtalanság, az áldozat szerep azonban sajnos a gyerekkorral korántsem ér véget, hiszen felnőttként az önvád, az öngyűlölet és az önbüntetés áll boldogságuk útjában. A “nem érdemlem meg a boldogságot és a szeretet” séma egy egész életet képes romba dönteni, mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna.

A kiadvány első része a mérgező szülők bemutatásával indul. Az erőszaktevők és az alkoholisták mellett ebben a könyvben végre a szavakkal verők is helyet kapnak, hiszen a nem látható sérüléseket sokan elbagatelizálják, pedig ezek sosem gyógyulnak be. A második részt pedig a “megoldásnak”, azaz az élet viszzaszerzésének, a speciális gyászmunkának szenteli. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket bármilyen típusú mérgező szülő nevelt fel, különösen, ahol generációról generációra hagyományozódik ez a lassan ölő méreg, de azoknak is, akik a társadalmi elvárások miatt csak akkor tartanak teljes embernek valakit, ha legalább 2-3 gyereket vállal.

Elolvasva ezt a könyvet, azt szűrtem le, hogy egyáltalán nem létezik nem mérgező szülő. Nincs az a szülő, akit ne minősíthetnénk így. Susan Forward nagyon megengedő, ha a szülők „címkézéséről” van szó. Teljesen jogos kategória a „mérgező”, ha súlyosan bántalmazó, molesztáló, elhanyagoló, eltaszító, alkoholista szülők esetében használja, de egyre több olyan példát is hoz a könyvben, amit már nem sorolnék ide be. Mert akkor már az is „mérgező”, aki beletaposott a gyereke lelkivilágába azzal, hogy egyszer idegesen ráförmedt valamiért.
Nekem ennél a könyvnél sokkal szimpatikusabb ez a könyv itt:
https://moly.hu/ertekelesek/2520907
Már a címe is jobban tetszik, pont a másik irányba indítja el az olvasó gondolatait. Ennek ellenére Susan Forward sok kanyar után pont ugyanoda jut el: amennyiben lehet, próbáljunk békét kötni a szüleinkkel, mert a lezáratlan vagy megszakított kapcsolat ugyanúgy mérgező.
Sokakban felmerült itt ennél a könyvnél (is) az a fantasztikus ötlet, hogy előzetes engedélyhez kéne kötni a szülőséget. Na de ki engedélyezné? Milyen kritériumok alapján? Hogy derül ki valakiről, akinek még nem volt gyereke, hogy majd később alkalmas lesz rá, élethosszig? Például a „mérgező szülők” gyerekeit el kell-e tiltani a gyerekvállalástól, mivel rossz példákat hoznak magukkal? (És ezzel aztán élethosszig büntetni őket kívülről és utólag is azért, mert pocsék gyerekkoruk volt…) Vannak gyerekek, akiket „könnyebb” nevelni, és vannak, akik nehezebb kihívások elé állítják szüleiket – ilyen esetben hogy lehetne ezt megállapítani, hogy valaki erre is alkalmas lesz? Aztán ami ma alkalmasság, holnap lehet alkalmatlanság is, a módszerek változása miatt. Vannak, akiket örökbefogadás miatt alkalmassági vizsgának vetnek alá, és ott is előfordulnak később kiderülő melléfogások.
És végül akik engedélyeznék mások szülőségét, nem saját „mérgezettségük” érzését, esetleg (túl)kompenzálási indíttatásaikat, vagy akár előítéleteiket vinnék át másokra?
Szóval, ahogy mondtam már, csodálatos dolog, de egyáltalán nem könnyű szülőnek lenni. A magam részéről egyelőre annyit tudok, hogy az első 40 és fél év nehéz. Hogy utána könnyebb lesz-e? Ki tudja, a legidősebb lányom még csak 40 és fél éves… :))))

Ez az a könyv, amely önbizalmat adott nekem és segített abban, hogy feldolgozzak bizonyos történéseket, melyek kínoztak a tudatalattimban…Segített abban, hogy feltörjenek bennem a régen elfojtott érzések és emlékképek, segített abban, hogy felnézzek önmagamra mindazért, amiért rettentő erős vagyok lélekben. Megvigasztaltam azt a kislányt, akit bántalom ért a múltban, hogy a jövőben egy nagyon erős és határozott nő pillanthasson vissza a tükörből…Köszönöm!!

