Adrian ​Mole és a tömegpusztító fegyverek (Adrian Mole 6.) 85% 91 csillagozás

Adrian Mole már nem a régi, vagy még mindig a régi? nem tudom eldönteni… talán ami humoros volt 13 és háromnegyed évesen tőle, az 35 felé közeledve már nem az? Ez a rész már nem tudott annyira magával ragadni, bár érdekelt, hogy mi történik vele. Szerencsére van még két kötet. Hátha.

Szeretem, ahogy Sue Townsend humorral burkolja politikai nézeteit/élményeit. Így legalább nem vethetik a szemére, hogy mit adott ki, hiszen csak egy szerencsétlen fazon történetéről van szó, hogy mit hogy él/élt meg… Nem? :D Az Adrian Mole kötetek sosem csak egy sügér gyerek, majd férfi szenvedései és gyötrődései.
Ugyan magát a politikát nem szeretem, és lehetőség szerint nem is követem – addig nyugodt az ember, míg kimarad belőle –, de sokszor nincs lehetőséged mellőzni, mert annyira hatással van az életedre, hogy lehetetlen, hogy ne tudd, ne foglalj állást.

Adrian ebben a kötetben pont így jár. A korábbi naplók sem nélkülözték a politikát, de itt már Adrian ráadásképp felnőtt is, aminek kb. mindennapi velejárója az aktuális politikai helyzet. Gyerekként nem érzi át annyira. Megtestesíti az átlagos, naiv állampolgárt, aki a végletekig hisz kormányának. Hány, de hány ilyen van manapság is…

Főszereplőnk számomra mindig is vicces figura volt. Egy idegesítően naiv, szánalmasan megvezethető, totálisan férfiatlan alak, mégis szerethető. Ő a tipikus esete az „Annyira idegesítően béna, hogy már szerethető” példának. Ő az, aki sosem tudja eltalálni a megfelelő időpontot az őszinteséghez, mindig rosszul dönt, képtelen kiállni magáért, egyszóval egy balfék… Valahogy mégis megélt több, mint 30 évet… rejtély számomra, hogyan. :D Ez a rész nekem egy kicsit kevesebbet adott. Nagyon ráfeküdt a politikára, ami persze érthető, de a szokásos mellékszálak itt most nem elégítették ki a humoréhségem. A Marigold szál volt az, ami először elérte nálam a sorozat folyamán, hogy felidegesítsen. Olyan mérhetetlenül sokáig húzta, (ami persze Adrianhez tökéletesen méltó volt), hogy már szó szerint gyomorgörcsöm volt a csajtól. Hihetetlen, hogy Adrian mennyire manipulálható.
Meglepő, hogy sokszor mennyire önzőnek tűnik, hiszen simán zaklat bárkit a leveleivel, akkor is, ha nyíltan megmondják, hogy hagyja őket békén, ugyanakkor a húsvér emberi kapcsolataiban sosem tudja előtérbe helyezni magát egy kicsit sem. A saját lehetséges boldogságát áldozza be bárkiért. Pedig a szülei élő példák előtte. Mindig a vágyaik után mentek mindketten, igazán el tudta volna tanulni ezt tőlük. Ha rossz példa is, mégis sokat látta és mégsem ragadt rá.

Pozitív csalódás volt ugyanakkor Adrian anyja. Sosem éreztem, hogy törődne a kölyökkel. Itt viszont van egy jelenet, amiben pár mondatban kifejti, hogy tökéletesen tisztában van fia képességeivel, jól ismeri őt és segíteni is próbál. Más tészta, hogy a srácon lehetetlen segíteni.

Érdekességként átfutott az agyamon az is, hogy Rowling és Townsend olvashatták és meríthettek egymástól kölcsönösen. Már többször is feltűnt a sorozat folyamán, hogy vannak egyező nevek. Pl. Fawkes, vagy éppen Katie Bell… Ebben az esetben viszont le merem fogadni, hogy Marigold Umbridge távoli rokona! :D Nincs semmi kétségem felőle… :D

Annyira szerencsétlen, annyira szeretem!

