Üvöltés 82% 50 csillagozás

Jól fogom indítani az értékelést: nem kedvelem a beatnemzedék dolgait, sem a hippiket. Nem is elsősorban saját visszásságaik, sokkal inkább az utókor által köréjük kreált idealista mítoszok és legendák miatt. Eleve nehéz objektíven megítélni egy ötven éve kipusztult szubkultúrát, amikor egész életfelfogása divathullámok kiegészítőjévé degradálódott le – korunk hipszterei meg elsőként tagadnák meg magukat, ha rájönnének, mit is akar valójában jelenteni a hipsterség…

Hogy mégis elolvastam az Üvöltést, az egyfajta kíváncsiságnak köszönhető – régóta szeretném ugyanis megérteni, hogyan kerülhet közös tégelybe Jézus, Nietzsche, Buddha, Salinger, a Hair, a kábítószerek, a szelíd motorosok, meg egy rakás, első blikkre kicsit sem összeillő elem. Normann Mailer kötetnyitó esszéjében a modern kor (értsük, az ötvenes, hatvanas évek Amerikájának!) új négereiről, a hipsterekről ír, akik tulajdonképpen a holokauszt és az atomfegyverek által legalapvetőbb egzisztenciájukban megrendített fehérek lennének. Bár a szöveg nehéz, a Mailernek íródott válaszokkal kiegészítve egészen sokrétű gondolatfutamot kapunk kézhez a beatnemzedék pszichológiájáról.* Magukat a konkrét műveket olvasva azonban egyet kell értenem Ned Polsky – egyébként szerintem frusztrált – kritikájával: ő ugyanis hiányolja ezekből az alkotásokból az esztétikai élményt, és nagyon keményen ostorozza a beatírókat. Hogy kicsit hazabeszéljek: a hasonlóan dekadens kortárs orosz abszurdot, vagy szocialista futurizmust olvasva egy pillanatig sem merül fel az emberben a magas irodalmi minőség hiányérzete, de itt rengeteg esetben kellett nélkülöznöm az olvasás, a puszta folyószöveg élvezetét. Ennek híján pedig az egész kötet a Zabhegyezőben megismert lélektani világ bővítése, továbbgondolása, öncélú, de kevésbé sikeres átdolgozása is lehetne. Nyilván több van benne, többet és mást akar közölni, sőt, bizonyos időszakban akár generációs himnuszokként is funkcionálhattak ezek a művek (Ginsberg Üvöltése mindenképpen), csakhogy megfogta őket az idő. Az ötvenes évek Amerikája már minden tekintetben a tovatűnt múlt, és ennek híján részben elvesztették valódi értelmüket, szellemiségüket. És miután a beatírókról szóló esszék, az általuk írt versek, elbeszélések, regényrészletek, drámák, az alkotásra vonatkozó tanácsaik, műhelytitkaik is sorra kerültek, határozottan megerősödött az az érzésem, hogy mindez egy ideiglenes társadalmi jelenség illusztrációja csupán, és valóban nem egy önjogán klasszikussá érett irodalmi kör.

*Nagyon zárójelben, mert nem vagyok szociológus/pszichológus/filozófus, sem más hasonló: spoiler

Amikor olvasni kezdtem, gúnyosan és némi sajnálkozással mosolyogtam azokon a square kommentátorokon, akik a kötet elejét kitevő tanulmányokban nem átallanak olyanokat mondani a beatekről, mint pl. hogy: totál sületlenség, amit csinálnak, nincs az írásaiknak se formája, se íve, se szerkezete, se szerkesztettsége, stb. Hah – gondoltam, ez túlságosan square, túlságosan merev gondolkodás, ilyesmiket mondani, és biztos nem értik ezek, mi az igazi elragadtatás.

De mialatt végigküzdöttem magam a 320 oldalon (és ennek a legnagyobb része tényleg küzdelem volt), volt alkalmam gondolkodni azon, hogy igazából milyen szövegeket szeretek én, és milyen szövegeket tartok jónak (a kettő nem mindig egyezik).

Vannak sületlen-kiforratlan szövegek, amiket valamiért nagyon szeretek, de legtöbbnyire úgy gondolom, hogy nincs olyan szöveg, amit némi kis reflexióval, gondolkodással, tudatossággal ne lehetne jobbá tenni, és persze, spontaneitás, meg ösztön, meg áradás, meg minden – azok jó dolgok, de bármit írok (munkából, hobbiból, félig-munkából), mindig az a legnehezebb: kihagyni dolgokat, megszabadulni a szeméttől, a tölteléktől, hogy a végén ideális esetben minden szó azért legyen ott, mert nem lehetne sehol máshol. És ami még fontosabb – mások írásaiban is ez nyűgöz le igazán, és az általam legjobbnak tartott könyvek legnagyobb része olyan, amiben ezt érzem. A tudatosságot, a választást, azt, hogy a szavak nemcsak úgy odahányódtak a papírra, mert izé, úgy jött ki a lélegzet, vagy mert épp automatikus írással kísérletezett valaki hat sör után.

