Előhívás 87% 35 csillagozás

Susan Faludi írt az édesapjáról, az egykori Faludi Istvánról, aki több év hallgatás után ír a lányának, hogy mostantól Stefánie Faludi néven létezik. Susan és Steven, István, már évtizedek óta nem beszéltek. De persze, tudnak egymásról. Így Susan tudta, hogy Steven a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra, és hogy most ott él, Steven pedig tudta, hogy egy tehetséges újságíró, író a lánya. Így nem meglepő, hogy a nemi helyreállító műtéte után azt kéri Stefánie, hogy Susan írja meg a történetét.

Stefánie kezdetekben azt szeretné, ha a regény a transzságáról szólna. Arról, hogy hetven éves kora felett nővé operáltatja magát, mert elege van a macsó képből, amelyben élni kényszerül. Susan viszont kíváncsi mindenre. Kíváncsi arra a nőre, aki az apja, és kíváncsi arra a világra, amely meghatározza őt. Mint a pszichológusnál is, előkerülnek a gyermekkorral kapcsolatos kérdések,és Susan nem csak a transz címkével kapcsolatban kérdez. Susan az elfojtásokra, az elhallgatott történetekre kíváncsi. Helyszínekre, ahol az apja élt, emberekre, akikkel találkozott, és mindarra, ami megadja az ember identitását.

István zsidó nagypolgári családban született Budapesten a századforduló után. Ekkor könnyű volt zsidónak lenni Magyarországon, könnyen asszimilálódtak, magyar neveket vettek fel, rangokat kaptak, és számítottak a kulturális, szociális életben. Aztán élnie kellett a Numerus clausus, az első és a második zsidó törvény korában is, ahol először korlátozták a zsidók egyetemi képzéshez való hozzáférését, majd azt, hogy értelmiségi pályán helyezkedjenek el, és torkolt mindez a sárga csillag viselésén, a csillagos házak felállításán és a gettósításon keresztül a holokausztba. Susan pedig tudja mindezt, és tudományosan is vizsgálja.

Beszél arról, hogy milyen szerepe volt mindebben a vakon revizionista magyar politikának és nemzetnek, beszél a felelősségről, ami nem kizárólag a német birodalomé, és idéz és citál tudományos munkákat olvasmányosan, miközben azt is elmeséli, hogy az apja hogyan nem viselte a híres sárga csillagot, és hogyan mentette ki hamis nyilas karszalaggal a szüleit a biztos halálból. Nagyon megrázó, de messzemenőkig korrekt és alapos munkát végzett az írónő mindkét szálon.

Ehhez hasonlóan progresszív demokrata világnézetből, de maximális alapossággal ír arról, hogy milyen a rendszerváltás utáni politika Magyarországon. Beszél a ki nem gyógyult kommunizmusról, a tovább élő Trianon sérültségről, és különös figyelmet szentel a 2002–2016 közötti politikai helyzetnek, így a Magyar gárda masírozásainak, a jobbra tolódásnak, a Budapest Pride felvonulás szétverésének vagy a szocialista városvezetés tehetetlenségének is. Alapvetően nem magyar piacra született a regény, ez a kép azonban mégsem felületes, és belülről nézve sem torz, ami a könyv egy hatalmas bravúrja. Következetes, alapos és logikus képet mozgat a nem hétköznapok szintjén történő, de azt meghatározó politikai helyzetről.

A regényben beszél még a világháború utánról, az 1945,és a kommunista hatalom átvétel, 1948 között eltelt időről. Hogy István hogy került Brazíliába, szintén hamis papírokkal, majd onnan az Egyesült Államokba néhány év múlva. Beszél István ekkori fiatalságáról, talpraesettségéről és politikai kapcsolatairól, amiket együtt használ, hogy egy jobb élet felé terelje sorsát.

A könyv több pontján lesz hangsúlyos a család, mint olyan. Így egyrészt a városi zsidó kultúra, amiben István felnőtt, másrészt a család, amiben Steven és Susan közös múlton osztozik. A nem beszélésük fő oka, hogy Steven erőszakos férj és apa volt. Susan egy erőszakos képnek köszönheti például, hogy rájön zsidóságára, de Steven családon belüli erőszakosságára az írónő a saját feminizmusát is visszavezeti. Nagyon pozitív a regényben, hogy nem mismásol, nem akar felmenteni, viszont diskurzusba hozza ezt. Ebben is nagyon kemény.

