Drága Sue!
Hát hogy lehettél ennyire kegyetlen? Nem szenvedett még eleget ez az Adrian gyerek? Nem elég, hogy folyton mindenért aggódik (leszámítva másodszülött fiát, akiről kb említést sem tesz), még azt a kicsit is el akarod tőle venni, ami még megmaradt neki? Most komolyan… Értem én, hogy ilyen a formája, de azért ez a forma már inkább egy depressziós, sajnálatraméltó, szánalommal és keserűséggel töltött massza. Oké, hogy életed minden fájdalmát erre a sanyarú sorsú intellektuelre testáltad, de ez már rendkívül nyomasztó volt (pláne súlyos betegségekről olvasni némi hipochondriával megáldva), bár ugyanakkor szórakoztatott is két szenvedés között.
Mindezek ellenére nagyon sajnálom, hogy Adrian további életében már nem lehetek jelen…
Annak idején, mikor az elsőt olvastam és végig szaladtam csak a sorozat címein, azt hittem, hogy az utolsó majd arról fog szólni, hogy Adrian öregen, fehér hajjal, Bert Baxter féle agglegényként miként éli az életét.
Aztán, ahogy sorra vettem őket, világossá vált, hogy nem merészkedünk ilyen messzire, bár jobban örültem volna neki, hiszen lezártabb lett volna a sztori.
Sue halála meggátol minket abban, hogy további Adrian sziporkákat olvashassunk (mint például a Szervemnek ), ugyanakkor talán így marad feledhetetlen ez az egész. Mindenki tovább gondolhatja, hogy miként alakulhat kedvenc csodabogarunk élete, vajon összejön-e valaha még Pandorával, mi lehetett Bert dobozában, vagy milyen lenne főhősünk nagypapaként.
Szerettem ezt a sorozatot a maga nyűgjeivel együtt, s habár nem tudom elhinni, hogy van Adrianhez hasonló ember, akit tényleg még az ág is húz, mégis mindannyian találhatunk benne valamit, ami hozzánk is közel áll, részünk volt/van benne és így magunkénak érezhetjük ezt az egészet.
A szórakoztatás mellett sok érdekességet is megtudtam belőle és alkalmanként jókat röhögtem. Egy korszak lezárult…