Sok itteni szövegben érzem persze az erőt, a spontaneitás elsöprő és lenyűgöző áradását – mert hát na, tényleg van olyan is, hogy jön egy rettentően ihletett pillanat (persze nem is igazán ihletről beszélek, hanem arról, amikor véletlenül minden pont jó, és ami benned van, az már ott bent annyira meg van formálva, hogy mintegy magától fejeződik ki, a pont-legjobb szavakkal, és általában meglepően gyorsan – automatikusan, akár), leírsz valamit, aztán kicsit később megnézed kritikus szemmel, és arra jutsz, hogy egyrészt: ez így tökéletes, ezt nem lehetett volna másként mondani, másrészt: tényleg ekkora király voltam, én, hogy ezt így le tudtam írni? Ezt átélni csodás érzés – nem utolsósorban azért, mert elég ritka.

És a kötetet olvasva olyan érzésem támadt, hogy a spontán-mód tökéletesen (vagy rosszabb esetben: legalább fogyaszthatóan) születő szövegek a beat-írók köreiben semmivel sem voltak gyakoribbak, mint bármely átlagos, rendszeresen szövegeket előállító ember életében. És persze egyedi élmény belelátni e sok író agyába, ahonnan ezek a szövegek állítólag különösebb szűrés nélkül előjöttek – de marhára fárasztó. És, hm, végül nem is különösebben érdekes.

aúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú! üvöltés forever max respect, csak azt tudnám hova lett (jah kérem lassan harminc éve lesz hogy megvolt-na jó csak 26-7) a hippie-k és a yuppie-k harca a könyv elején lévő tanulmányban iszonyúan elvont téma volt annak a szerencsétlen kis kamasznak aki én akkoriban voltam, de újra és újra elolvastam, mert TUDTAM hogy ez nekem nagyon fontos. és aztán jött keruac az úton… és én is nekivágtam a rónaságnak. jiiiiháááá!

Don Proppertől Az utolsó óra története zseniális!

itt kezdett formát ölteni és rendszerbe kerülni az a sok minden, amit össze-vissza olvastam a beat-nemzedékről, és itt kapta meg a szívemben is a helyet az a fajta látásmód, amit ők képviselnek. zseniális.

Kicsit úgy érzem, hogy nem pont a legjobb időben került hozzám. A versek hiába lennének jók külön-külön, így egyben hirtelen iszonyú csömörré és kellemetlenné váltak, és sok novellánál is ugyanezt éreztem, szóval volt, amit csak felületesen futottam át. Ezek az apró falatkák egymás mellé rakva furák voltak, inkább olvasok egy nagyobb regényt tőlük, mert az jobban átadja a hangulatát. Viszont ami pozitívum: nagyon jók voltak azok a novellák, amik nem akartak semmi mást, csak a zűrzavart lefesteni (pölö Diane di Prima – tizenhárom rémkép), meg hát tényleg rendezte a fejemben a dolgokat erről a korról.

Kell ehhez egy hangulat az biztos. A versek nagyon rendben voltak, szinte mindegyiket többször is olvastam, de leginkább Gregory Corso versei tetszettek. Meg Ohara-tól a James Dean-ért.
A prózák már keményebb dió, ott sokszor untam, vagy elvesztettem a fonalat, pl. Kerouac és Burroughs írásai kevésbé jöttek be, hiába ezek a népszerűbbek ill. közismertebbek. De Jack Gelber (Kapcsolat) írását, rögtön kétszer is elolvastam, és Seymour Krim (Ki az abnormális?) is telibe talált!
Hubert Selby-től ezt a részt már olvastam, az Utolsó letérő Brookly felé-ben, azzal is minden rendben volt.
Ja, érdemes az elején lévő elemzéseket is elolvalsni – azzal kezdeni (én először nem akartam). Szóval jó kis kötet, ami remek ízelítő ad a beat korszakból.

Nem követem a beat életérzést, és ahogy olvastam a könyvet, biztos vagyok benne, hogy a maga korszakában sem lettem volna ebbe a társaságba való.

Én is a kötet alapján találtam rá a többiekre, még kamasz :-) koromban! Nagy találkozás volt tényleg!

Azt hittem, hogy egy kínszenvedés lesz végigolvasni ezt a könyvet (az Úton az volt). Ahhoz képest elég hamar végeztem vele, unalmasnak sem találtam.
Ugyan a legtöbb írás a kábítószerezésről, ivásról, bulizásról szól, nem éppen igényes szépirodalmi nyelvezettel megfogalmazva, azért egy-kettő akad, amelyik értéket képviselt számomra is.
Nagyon tetszett Norman Podhoretz elemzése a beat-írókról (eléggé lehúzza Kerouac-ot), Ginsberg-től a Kaddis, valamint Gregory Corso versei.
Jack Gelber A kapcsolat c. színdarabjának első felvonása és Seymour Krim Ki az abnormális? c. írása is érdekes volt.