És végül a könyv beszél magáról az eljárásról, a hormonkezelésekről, az online site-okról, ami a transzneműeknek igyekszik mindent eladni, hogy igazán a saját nemükhöz tartozónak érezhessék magukat. Mesél az eltúlzott, akár transzfesztitizmusba hajló, túlöltözött nőiességről, és hogy mi hajtja azt, Majd egy polgári nő kerül a szemünk elé, aki a régi békeidők utáni vággyal és Horthy nosztalgiával eszi a süteményt a cukrászdában, bécsi módon, sok tejszínhabbal, ahogy még akkor tudták. Egy olyan emberré válik, akiről lehet, hogy a transzneműsége kapcsán írnak könyvet, de az nem a transzneműségéről fog szólni.
Bővebben itt: https://egymelegsracolvas.hu/susan_faludi_elohivas_mind…

Az Auster után fogtam bele, mert valamiképpen éreztem rokonságot a két könyv között, New York itt is, ott is, meghatározó (bár nem egyformán az) apafigura itt is, ott is, és egy már-már austerien bizarr helyzet: amikor valakinek az apját úgy hívják, hogy Faludi Stefánie született Friedmann István.
Azt hittem, hogy ez majd arról fog szólni, hogyan ébred rá valaki, aki férfitestbe született, hogy ő tulajdonképpen nőként érzi jobban magát, és hogy miért szánja rá magát az átalakító-műtétre hetven felett (meghamisított születési dátummal, hogy egyáltalán megoperálják).
Ehelyett ez a könyv mindennél inkább szólt a zsidóságról, a zsidó identitásról, a beilleszkedni vágyásról, a túlélésről, a saját magunknak hazudott asszimiliációról.
Talán még soha nem rázott meg ennyire II. világháborús téma, mint ez, mert az ember valahogy mindig a koncentrációs táborokról olvas, amelyekkel az a paradox helyzet, hogy a túlélők szemszögéből ismerjük őket, és bárhogy van is, az ő elbeszélésükben mindig ott lesz az öröm, hogy megmenekültek a pokolból, és ezért könnyebb elviselni a sok borzalmat is, meg eleve, az ember tudja, hogy szörnyűségekre számítson, és valahogy felkészül rá… De ahogy a teljesen hétköznapi, városi, mit ne mondjak, entellektüell környezet kellős közepén teret nyer a gyűlölet, az mélyen megrázott, és zsigerileg kikészített. Nem akarok nyilvánvaló párhuzamokra gondolni.
Nagyon kemény könyv, és ennek semmi köze sincs a nemátalakító műtéthez.

Ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt nagyon összetett, szerteágazó olvasmány, informatív írás, másrészt úgy éreztem, hogy kissé szubjektív politikai, történelmi, társadalmi bírálat.

Igazából én egy életrajzi írást vártam az írónő édesapjáról, ehelyett több helyet foglal el a magyar zsidóság és a transzneműség története, valamint a rendszerváltás utáni Magyarország politikai bírálata. Ezzel nem is lenne semmi gond, csak akkor nem ebben a formában kellett volna megjelentetni, és életrajzi kötetként beállítani. A térbeli és időbeli utazás közben, amelyet a könyv olvasása során átélhettem, nagyon sokszor megvetően, lenézően, sőt, néha undorral beszél a magyarokról, leginkább a nem zsidó és nem feminista magyarokról. Félre ne értsetek, távol áll tőlem bármiféle gyűlölködés, nincsenek efféle előítéleteim, de ahogy haladtam előre a kötetben, egyre kevésbé volt szimpatikus az írás. Mindenkinek lehet persze véleménye, nekem is van, de ennyire lekicsinylően bírálni egy népcsoportot (a magyarokat), ráadásul teljesen általánosítva, engem épp arra a megkülönbözetetésre emlékeztet, amelyre fel akarja hívni a figyelmet az írónő, csak éppen pepitában.

