Akinek ​születtem 88% 19 csillagozás

„… az élet nem a problémák egyszeri, örökre szóló megoldását jelenti, hanem azt ,hogy részesei legyünk a folyamatnak.”

Susan Boyle-ra teljesen véletlenül, netes barangolások során bukkantam rá egyszer. Nem sokra rá az egyik KMK-s akcióban ezt a könyvet kaptam ajándék-könyvként, meg is örültem neki. Nem tudtam róla szinte semmit, úgy kezdtem bele az olvasásba és bizony le is döbbentem rendesen az életén. Főleg, amiket gyerekként át kellett élnie. Főleg az, hogy pár évtizeddel ezelőtt a kissé „más” – akár nem is fogyatékos, csak magatartászavarral küszködő – gyerekeket elmegyógyintézeti kezeléseknek tették ki… ki tudja, hány normális gyerek vált a nem megfelelő hozzáállás miatt önmagát eltartani képtelenné, mások szemében fogyatékossá. Úgy éreztem, hogy Susan, ha ma születne meg, teljesen normális körülmények között fel tudna nőni, sokkal talpraesettebbé válna, magabiztosabbá és határozottabbá.
„Néha úgy érzem, a túlzott engedékenység – amiatt, hogy valami nincs egészen rendben velem – több kárt okozott nekem, mint hasznot. A túlféltés meggátolhatja, hogy valaki kibontakoztassa a lehetőségeit. Időközben felismertem: arra kell koncentrálni, amire képesek vagyunk, nem pedig amire képtelenek.”

A gyerekkorában rengeteg sértést és fájdalmat kellett átélnie, nagyon sajnáltam ezért (és sajnálok minden gyereket). Állítom, hogy a gyerekek – pont azért, mert tudatlanok és nincsenek igazán tisztában azzal, hogy mennyire is fáj a másiknak a dolog – sokkal gonoszabbak tudnak lenni, mint a felnőttek.

„Felültem és levettem a blézert, hogy felmérjem a kárt. Csak akkor kezdtek el potyogni a könnyeim. A tökéletesen kerek lyuk, amit a lány égetett bele, mintha minden elmondott volna. Csak arra vagyok jó, hogy elnyomják rajtam a cigarettát. Semmi hasznom senki számára.”

Szerencsére a családja és a vallás Susan mellett álltak és néha egy-egy tanár is megfelelő segítséget nyújtott. Nagyon kedveltem a néha bekúszó humoros jeleneteket. Az apukája nagyon jó fej lehetett, nagyon sajnáltam, amikor Susan nem volt elég bátor a megfelelő időben (s ugyanakkor édesanyjánál már igen)…

„Máskor azt gondoltam, kipróbálom a dohányzást – akkor apám kapott rajta.”
– Hát te mit csinálsz?
– Rágyújtottam – közöltem vele.
– Nos, én nem bánom, de ez az én cigim. Eredj és vegyél magadnak!
A maga módján apám is túléltem."

S hiába, hogy már gyerekkorától felfigyelnek a hangjára, hogy milyen szépen énekel, egyszerűen megreked, senki a tanárok közül, sehol sem bátorítja, küldi el tanárhoz, talán pont azért, mert be van skatulyázva, hogy ő úgyis más, úgyse tudna semmit megcsinálni, ő csak „van”… Aztán eltelik pár évtized, jön Paul Potts és a British Got Talent és Susanban megmozdul valami, hogy talán a kor – és a kinézet – egyáltalán nem számít, talán elég a hang is … Élvezettel olvastam a műsor berkeiről írt feljegyzéseit, a mögötte lévő munkafolyamatokat, a késleltetést, az újságírók rohamát, ahol bizony megmutatkozott, hogy Susan kissé életképtelen, nagyon sokára értette meg, hogy immár híresként nem teheti meg, hogy leruccan papucsban újságot venni a sarki kisboltba… Megértem, hogy mennyire kikészülhetett, teljes más környezetben, egyedül, sorozatos „támadásoknak” kitéve, megzavarodva. Szerencsére nem adta fel.

„Nincs olyan, hogy gond. csak megoldandó ügyek vannak.”

A könyvben talán a vallásossága volt az, ami nekem picit „túl sok” volt, ugyanakkor tisztelem is azért, hogy ennyire nagy hite van és – a könyv alapján – tényleges hívő ember, aki másoknak is folyamatosan segítséget nyújt és nem rendül meg a hitében. Főként, mert ez legalább sokszor kihúzta a mélyből, s elérte, amire vágyott.

„…nem számít mi lesz az eredmény. Az számít, hogy előtted a lehetőség, kiállhatsz…”

Golden ajándék volt. Ha korábban mondanom kellett volna egy könyvet, amit nem szeretnék, akkor valószínűleg ez lett volna az. Utólag örülök, hogy olvashattam.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy ki az a Susan Boyle. Annak idején tele volt vele a média. Most megismerhettük őt első kézből.
Egy igazi Hamupipőke-történet az övé. Kilencedik gyerekként, enyhe fogyatékossággal élni és felnőni nem lehetett egyszerű. Az, hogy majdnem 50 évesen tudott lépni az álmaiért igazán bátor, de kifizetődő döntés volt a részéről. A hit és kitartás, ami őt jellemzi igazán példaértékű. Reményt tud adni azoknak, akik még nem mertek azzá lenni, akinek születtek.

Kedves, humorosan elmesélt történet, ami tökéletesen bemutatja a siker és a hírnév előnyeit és hátrányait is. Amikor megnéztem a videót a meghallgatásról, Susan Boyle kicsit furcsának tűnt, így határozottan jó volt az ő nézőpontjából is látni a dolgokat (írott formában kifejezetten helyes nőnek tűnik).

Nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, de kellemesen csalódtam. Nyilván nem egy az élet nagy kérdéseival foglalkozó műről van szó, de egy szórakoztató, humoros, könnyed olvasmány.
Több, mint tíz éve nem nézek TV-t, Susan Boyle-ról az ismerősöktől hallottam / neten találkoztam vele, de nem tudtam róla szinte semmit, csak hogy kivételesen szép hangja van és egy nagyon furcsa figura. Az önéletrajzában ír a családjáról, gyermekkoráról, hogyan jutott el a tehetségkutató showig és hogy élte meg a sikereit.
Ő egy elég későn érkezett, nem tervezett kilencedik gyermek egy vallásos skót családban. Otthon állandóan énekeltek vagy szólt a zene, így nőtt fel. Susan enyhe fogyatékossággal él, ez végigkísérte az életét és bizony sok nehézséget okozott neki, de végül sikerült teljesítenie a álmát.
A könyve alapján nekem úgy tűnik, Susan egy nagyon kedves, jólelkű és kivételes nő.