Hajnal ​a tiltott kertben 92% 130 csillagozás

Susan Abulhawa regénye a palesztin nép kálváriáját dolgozza fel egy család több generációján keresztül.
A drámai és az érzelmekkel teli történetben az emberfeletti küzdelem, a fájdalom, a föld, illetve a család iránti mély szeretet csak úgy árad a sorok közül, közben pedig a II. világháború utáni történelem azon fontos szakaszát mutatja meg, ami túlmutatva a holokauszton, a palesztin-izraeli konfliktust kíséri végig a kiváltó okoktól kezdve a jelenlegi helyzetig.
Az írónő személyes érintettségéből adódóan a palesztin félre helyezi a hangsúlyt off, de egy-egy apró betekintés erejéig, illetve David karakterén és hátterén keresztül a zsidó oldalt is láthatjuk a nyílt, brutális erőszak mögött.

Főképp Ámál narrálásával bomlik ki a családja története, aki a nagyszülei idilli kis életét megvillantva kezdi népének meséjét. A földjükről való kiűzetés, a menekülttáborok világa, a folytonos félelem, a visszatérés reménye, a szerelmek, és az álmok azok, amik aztán felváltják és a továbbiakban állandóvá teszik Ámál családjának a mindennapjait. Néha-néha egy röpke fejezet erejéig a szülők, testvérek, barátok is szót kapnak, akik hol a múltat siratják, hol egy szebb jövőben reménykednek, vagy a teljes összeomlás és az őrület határán sínylődnek.
Megrendítő, lelket szaggató sorstörténetek ezek, amik a hit, a bizalom illetve a reményvesztettség, bosszúvágy között egyensúlyoznak.

A szív legmélyéről jövő emberi érzéseivel, a gyötrelmeivel, a hitével nálam teljesen betalált, és egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit még sokáig nem felejtek el. Örülök, hogy olvashattam.

Elnézve a sok magasztaló értékelést, egész kellemetlenül érzem magam, de bevallom, engem ez a könyv nem vágott annyira mellbe, mint másokat.

Pedig őszintén hiszem, hogy az izraeli–palesztin konfliktus palesztin nézőpontból történő ábrázolásából akár egy valóban újszerű megközelítést kínáló, emlékezetes alkotás is születhetett volna. Azonban Abulhawa regénye számomra olyan, mint a nagyközönségnek szánt, rendkívül látványos amerikai mozik: a mondanivalója túl könnyen befogadható, hatást meg azzal akar elérni, hogy megállás nélkül igyekszik könnyeket csalni a szemünkbe. Persze azt is csak annyira, hogy a többség finom, szalonképes könnyeket sírhasson, miközben megrendülését segítendő, szürke helyett kap egy csomó fekete meg fehér karaktert, illetve álláspontot, továbbá raklapnyi emelkedett érzelmet. Becsülendő dolog, ha egy író megpróbál sokakhoz közel hozni egy számára fontos ügyet, ennek azonban ez esetben leegyszerűsítés és hatásvadászat az eredménye, annál is inkább, mivel a választott téma túl összetett ahhoz, hogy egyszerűen bepasszírozható legyen egy szirupos szenvedéstörténet keretei közé. Mi több: egy sztori soha nem a tragédiák halmozásától válik igazán fájóvá és fontossá. Itt viszont, ha akaratlanul is, de a tragédia puszta eszközzé lényegül át. Akad minden, ami a felszínes és gyorsan gerjeszthető együttérzéshez kell: megbomlott elméjű palesztin anya (a zsidók miatt), béna nagybácsi (a zsidók miatt), meddő zsidó asszony (a nácik miatt), családja boldogságáért mást tönkretevő izraeli katona (a feleségéért, aki ugyebár a nácik miatt), elrabolt gyermek (a zsidók miatt, akik a nácik miatt, olyannyira, hogy mint megtudjuk, „[…] a palesztinok fizettek meg a zsidó holokausztért.”), és így tovább.

