Csend 86% 132 csillagozás

Ez egy nagyon fontos könyv azoknak az embereknek, akik a társadalom extrovertált fókuszú közegében élnek introvertáltként. Főleg, ha azt sem tudják, hogy ők introvertáltak. Nem tudják, hogy milyen kincsek vannak bennük, mert mindenhonnan azt hallják, hogy ők gyávák, csendesek, félrehúzódók (nem a buli meg a társaság az életük), ahelyett, hogy a napon rohangálnának a többi gyerekkel, olvasnak. Megtanulhatják ebből, hogyan és mennyire lehet és kell(ene) beépülni a társadalomba céljaik megvalósítása érdekében, vagy éppen hogyan hagyjuk azt a hátunk mögött, és éljük azt az életet, amilyet mindig is szerettünk volna.
Valamint fontos mindazoknak az extrovertált embereknek, akiknek a gyerekük, partnerük, tanítványaik, beosztottaik introvertáltak, és persze fordítva is.
Amiért fél pontot levontam, az egyrészt azért volt, mert egy kicsit tényleg bestseller ízű volt, másrészt pedig azért, mert azért jobbak – bizonyos tekintetben – az introvertált emberek, mert jobban követik a szabályokat, merthogy könnyebben megfélemlíthetők. Kösz…
Teszt: http://www.16personalities.com/hu/ingyenes-szem%C3%A9ly…
(Mellesleg én is az vagyok.)

Az amerikai írónő nem kíván kevesebbet, mint megcáfolni azt a téves nézetet, hogy a társadalom jelentős részét alkotó befelé forduló, introvertált emberek kevesebbet érnek, és nem olyan hatékony részei társadalmunknak, mint az extrovertált emberek.

Aki önmagát introvertált személyiségnek tartja, az biztos, hogy gyógyírnak tekinti ezt a könyvet, már, ha eddig nem élte meg személyiségének értékeit. Egy régebbi történet jut az eszembe, amikor pszichológiából vizsgáztam. Páros vizsgáztatás folyt, egy másik fiatalemberrel együtt ültünk a szóbelin. A téma pont a személyiségtípusok voltak, amikor is a tanár feltette a kérdést, hogy mi vajon melyik csoportba soroljuk magunkat, és miért? Szerencsére a vizsgázó társam gyorsan rávágta, hogy ő introvertált, és hosszas fejtegetésbe kezdett. Én annyira introvertált voltam akkoriban, hogy azt is szégyelltem bevallani, hogy ebbe a csoportba tartozom, pláne részletezni. Tehát tényleg létezik egy ilyen fajta kisebbségi komplexus, de nem gondolom, hogy ezért bárhol is meg kellene rekednie a személyiségfejlődésünknek.
Visszatérve Susan Cain könyvére, el kell mondanom, hogy a hölgy alaposan körbejárja azt a témát, ahogyan az introvertált emberek megjelennek a hétköznapokban, s főként a társadalmi életben. Hangsúlyozza, hogy mennyire elképzelhetetlen és szegény lenne az életünk ezen személyek nélkül. Ezer oldalról bemutatja, hogy milyen értékeket hordoznak, miben rejlik az erejük. Azzal a kérdéssel indít, hogy miként válhatott az extroverzió eszményképpé? Miért kapcsolódott össze a karizmatikus vezető személye az extrovertált személyekkel, holott a zsidó népet rabságából kivezető Mózes, maga is „nehéz szavú” ember volt? A csoportmunka hatékonyságát mennyire szabad és kell összevetni a magányos munka erejével? Nagyon izgalmas kérdések. Ezek után felveti a személyiségjegyek genetikai öröklődésének kérdését, amit pontosan abból a gondolatból indít el, hogy amíg a világ keleti felén az introvertált személyiségek hordozta sajátságok értéknek minősülnek, addig Amerikában, sokkal inkább az extrovertáltaké a dicsőség. Vajon létezik-e genetikai átörökítés ebben? Meg tudták volna hódítani az Újvilágot a befelé forduló emberek, vagy a pionírok miféle erényekkel kell, hogy felvértezzék magukat? Susan Cain megadja azt a százalékot, amit szerinte az öröklődés és a nevelés fog jelenteni személyiségünk alakulásában.
Aztán számos kisebb lélegzetvételű gondolat következik, a különböző típusok együttéléséről, arról, hogy mekkora színészek az introvertáltak, a kultúrák keveredésének nehézségéről az amerikai egyetemeken, (kifejezetten e tekintetben!) hogyan neveljük gyermekeinket, és sajnos csak nagyon érintve van szó a finomhangolásról.