– Az anyukám 85 éves, és minden egyes alkalommal, amikor felhív, megkérdezi, hogy „Dolgozol?” – mondja a hatvanas éveiben járó takarítónéni, miközben kicsavarja a rongyot a mosdókagyló felett. – Legszívesebben megkérdezném, hogy „Miért, mi lenne, ha nem?”, de nem bánthatom meg.

Tényleg nem?

Nehéz erről a könyvről írni. A címe kígyóként sziszeg, olyan szókapcsolat, aminek már a gondolata is szentségtörésként visszhangzik, olyan, ami elképzelhetetlen – hogyan lenne képes egy szülő megmérgezni a gyerekei életét?

Sajnos elég sokféleképpen. Sokszor szinte észrevehetetlenül, mondhatni.

A kötetben hangsúlyos szerepet kapnak a fizikailag bántalmazott gyerekek, de a verbális agresszorokra jellemző példák is jelen vannak. Sokan hihetik azt, hogy jó szülei voltak, hiszen nem verték, mindig volt mit ennie, sokkal többet tanulhatott, mint amennyinek a szüleinek megadatott – akkor miért lenne szüksége egy ilyen könyv elolvasására, netán terapeuta segítségére?

Döbbenetes, hogy a nyilvánvaló szavakkal verésen kívül milyen tudattalan hiedelmek, családi szokások formálnak minket és alakítják az egész életünket. Normális-e, ha valaki szorong, mielőtt felhívja az anyját, hogy ott akarja hagyni a munkahelyét? Normális-e, ha valaki kénytelen mindig ugyanazokat az értelmetlen kérdéseket végighallgatni, miközben a dühtől görcsösen szorongatja a telefont? Normális-e, ha a szülők állandóan azzal vegzálják a felnőtt gyerekeiket, hogy mikor lesz már unokájuk?

Susan Forward nemcsak a bántalmazás széles palettáját mutatja be különféle példákon keresztül, hanem a gyógyulási folyamat ciklusán is végig vezet, azokon a fontos állomásokon, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki képes legyen felismerni a problémái gyökerét és feldolgozhassa a traumatikus élményeit, beidegződéseit. Teszi mindezt gyakorlati példákkal és mérhetetlen empátiával. Bátorít az önálló döntéshozatalra, de óva int a bosszúvágytól, mert nem az a cél, hogy a páciens megbüntesse a szüleit. Lerombolja a szent szülő mítoszát, a keresztény kultúrkörben általános „tiszteld apádat és anyádat” – pontosabban átalakítja: ne azért tiszteld/szeresd apádat és anyádat, mert hatalmat gyakorolnak feletted, hogy félj tőlük, hanem azért, mert ők is szeretnek és tisztelnek.

Talán Forward legfontosabb tétele, hogy nem kell megbocsátani a szülőnek; nagyon extrém kijelentésnek tűnhet, de szépen rávilágít, mik a megbocsátás hátulütői – például az, hogy az a felelősség, ami a felnőtt gyerek vállát nyomja gyerekkorától kezdve, nem kerül át a jogos helyére, a szülő vállára, a szülő tovább folytatja toxikus tevékenységét, a páciens nem szabadul meg az elfojtott szorongásától.

Nagyon sokrétű ez a könyv, órákig lehet róla beszélni is és elmélkedni az olvasottakon. Meglepődtem, hogy azoknak is segíthet rávilágítani a problémáikra, enyhíteni a reflexszerűen fellépő bűntudatukon, akik úgy gondolják, nagyrészt vagy teljesen túlléptek a gyerekkorban kapott sérüléseken.

Nincs annyi csillag az égen, amennyit ennek a könyvek adni szeretnék.