Ugyan az 1941-ben kezdődő családtörténet főhőse a tehetséges, épp ezért szülei, rokonai reménységének számító, kitörésre hivatott Ámál, megítélésem szerint az igazi nagy lehetőséget Júszef és Dávid sorsának ábrázolása jelentette volna. Ahogy az utószóból kiderül, a regény korábban a Dávid sebhelye címet viselte, ezzel is hangsúlyozva az említett szál fontosságát. A magam részéről sokkal erőteljesebb címválasztásnak érzem, mint a későbbit, de hozzá kell tennem, bár a kapcsolódó történet kiválóan alakítható lett volna, sajnos semmi igazán maradandó nem született belőle. spoiler Ha a folyamatos apró csalódások nem bizonyultak volna elégnek, a fiúk történetében rejlő lehetőség eltékozlása nyomasztóan közel vitt a teljes kiábránduláshoz.

A regényben végül akkor csalódtam visszavonhatatlanul, amikor a Szabra és Sátíla menekülttáborokban elkövetett mészárlás ábrázolására vállalkozott. Vagyis nem vállalkozott, ugyanis a történteket ismertetendő az írónő egyszerűen beidézett néhány oldalnyi visszaemlékezést a mészárlást követően a helyszínt bejáró tudósító, Robert Fisk művéből, és csak a mészárlás következményeit szőtte bele a művébe. Bizonyára ez a könnyebbik, kevésbé rögös út, de ha valami, hát a Szabrában és Sátílában történtek bemutatása igazán megérdemelte volna, hogy a tragikus eseményt a szerző a maga egyéni hangján, a regény cselekményébe ágyazva mesélje el. Hatalmas kár, hogy pont akkor beszél valaki más helyette, amikor ennek ellenkezője lenne a legfontosabb.

Ez a könyv maga a megtestesült ÉRZELEM.
Ennyi fájdalmat, de egyben örömöt kevés könyv tudott nekem átadni, ami nagy részben az írónő fogalmazásmódjának köszönhető. Szívszorító érzés volt egy olyan világról olvasni, ahol a halál mindennapos vendég, ahol „természetes” a szeretteid elvesztése, és ahol sosem tudhatod, mit hoz a holnap. Hihetetlen az az erő, ami a könyvből árad, felfoghatatlan, hogy hogyan tudják továbbra is élni az életüket azok, akikkel ennyi borzalom történik. És mégis, a fájdalom mellett a könyvet átfonja a boldogság is, hiszen náluk jobban senki nem tudja értékelni az élet apró örömeit, amit mi annyira természetesnek veszünk. Hiába tört össze sorozatosan a szívem, a szereplők boldogsága örömkönnyeket csalt a szemembe, mikor rájuk talált a szerelem, vagy egy új jövevénnyel gyarapodott a család.
A lezárás pedig mélyen megdöbbentett. Semmi sem menti fel a terroristákat a tetteik alól, nincs olyan indok, ami elfogadhatóvá teheti mások legyilkolását; és pont ez a könyv az, ami megerősíti ezt bennem. KÖSZÖNÖM az írónőnek, hogy az átélt borzalmak ellenére a szereplők EMBEREK tudtak maradni.

Megdöbbentő volt olvasni egy hazáját elvesztő nép kínszenvedéseit generációról generációra. A sajtóból ismert konfliktus és véres, drámai emberi élménnyé vált – a gödörben reszkető lányok képe nem egykönnyen fog elhagyni. A könyv segít megérteni a gyengébb fél oldaláról azt a viszályt amely a Szentföldet ma is szaggatja.
Maga a könyv jól megírt, drámai és hatásos, egyedül Dávid sorsát érzem kissé erőltetettnek, az ő történetét inkább jelképként tudom értékelni.

A könyvet még tavaly olvastam, de a mostani gázai helyzet megint felidézte bennem a gödörbéli lányokat – részben ezért is írtam meg ezt az értékelőt.