Ez a könyv egy monumentális alkotás ebben a témában, vagyis inkább az lenne, ha valahogy ki tudott volna billenni egyoldalúságából. Elképesztő az a gyűjtőmunka, amit a szerző végzett, hiszen példát példára halmozva sorol, és rendkívül gazdagon illusztrálja mondanivalóját. Miért érezte azt, hogy minél hosszabban mond valamit, az annál több? Így viszont ellentmondásossá válik, hiszen az extrovertáltak eszközével akarja az olvasót meggyőzni az introvertáltak erényeiről.

Nagyon hiányoltam az extrovertált személyiségek méltatását, illetve keveselltem. Akárcsak az árnyalásokat, hiszen amire maga Susan Cain is utal, a Myers-Briggs típuselmélet is csoportosít az alaptípusokon belül. Így aztán rettentő fárasztóvá és bosszantóvá vált a könyv körülbelül 200 oldal után. Lehet, hogy megerősítést ad bizonyos tekintetben, de aki nem érezte át eddig, hogy a bölcsesség, az elmélyülés micsoda erő lehet, az nem biztos, hogy ettől majd rájön. Persze az esély megvan.

Introvertáltként élni egy világban, melyben az extrovertált viselkedésmód az elvárt az élet megannyi területén, nem egyszerű. Ezt a kérdéskört járja körül Susan Cain könyve, amely a maga nemében érdekes mű, látszik, hogy alapos kutatómunka előzte meg, nagyon sok vizsgálati eredményre hivatkozik, mégis elég hamar kezdtem azt érezni, hogy drága Susan, sok beszédnek bizony sok az alja. Ha a jó 400 oldalból bátran húz és összesűríti az egészet mondjuk 150 oldalba, akkor sem mondott volna kevesebbet, merem állítani, semmivel.

Lélekanatómia könyv. Normálisak vagyunk mi is, csak itt nyugaton egész egyszerűen nem divatosak. A csend veszélyes, félnek tőle, illetlenségnek kiáltják ki, mert azt ami a fejedben van nem lehet irányítani, elvárják hogy folyamatosan közvetítsd mit miért teszel vagy miért nem.

A stílusa olykor nagyon amerikai, de sok dolgot helyretesz, ezért az olyan introvertáltaknak, mint én, tényleg alap.

Én lepődtem meg a legjobban, de nekem ez a könyv nem tetszett.
Leginkább azért nem, mert – bár én magamat introvertáltnak tartom – tele vagyok extravertált barátokkal, ismerősökkel, sőt a húgom is az. Így aztán engem senki nem fog megvezetni olyan hülyeségekkel, hogy az extravertáltak mind felszínes, agresszív majmok, akiknek az egész élete az azonnali jutalmak hajkurászásáról szól. Persze ehhez képest minden introvertált egy special snowflake, egy érzékeny lelkű zseni, egy meg nem értett Einstein, egy álmodozó mimóza… sorolhatnám még a sztereotípiákat, de minek? Úgyse igazak. Van jó pár introvertált ismerősöm, aki akkora ordas nagy paraszt, hogy épp csak a kapanyél nem fordul ki a szájából; ellenben az összes extravertált barátom – plusz a húgom – kedves, figyelmes, empatikus ember, akik nagyon is törődnek azzal, hogy mindig mindenki jól érezze magát a környezetükben. Erről ennyit.