Érzelmi elhanyagolás, alkoholizmus, bántalamzás, incesztus. Nem könnyű témák – és több ember gyerekkorának valósága, mint gondolni mernénk.
Felszabadító volt a szinte olvasóba mantrázott szöveg:
„Nem én voltam a felelős…” és ez a mondat sokféleképp folytatódhat:
… amiért nem törődtetek velem!
… amiért elhitettétek velem, hogy nem vagyok szeretetre méltó!
… a problémáitokért!
… a boldogtalanságotokért!
… az alkoholizmusodért!
A sor végelenül folytatódhatna.
Mind emberként, mind leendő pszichológusként sokat adott a könyv.
Szívből ajánlom mindenkinek!

helyenként különös érzés volt azzal szembesülni hogy a magam történetét látom viszont ám ezúttal egy olyan külső szemlélőként aki elrendezte ezen dolgokat de ettől függetlenül eléggé gyomorba vágó tud lenni és ennek a gyomorba vágásnak több értelme és haszna van mint egyébként szokott lenni

Jó könyv, és időtálló. Ez alatt azt értem, hogy – bár először 1989-ben jelent meg, – a tartalma nem szorul sem változtatásra, sem frissítésre. A Háttér Kiadó Lélek-kontroll sorozatában megjelent jópár olyan kötettel szemben, melyek elméleti elemzéseket tartalmaznak, – amiken aztán a kutatások túlléptek, vagy legalábbis módosították őket – ez a könyv ízig-vérig gyakorlati. Nem próbálja meg elemezni a bántalmazó szülők személyiségét, és beskatulyázni őket valamely kórképbe, hanem a bántalmazó kapcsolatok konkrét típusait mutatja be, majd az áldozatok – egykori kisgyerekek – gyógyulási folyamatát, terápiás lehetőségeit tárgyalja.

Az előttem értékelők a könyv sok fontos jellemzőjét kiemelték; ezeket nem ismétlem meg, csak néhány, szerintem fontos aspektust említek. Az egyik, a bántalmazó szülő-páros passzív (tehát nem erőszakos, ütő-verő, nem incesztuózus, nem verbálisan lealázó, szidalmazó, nem alkoholista) tagjának felelőssége. Ugyanis nem csupán az aktív bántalmazó szülő bűnös a gyermek ellen elkövetett tettekért, hanem a párja is, aki aktívan ugyan nem vett részt a bántalmazásban, de nem is akadályozta meg! Ezekről a szülőkről, és a felelősségükről ritkán esik szó – Forward érdeme, hogy ebben a könyvben az ő passzivitásuk is kellő súlyt kap. A másik a konfrontáció fontossága: hogy ha nem szembesítjük a mérgező szülőket azzal, amit tettek, fennáll a veszély, hogy mi is az ő példájukat folytatjuk. Az ördögi láncolat megtörésének egyik előfeltétele tehát a konfrontáció. A harmadik fontos szempont a képmutatás, a kétarcúság elterjedtsége: sok esetben látszólag békés, harmonikus családokban püfölik a feldühödött apák vagy anyák a reszkető gyereket, mikor senki nem látja őket. Ahogy a könyv egy mondata mondja: 'Döbbenetes, mennyire megváltoznak az emberek zárt ajtók mögött.' És sajnos a gyerekek szavahihetőségét túlharsogja a szülő lehengerlő dumája: 'Hogy miket ki nem talál ez a kis mihaszna…!' Így marad sok esetben észrevétlen és büntetlen a gyermekek ellen elkövetett számtalan gonoszság. Végül negyedszerre említeném a verbális bántalmazást: a folytonos szidalmazást, lealacsonyítást, a gyermek önbizalmának aláásását. Külön figyelmet érdemel a gyermekével rivalizáló szülő figurája, aki nem bírja elviselni, ha gyermeke szebb/sikeresebb/boldogabb lesz, mint ő.*

Nem véletlenül ért meg magyarul is eddig öt kiadást – ma is érdemes olvasni.

* Itt megjegyezném: a Hófehérke eredeti, népi változatában nem gonosz mostoha, hanem gonosz édesanya (hm, már amennyire édes…) próbálja elpusztítani Hófehérkét, csak a Grimm-testvérek ezt olyan brutálisnak találták, hogy mostohára 'enyhítették' a sztorit. Ami annyit jelent, hogy az egyszerű német parasztok többet tudtak az életről, mint a széplelkű Grimm-testvérek…

Az esettanulmányok miatt érdekelt a könyv, de…te jó isten. Döbbenten álltam szinte az összes eset előtt. Csak megerősített abban ez a könyv, hogy a gyerekcsinálást is jogosítványhoz kéne kötni.