Nyugodt körülmények között – kényelemben, teát kortyolgatva a hűs szobában, miközben az ablakon behallatszanak a felhőtlen gyermekkacajok – olvasni egy olyan történetet, melyben gyermekeket sem kímél a kegyetlen öldöklés…. szívfájdító. Szerencsére a könyvet nem csak a borzalom járja át, hanem csodás érzelmek is, amit a gyermekkori barátság, a szerelem, a gyermekvárás-születés, vagy egymásra találás provokál. S mindezek mellett ott volt egy más világ, egy Európán kívüli élet, a maga sajátosságával, amit az arabok kultúrája, szokásai, és szavajárásai-szófordulatai adtak. Nagyon tetszett az egész történet, még a fájdalom is ami áradt belőle.
A szerzőnő nagyon szépen szőtte a szavakat, és csodás mondatok, hasonlatok bukkantak fel az oldalakon: magába lélegezte az éjszakát; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodtam, hogy lélegezni tudjak; szeretet legtitkosabb bugyraiban; csak egy apró titok, egy ártatlan pillangó a határtalan szeretet mezején; szív húrjaiból kötött kötelék; ahogy az élet vágyódik a lélegzet után; miután letisztogattam az éjszaka sötét előérzeteinek pókhálóit a lelkemről.
Egy család története ez a regény, kezdve egy gyermekkorral, majd folytatva házassággal, és a gyötrelmes háborúskodással, menekülttáborral, egy gyermek elvesztésén át, egy újabb gyermek születéséig, hogy aztán ez a gyermek is felnőjön, s ő váljon a regény főszereplőjévé. Az ő életén keresztül láthassuk a továbbiakban többek között a történelem több évtizedig tartó kegyetlenségét is. Habár Amalt az anyja megtanította arra, hogy eltitkolja az érzelmeit, mégis tele van a könyv vele. Már csak azért is, mert Amal szemszögéből, az ő gondolatain keresztül látjuk zömével a történteket (miután megszületik). Habár kifelé igyekszik titkolni érzelmeit, mi olvasás közben érezzük amit ő, hiszen az ő gondolatait éljük meg, az ő szemével látunk. S itt jön be egy furcsaság, a regény szerkezetét illetően, mert vannak oldalak, fejezetek, amik viszont E/1 személyben íródtak, sőt megszólít a szerző más szereplőt is, hogy ő meséljen. Helyenként egy-egy mondattal előrevetít a szerző történéseket, de ezeket oly halványan sejteti csak, hogy nem lövik le a lényeget. Sőt, sokszor az ember csak akkor érti meg mire célzott, amikor odaér a történetben. Mivel sok regényt olvastam a zsidók meghurcoltatásáról, érdekes volt számomra másként látni őket. A palesztinai vérengzésekért ugyanis ők, az izraeli zsidók a felelősek. Egy ilyen könyvet – melyet maga a történelem, a valóság ihletett – olvasva az ember apró-cseprő problémái eltörpülnek. Képzelhető mit érzett Amal, amikor mindenét spoiler elveszítve, Amerika utcáin kóborolva, az emberek körülötte a parkolóhely hiánya, vagy a büfékoszt nem megfelelősége miatt panaszkodtak.
A történet vége pedig… hát… annyira szerettem volna valami mást.
A könyv nem csak belül, tartalmilag szép, hanem külsőre is igényes. Ahogy azt a Libri kiadótól már megszoktam.
Köszönet a szerzőnek, a fordítónak és a kiadónak ezért a fájdalmasan szép, és szívet szaggató, könnyet fakasztó történetért.

Az értékelésnek az lenne a lényege, hogy véleményt alakítsak ki a könyvről. Nem teszem, pláne, ha még egy Nobel-díjas írónak is megárt. Maradjunk a tényeknél. A könyv egy fiatal arab lányról szól, aki időközben felnő és anya lesz. Továbbá szól a családjáról közeli és távoli rokonokról, arabokról. Családról szóló történet, népről szóló történet, sorsukról szóló. A kitalált történet tragikus, az pedig még inkább, hogy történelmi tényeken alapul. A könyv egy nézőpont. A baj mindig abból van, ha a nézőpontok szöges ellentétbe kerülnek egymással. Akkor mindig háború következik és mészárlás. Most is éppen és a múltban is. A történelmet is mindig valamilyen nézőpontból tanítják szerte a világban. Pedig a történelem az van. A tényekkel együtt. Akár letagadjuk, vagy elferdítjük azokat, akár megmagyarázzuk.
A könyvben izgulhatunk a szereplőkért, közben ismerkedhetünk a történelemmel, és megtapasztalhatjuk a szeretetet, a megbocsátást. Ezt a könyvet mindenkinek kellene olvasni. Aki még nem tette, vegye előre a sorban.