A másik dolog, ami nagyon idegesített: a felesleges szócséplés. Ezt a könyvet meg lehetett volna írni 150-200 oldalban, legalábbis az érdemi részét biztosan. Igazából nem is tudom, miért volt fejezetekre tagolva, mert kb. mindegyik rész ugyanarról szólt – vég nélküli sztorizgatásokról. Ráadásul az egyik fejezet épp azt járta körbe, hogy miért olyan furcsa az ázsiai-amerikaiak előadásmódja az amerikaiaknak: hát mert nem szeretik bő lére ereszteni a mondandójukat! Ők csak a lényeget nézik, a körítést nem tartják fontosnak. Na ezt a tanácsot az írónő is megfogadhatta volna.

Ami jó benne, az az, hogy valamennyire demisztifikálja az introverziót, és azt sulykolja, hogy ez nem egy betegség, vagy jellemhiba, amit gyógyítani kell, hanem egy természetes módon előforduló személyiségtípus, aminek megvannak a maga előnyei, amik ebben a világban nem mindig érvényesülnek, mert most az extraverzió az ideál (vagy legalábbis azok a készségek, amik az extravertáltabbaknak mennek jól). Amivel egyébként teljesen egyetértek, de szerintem ezt meg lehetett volna írni feleennyi oldalban is, az extravertáltak savazása nélkül.

jó és fontos könyv.
asszem, hogy introvertáltként kicsit mindig szembe megy az ember az árral (megy? inkább szembe ül az árral), így nem árt kicsi vigasztalást kapni, hogy nincs velünk semmi baj. nekem segített.

Hű, hát ez másodszorra is sokat adott. Sokkal többet, mint gondoltam, és mint amire emlékeztem.
A szuperérzékenyes könyvet el fogom olvasni, meg is rendeltem már, mert diagnosztizáltam magam, hogy az is vagyok. Meg önmonitorozó is, de arról nincs könyv.

A legnagyobb tanúság talán az volt, hogy egy adott személyiségjegyünk több okból is lehet. És nem feltétlenül ebben a kontextusban volt róla szó, de hogy például lassú döntéshozó lehet valaki azért is, mert introvertált, meg azért is mert P-s (az MBTI-ben). Én amúgy gyors döntéshozó vagyok, mert bár introvertáltként szeretem átgondolni, intuitívként szeretek a megérzéseimre hallgatni, és J-ként nagyon frusztrál, ha tötymörgök egy döntésen. Ezt eddig nem gondoltam így végig.

Tetszett benne az egyházra vonatkozó rész is, onnan is feltettem egy könyvet a várólistámra, mert mostanában érzem, hogy a gyülekezetbejárás is megterhelő (mivel 5-en vagyunk, nem tudok a háttérbe húzódva csendben létezni).

Végül az foglalkoztat még, hogy ez az eljátszom, hogy extrovertált vagyok dolog hogy működik… Amikor szuper vagyok emberekkel, pl mert tréninget tartok, akkor igazából megjátszom magam? Nekem ez nagyon furcsán hangzik… És az jut róla eszembe, hogy amikor először voltam amerikai táborban, kb 3 hetembe telt, mire tudtam emberekkel kommunikálni, mert addig csak megfigyeltem, hogy mi van. Aztán már ment a hi-how-are-you-zás, de vajon azért, mert megtanultam, és eljátszottam? Tény, hogy volt egy olyan érzésem, hogy az amerikai énem nem ugyanaz, mint a magyar, de vajon ezért?

Az utóbbi 10 évben, valahányszor kitöltöttem a Miggs-Bryer tesztet különböző életszakaszokban, az introverzió-extroverzió skálán mindig 90% feletti értéket kaptam az intorverzió javára; „súlyos eset vagyok”, gondoltam. Mint sok más introvertált, sokat küszködtem, hogy békét kössek a saját természetemmel, amikor ott vannak mellette azok a tulajdonságok, amelyek rendszeresen arra ösztönöztek, hogy kifelé lépjek: legfőképp ez a megnyílni vágyás és a szüntelen kíváncsiság a világ, és más emberek felé.