Természetesen ez csak az én véleményem, de a végén már úgy éreztem magam, mintha egy utolsó, mocskos nép tagja lennék, akit a világ számos országában megvetnek, mert azt gondolják rólam, hogy antiszemita, rasszista vagyok, holott ez véletlenül sem igaz.

Maga az életrajzi rész tetszett, érdekes volt egy olyan emberről olvasni, aki egész életében másoknak akart megfelelni, és eközben önmagáról megfeledkezett. Próbált megfelelni a vallásának, később amerikai családapaként akart beilleszkedni, mindeközben pedig sikert sikerre halmozott a munkájában fotórestaurátorként. Családapaként és férjként megbukott ugyan, de élete végefelé nőként ki tudott teljesedni. Az írói stílus teljesen rendben volt, érthetően fogalmaz, bár az, hogy nem időrendben kapjuk az információt, egy kicsit zavaró volt. Olvasmányosan, érdekesen megfogalmazott írás.

Hát ez nagyon más volt, mint amire számítottam.
Azt gondoltam egy izgalmas és érdekes életrajzot fogok olvasni, de végül a fő karakterről nem tudtam meg túl sokat. Az első részek során (valószínűleg a csalódottságomból fakadóan) nem igazán kötött le a történet. A transzvesztita történelmi, a világháborús, vagy a feminista kitekintéseket sokszor elég szárazra sikerültek, volt ahol teljesen feleslegesnek éreztem ezeket a leírásokat. Néhol inkább Susanra helyeződik a hangsúly, amit egyáltalàn nem éreztem indokoltnak.
Aztán a második felére, az utolsó 150-200 oldalra sikerült felvennem a ritmust, átállítani a fejemben a dolgokat és nem az előzetes elvárásaim alapján megítélni a könyvet. Ezt követően egyre jobban kezdett tetszeni és lekötni a történet.
Lehet, hogy ha nem életrajzként olvasom, hanem inkább korrajzként akkor már az elején is tetszett volna.

Hol is kezdjem?
Ez a konyv joval tobb, mint aminek mondja magat: eletrajz, korrajz, tarsadalmi csoportok leirasa, tortenelemkonyv es pszichologiai esettanulmany.

Kezdjuk az elejen. Eletrajz, hiszen az irono probalja rekonstrualni az „idegenben” szuletett edesapja gyermekkorat, fiatalfelnott – es felnottkorat. Probal valaszokat kapni a rengeteg miert kerdesre, es probalja kideriteni, hogy miert is tortentek mindazon dolgok a sajat csaladjukban, amik sajnos megtortentek.

Korrajz, amely probalja felvazolni a magyarorszagi es az amerikai elet mindennapjait.

Tarsadalmi csoportok leirasa, hiszen az irono edesapja pont egy olyan idoszakban gondolkozott a hazateresben, amikor Magyarorszagon eppen nagy tarsadalmi valtozasok mentek vegbe.

Tortenelmi konyv, mert probalja rekonstrualni a masodik vilaghaboru alatt lezajlott magyarorszagi Holokausztot es gettositast, valamint az 1990. ev utan tortent valtozasokat.

Pszichologiai esettanulmany, hiszen Susan szeretne megerteni, hogy az apja elete alkonyan miert is akart nemet valtani.

Oszinten szolva, ez a konyv eleg vegyesen indult a szamomra. Engem eredetileg csak es kizarolag Faludi Istvan elete erdekelt, meg szerettem volna erteni, mi vesz ra egy egesz sikeres embert arra, hogy teljesen a nullarol kezdjen ujra eletet, a masik nem tagjakent.
Elegge idegesitett az elejen a sok rohanas, vagy eppen hirtelen tema valtas.
Aztan elvetettem mindenfele elozetes elvarasomat, es ugy kezdtem olvasni a konyvet, ahogy azt kell: erdeklodni, fejemet felkapva idonkent.

Osszesegeben egy erdekes es ertekes konyvnek gondolom Susan munkajat, hiszen ebben a temaban nem igazan van hiteles irodalom.
Olvassatok el, megeri!