Ezt a könyvet nem lehet gyorsan elolvasni.
Nem az oldalszám miatt és nem is azért, mert unalmas.
Egyszerűen azért, mert ennyi borzalmat, amit a lapok takarnak csak nagyon lassan lehet megemészteni, megérteni viszont végképp nem lehet.
Ebben a könyvben, négy generáció életébe enged betekintést az írónő. Négy generáció élete állandóan menekülve, rettegésben, táborokban, és még ott sincsenek biztonságban. Ennek ellenére pozitívan élik mindennapjaikat. Nem tudom, hány generáció fog még felnőni, amíg ezen a területen béke és nyugalom lesz, de mióta az eszemet tudom ez a konfliktus létezik.
A könyvből számomra az is kiderült, hogy a történések a második világháború sorsdöntő következményei.
Utálom a politikát, de nagyon – nagyon sok kérdés merült fel bennem.
Lehet, hogy az írónő nem pártatlan, de valós eseményeket dolgoz fel. Nem kér számon semmit, tényeket közöl regényes formában. Megrázó tényeket, embertelen emberekről, akik gyilkolnak, és más emberekről, akik nem csonka családokban szeretnének élni.

Amikor kidobta nekem ezt a könyvet a moly, azt hittem, hogy a menekülttáborok Egyetlen Történetét fogom elolvasni, ami nem feltétlenül áll távol a valóságtól, de a palesztinok történelmét tekintve hatalmas lyukat tömött be a fejemben. A történetük megregényesítése, mégha nem is pártatlanul. Egy kicsit megakadtam a történetben az arabul hagyott megszólításokon, nehezen lehetett belőni, hogy éppen kiről van szó az elején. Kicsit az is megakasztott, hogy E/3 és E/1 között ugrándoztunk felváltva.

Viszont a történet legfontosabb üzenete, hogy a palesztinok vérével fizettek a zsidó holokausztért, egy gyomros öklös finomságával esett. Mi töri meg az erőszak örök körforgását?

Számomra kevésbé ismert világba kerültem, csupán a médiából voltak szedett-vedett ismereteim a palesztin-izraeli harcokról, de hát az onnan vett információk eléggé homályos képet adnak.
A könyvben egy palesztin asszony szemszögéből, négy generáció életén keresztül ismerhetjük meg a palesztinok szokásait és hagyományait, a mély emberi érzéseket, amit táplálnak családjuk, hazájuk iránt, az erős földhöz való ragaszkodásukat.
Megrendítő, ahogy az izraeliek elüldözik őket otthonaikból, lemészárolják a családokat, borzalmas amit a menekülttáborokban hagyott nőkkel, gyerekekkel és öregekkel tettek.
Mégis nagyon nehéz az állásfoglalás (én nem is tudnám megtenni), hogy kinek van igaza. Bármelyik szemszögből nézzük, csak a szörnyűség van, a könyv is részletesen kifejti, hogy ez egy ördögi kör: egyfelől ott vannak a hosszú, hosszú nemzedékek óta itt elő palesztinok, akiket kiűznek otthonaikból és megölik családtagjaikat, másfelől pedig a haláltáborokban elkínzott zsidók, akiknek kiirtották szeretteiket, akik menedéket, otthont, hazát keresnek.
Az írónő hihetetlenül olvasmányos módon és érzékletesen mutatja be a menekülttáborok életét, sokszor elérzékenyültem olvasás közben.
Érdemes lenne ugyanezt elolvasni egy zsidó asszony/család szemszögéből is.

A palesztin-izraeli konfliktus feldolgozása egy kevésbé hangoztatott szempontból. Nem tudok állást foglalni abban a kérdésben kinek van joga azon a földön élni amiért a harc folyik, de a II.világháború borzalmai után pár évvel már újra az emberi élet az ami a legkevesebbet ér. Elűznek az otthonodból, éveket, talán egy egész életet kell leélni méltatlan körülmények között egy menekülttáborban. A sok fájdalom az élet értelmének elvesztése a tehetetlenség után pedig a bosszú, a megtorlás a kiút ? Elgondolkodtató és fájdalmas történet egy számomra ismeretlen világból.