Itt kezdődnek a konfliktusok: hol húzódik a határ az introverzió és azok között a képességek között, amiket feltétlenül fejlesztenünk kell önmagunkban az önérvényesítéshez? Mi az, ami életre szóló kiegyensúlyozottságot és békét hoz, ha sikerül elfogadnunk, és honnan ismerjük fel más eseteknél, amikor az elfogadás egy helyben toporgássá, beletörődéssé, már-már erőszakos elnyomássá fog válni önmagunkkal szemben? Mik azok a jelek, amikor kimondhatom magamnak, hogy ez már nem az én természetemhez tartozik, ez egy gyengeségem és dolgoznom kell még rajta? Mert ami érdekes, az mindig a felszín alatt van és azért, hogy megkapjuk – újra meg újra meghaladva önmagunkat –, dolgozni kell. A határ gyakran elmosódik, és úgy gondolom, fontos tisztáznunk magunkban az értékrendünket, hogy introvertált beállítottságunk ne korlátozzon, hanem hozzásegítsen minket céljaink eléréséhez: mert ez egy kincs, egy kivételes adomány is lehet, ha a megfelelő lencsén keresztül szemléljük.

Ez a gondolat foglalkoztatott, miközben Susan Cain könyvét olvastam. Elképesztően nagy mennyiségű szakirodalomra hivatkozik, és pont emiatt azt az érzést kelti, hogy ez inkább egy gyűjtés, amolyan szöveggé konvertált amerikai dokumentumfilm, amelyben folyamatosan embereket szólaltatnak meg a saját élményeikről valamilyen kontextusban, valamennyi összekötő narrációval. Az első 100 oldalt követően már szerettem volna letenni, de szerencsére pont ekkor beszélgettem egy ismerősömmel, aki méltatta a könyvet és megnyugtatott, hogy csak az első negyede ilyen.

És jó, hogy hallgattam rá. Egyre izgalmasabb témák kerültek felszínre és elkezdődött kirajzolódni a szerkezet és az írónő szándéka, ahogy elmélyedtünk az introverzió különböző oldalainak vizsgálatával kapcsolatban. Nincsenek elméletek, elsősorban a történetekből, esettanulmányokből és kísérletekből vonja le a konklúzióit, amelyek így hiteles forrást képviselnek. Az írónő maga is gyakran felszólal, hozzáadja a saját tapasztalatait és megvilágítja motivációját a könyv megírására, amelynek nem csak az célja, hogy megértsük az introverziót, hanem az is, hogy számtalan példát követően láthatóvá váljék: nem gyengeség, ha nem vagyunk beszédesek, ha nem vágyunk hangos társasági találkozókra menni, ha nem találjuk fel magunkat azonnal idegenek előtt. És hogy hogyan tudjuk ezt használni, arról bővebben majd a könyvben.

Így számomra választ adott a fönti kérdéseimrmel kapcsolatban. Bár meg lehetett volna írni nagyjából fele ekkora terjedelemben, ajánlom önismereti könyvnek az introvertáltaknak, és mindenkinek, aki szeretné megérteni ennek a pszichológiáját.

Nagyon jó könyv, és számomra hiánypótló. Egy másik könyv kapcsán került a kezembe (Jessica Cain: Sorry, I'm late…) és úgy döntöttem, elolvasom. Igen, nekem szól. Introvertált vagyok, bár remekül el tudom játszani az extrovertáltat is. Hogy miért nem érzem néha mégis jól magam a bőrömben? Hat azért, mert intro vagyok. És ez nem baj.
Sokszor hallottam, hogy az introvertáltakkal mennyi baj van, és ez nem jó dolog. Ez a könyv viszont rávilágít, hogy nincs ezzel semmi baj. Ugyanolyan szuper emberek vagyunk, mint a másik oldalon állók, csak másként működünk. Jó lenne, ha ez a könyv az extrovertáltak kezébe is kerülne, és egy kcisit jobban megismerné a világunkat. Tanárként dolgozom egyébként, és azt tapasztalom, hogy a gyerekek között is sokan vannak az introvertáltak, és a könyv elolvasása után úgy érzem, még jobban tudom őket támogatni, mint eddig. Sőt, nekik is javasoltam a könyv elolvasását.