Adrian ​Mole és a kis kétéltűek (Adrian Mole 3.) 81% 141 csillagozás

Adrian munkába áll, albérletet keres, vezetni tanul és megkezdi a fiatal felnőttek életét. Mindeközben továbbra is keresi a szerelmet, és irodalmi pályán próbál érvényesülni.
Nincs könnyű dolga.

Ezt a kötetet is ezerszer olvastam már… Valamelyest gyengébb, mint a többi, de nekem valahogy ez maradt meg a legélesebben az emlékezetemben, talán rövidsége miatt. A könyv első fele elhagyja a naplóformát, és hosszabb lélegzetvételű írásokat közöl Adrian 15 éves korától nagyjából 20 éves koráig, majd ezután tér vissza a szokásos naplóíráshoz, de ez is hosszabb időszakot ölel fel, mint a terjedelemből gondolnánk, mert ritkábban ír a naplóba (többszöri fogadkozása ellenére).
Nem áll annyira közel a szívemhez ez a kötet, de ez is naaaaagyon angol, és borzasztóan sokat tudtam rajta vihogni, szóval kár kihagyni. Viszont akik nem szerették, azoknak meg ne vegye el a kedvét, a következő kötetek (még) jobbak!

Most vagy velem van a baj, vagy ez a rész tényleg gyengébb, mint a többi. Nem éreztem azt az örömöt, ami az első két rész olvasása során átjárt, sőt, inkább azt vártam, hogy vége legyen már… Kár érte.

Kamaszkoromban otthon az első két kötet és a 23 és háromnegyed éves Adrian Mole kalandjai voltak meg, ez volt a hiányzó láncszem, ami végre összekapcsolta őket, és most megszereztem!
A naplóforma elhagyása csak az egyik gondom vele, a másik, hogy túl nagyokat ugrik a történetben – persze értem, hogy még Adriannek sem lehet mindig kedve naplót írni, de sajnos felületes és összecsapott hatást kelt.
Persze azért továbbra is jól szórakoztam minden során – de mintha egyes részei megjelentek volna másik kötetben is, nem?

Szerintem a naplóforma elhagyása nem volt jó ötlet, és ez a rész a korábbiakhoz képest, kevésbé tetszett, úgy tűnik kissé elfogytak az ötletei az írónőnek. De azért voltak egészen jó részek benne, pl Adrian autósvezetése, azon jókat derültem.
Viszont Adrian kezd kissé idegesíteni, ilyen szerencsétlen hogy lehet valaki?

Négy hónap kihagyás után újra visszatértem Adrianhez és valószínűleg ez a kis szünet segített hozzá ahhoz, hogy jobban tudjam értékelni a harmadik részt. Egyhuzamban ledarálva a sorozatot előfordulhat, hogy tényleg kicsit egy kaptafára írtnak tűnnek a kötetek, így viszont tökéletes kikapcsolódást nyújtott: remek volt újra találkozni vele, a kutyával, Pandorával, mindenféle nyárspolgárokkal, elűzhetetlen ragyákkal, a BBC-nek írt levelekkel, fantasztikusabbnál fantasztikusabb költeményekkel, meg nem értett rmkmvkkl, melyek befogadására korunk még nem áll készen. Mindez kiegészült még kis kétéltűekkel, hasznosabbnál hasznosabb autóvezetés-leckékkel és sok-sok kacagtató naplóbejegyzéssel. A könyv vége kimondottan pörgős volt, az utolsó oldalra érve csak azért nem dőltem kardomba, mert eszembe jutott, hogy öt kötet még hátra van, juhú! :)

Adrian Mole naplóit még mindig nagyon szórakoztató olvasni, bár néha egyszerűen baromi tömény volt (azok a részek, amikor a rádióban dumált), jobban bejön, amikor egy-egy naphoz ír bejegyzéseket. Az is kicsit fura volt, hogy milyen rövid kis könyvecske, ehhez képest több év is eltelik benne.

Izé. A kötet első fele nem napló, és full idióta kretén benne Adrian. Persze amúgy is az, de míg az első két részben még valamennyire szerethető volt, itt annyira lúzer, hogy az már túlzás. De végül is miért is ne lehetne ilyen valaki? Vagy miért ne lehetne a könyv maga parodisztikus, eltúlzott? Mindenesetre az hiteles, hogy Adrian abban a korban jár ebben a kötetben, amikor az emberek általában elvesztik gyermeki bájukat, ártatlanságukat. Vagy épp az illúzióikat? Tudja szösz. Mindegy, a második (naplós) fele jobb volt, ha mégoly nagy léptekkel halad is előre. Ezzel együtt momentán kissé depresszív olvasmány volt ez nekem, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hasonlót szoktam érezni modern szépirodalmi műveknél, hehe…

Adrian hirtelen felnőtt lett. A bonyodalmak persze nem hagyták el, Pandora még midnig az igazi, a szülők még mindig nem értik meg és csak a saját bajukkal vannak elfoglalva. Bert még mindig öreg és zsémbes. Adrien a változatlan változók között továbbra is keresi önmagát, keresi igazi irodalmi valóját, keresi a neki való állást és közben mindenki más elhalad mellette. Az élet valós és valótlan árnyoldalait is képes úgy tálalni hogy azon nevetni tudjunk.
Kudarcok és csalódások által kikövezett út áll előtte de ő töretlenül akár bélyeget lopva de neki indul a felnőtté válásnak. A korábbiaknál kicsit tömörebb és rövidebb történetek, de lehet ez csak azért van így mert nem nagyon történt semmi vele. Sok mindent szeretnék azért átélni amit ő is, bár ő ezt másképp látja. Csak egyet nem szeretnék, az úton lenni mikor vezetni tanul.

Ez a rész egy fokkal kevésbé tetszett. Az írásai/rádió-beszédei picit zavartak, a napló-bejegyzéseket jobban szeretem. De amúgy érdekes, ahogy alakul az élete, komolyan egyre jobban sajnálom és néha már szánni való. A családja is totális katasztrófa. A szerencsétlenkedéseit továbbra is bírom.

Mindig is úgy gondoltam erre a sorozatra, mint egy hiánypótlásra fiúknak, akiknek Verne már „so last year”. Zsengébb koromban nem is jutottam tovább az első 2 kötetnél, most, vén fejjel fogom pótolni.
Teljesen kikapcsol a könyv, tényleg lehet röpke egy-másfél órára, ameddig tart, csak Adrian ragyás arcára, és sikeres/ sikertelen önmegvalósítási kísérleteire figyelni.
Ez a rész kevésbé naplós, mint az előző kettő, de én ezt nemigen bántam, jobban tetszett így.
Adrian irodalmi tévelygései azt hiszem, csúcsra lettek járatva, és bőségesen van ebben valami szarkazmus, én úgy érzem.
Biztosan folytatom a sorozat olvasását. :)