Nagyon rétegzett könyv, van egy feminista, elkötelezett újságírónő, aki az apjáról ír. Az apja bántalmazta őt és anyját, és időközben el is hagyta őket. Az apja felhívta pár napja és elmondja, hogy nővé operáltatta magát. A transz átalakulás vajon felmenti őt? Nőként könnyebb léteznie? Ez után a könyv után még nagyobb feminista lettem.
Az apa meghal, a lány él és megírta ez a csodásan összetett könyvet.

Először a helyi újság kritikáját olvasva figyeltem fel a könyvre, nem sokkal később maga a szerző beszélt az apjáról, Stefiről Skandinávia vezető beszélgetős műsorában (Skavlan). Mindez 2017-ben történt. Én lázasan kerestem a magyar kiadást, de nem volt sehol. Szégyen szemre a könyv előbb jelent meg svédül, mint magyarul. Végül csak megvettem a kötetet Budapesten.
Susan apja, immár Stefiként meghívja a lányát Budapestre az operáció után és bemutatót tart neki női eszköztárából. De Susan nyomoz, őt nem csak Stefi érdekli, hanem Pista, a magyar zsidó család fia és Steve, az amerikás magyar, aki az apja lesz. Erőszakossága miatt a család széthullik, a papa eltűnik, majd visszaköltözik Budapestre és Stefanie válik belőle. Itt lép be a képbe Susan. Eleinte nehéz dolga van, Stefanie nem akar sem a múltról beszélni, sem pedig a gyerekkori helyszíneket meglátogatni. Susan próbálja a helyére tenni a kirakós darabkáit, ír a magyar és a zsidó történelemről, a Trianonhoz fűződő abszurd viszonyról, a jelen extrém politikájáról. Miközben közelebb kerül apjához is. Mélyen megérintett a könyv, megkönnyeztem.

Ez a könyv egy raktárvásáron random került hozzám. Nem sok mindent tudtam róla azon kívül, hogy egy magyar származású zsidó életrajzi története és biztos nem olvasom még el, ha nem jön a télapás kihívás. Végre nem egy átlagos zsidó történet! Jó volt olvasni, kimondottan tetszett, hogy egy kívülálló harmadik személy a főszereplő lánya meséli el a történetet, és úgy hogy még él az apja. Így olyan volt, mintha egy beszélgetést olvastam volna apa – lánya között. E mellett olyan témát is érint, ami még ma is 10 évvel később is probléma. Nem mellesleg a könyv maga a magyar történelem.

Elolvastam az itteni értékeléseket és egypár kritikát meg interjút a szerzővel, mivel nagy benyomást tett rám ez a könyv. Sok mindent világosabban látok, mióta olvastam, nemcsak a nemátalakító műtétek mögött álló motivációkról és nehézségekről, de ami meglepő egy – igaz, már beporosodott – történelem szakos diploma birtokában, a zsidóság magyarországi asszimilációjával kapcsolatban is. Az iskolában nem tanítják pl., hogy a magyar uralkodó osztály a 19. században azért támogatta (nagyrészt) a zsidók befogadását, mert csak velük együtt tudta, úgy-ahogy, fenntartani a magyar többséget a Kárpát-medencében…
De visszatéve, amiért klaviatúrát ragadtam, az a benyomásom, amit sehol sem olvastam: a nővé operálás egy végső, radikális és sikeres menekülés volt a rákényszerített életveszélyes szerepből – a zsidó férfi szerepéből. A könyvben feltűnően sokszor fordul elő a vészjósló motívum, a zsidóság lelepleződése a lehúzott nadrág által. Ez nagyon mély trauma lehetett az örök szerepjátékos számára: a letagadhatatlan identitásé – amit ez a műtét végre végleg és radikálisan semmivé tett. Nincs többé az az árulkodó csupasz pénisz. Ez okozhatta, akár tudat alatt, azt a furcsa megkönnyebbülést, ami a félig-férfi-félig-nő külsején megrökönyödő tekinteteket semmibe vevő Faludira a lánya szerint utolsó évtizedében jellemző volt.