Az előző részek gyengélkedése után Adrian végre újra magára talált. Az általam már kivesézett fordítási baromságokból jutott ide is (G'Azember és tsai) de jóval kevesebb, nincsenek szembeötlő karakteridegen dolgok, szóval simulékony, lágy élmény ezt olvasni az előző két kötethez képest, mert nem akadok fenn hülyeségeken folyamatosan.
Viszont sajnos kevésbé vicces. Ennek talán az az oka, hogy Adrian már 35 éves, és az élete nem alakul túl vidáman. Két fia távol van, nyakig ül az adósságokban, a szülei sem lettek egyszerűbbek az évek múltán… na és a szerelem. Már csak az hiányzott.
Ez a kötet most kifejezetten jól esett. Egy dolgot hiányoltam csak, hogy Adrian irodalmi ambícióit már nem ismerjük meg, csak említésre kerülnek. Pedig szívesen olvastam volna részleteket legújabb könyvéből a Hírességek és az elmebajból.

Az előző részhez képest ez most megint jó volt. Adrian keresi a helyét továbbra is. Fiai nélküle kezdenek új életet, a világ változik, szülei is nagy döntéseket hoznak, húga távol van tőle. Őt még is csak az izgatja hogy a nyaralásra befizetett előleget visszakaphassa, mert szerinte lőtávolon belül vannak a tömegpusztító fegyverek. Képes még a miniszterelnöknek is levelet írni emiatt. De azt tőle már megszoktuk, nem várunk tőle mást. Időközben elhelyezkedett egy antikváriumba ahol jó barátai a könyvek között lehet. Mivel fix bérrel rendelkezik és van lehetősége gondolkozni néha ezért megismerkedik a hitelek világával. Új lakást vásárol mert számításai szerint ez a legjobb lehetőség, persze nem számol a további költségekkel és a hattyúkkal sem.
Ebben a könyvben van szerencsénk megismerkedni az eddig legidegesítőbb karakterrel, Adrian kedvesével. Ezt a nőt konkrétan könyvön keresztül tudtam volna ütni, a szüleivel együtt. Mr. Mole-nak sikerül magát behálóztatni és onnantól kezdve az élete gyökeres változásokat hoz. Én nagyon sajnáltam őt bár nem érdemelte meg.
Felnőtt problémákkal foglalkozik most már inkább a könyv, mint helyes vagy helytelen gyereknevelés vagy pár kapcsolatok vagy épp financiális helyzetek. Persze közbe a szokott fanyar és fekete humor nem maradhat el. Adrian azért jár osztálytalálkozóra volt osztálytársa kínai éttermébe és persze ügyvédhez, meg adótanácsadóhoz… Egyik sem olcsó. De az élet megy tovább főleg a festői nevű Patkány rakparton.

Egyre kisebb a lendületem a sorozat iránt. Tényleg nincs határa az ostobaságnak. És bővült a kör: Marigold ugyanolyan vagy még rosszabb, mint Adrian, marhára idegesített. Adrian családja továbbra se normális: kiköltöznek a puszta közepére egy disznósólba? Adrian se jobb: egy hattyú-piszkos, patkányoktól hemzsegő lyukba költözik. Ráadásul mit gondolt, a sok hitel magától el fog tűnni? Nem a földön él…

Olvastam már valamikor úgy a megjelenés környékén, de erre csak menet közben jöttem rá. Aztán beugrott a történet és így untatott, egyébként is ritka az a könyv, amit többször élvezettel el tudok olvasni.
Adrian itt már egy felelőtlen mamlasz, idegesített a butasága, nem a szerencsétlenkedése, hanem a minimális gondolkodási képesség hiánya.
Most elköszönök tőle, bár van még a sorozatnak olyan darabja, amit nem olvastam, de kicsit pihentetem.

Adrian 35 évesen végre ugyanaz a naiv balfék, akit 13 és 3/4 évesen megkedveltem. A felnőtt kötetek közül ez a kedvencem, de

– spoiler
– spoiler

Ja, és remélem, most már mindenki megtanulta, hogy E. H. K. E. E. E. K.!

„Dosztojevszkij igen nehezen tudna lépést tartani veled, Moley – vélte Nigel. – Az életed bizarrabb, mint a regények.”

Ezek után mi értelme lenne értékelést írni? :D Nigel már mindent elmondott.

Minden, amit tudni akarsz a hattyúkról, meg egy csomó dolog, amit annyira nem is.
Adrian végre kapott egy happy endet, ezután nem biztos, hogy olvasni akarom a hátralévő két kötetet :(