A ​13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója (Adrian Mole 1.) 86% 672 csillagozás

Idén most olvastam el másodszorra ezt a regényt egy iskolai verseny miatt. Mindkét alkalommal nagyon tetszett, hiszen humoros és jó kis olvasmány. Szórakoztató volt, élveztem az egészet. Megéri elolvasni! :)

Ezt én még nem értékeltem?! Hát hol volt eddig?! Kamaszkorom legmeghatározóbb kamaszkori naplóregény-sorozata, de az első rész, amit szerintem számolatlanul sokszor olvastam el, és kívülről fújtam. A nővérem hagyta rám, ő is fújta. Őszintén: spoiler :D :D :D A spoiler enyhén traumatizálhat, ha mégis megnézed, én szóltam. XD Adrian jött, és amikor ment, hátrahagyta nekem a Monty Pithont*, megpecsételve ezzel az angol humor iránti olthatatlan szerelmemet… A legpoénosabb, hogy tavaly a nyolcadikos fiam osztályában nyelvtanórán egyszer Adrian Mole egy napját elemezték. Vagány! Szóval ennyit jelent egyetlen könyv(sorozat). Sajnálom, hogy Sue elment és nem találkoztunk, de talán nem is kellett volna, hiszen a könyveiben ott van ő is tagadhatatlanul. Az öt csillag nem fedi, amit ezen sorozat iránt érzek. *u*

(*Sic! Azaz lábjegyzetben így elírva szerepelt. Egyébként Monty Python.)

A legtökéletesebb kamasznapló, amit valaha olvastam!
Még gyerekkoromban találtam rá, talán voltam már annyi idős, mint Adrian, talán még nem, tucatszor olvastam az első két részt. Aztán hopp, eltelt majdnem 15 év, és még hangosabban nevetek minden során, legyen szó a királyi családról, Thatcherről, Barry Kentről vagy Bert Baxterről.
„Ébren vagyok, mert csöpög a csap,
reggelre tó lesz a csap alatt.”

2019: eljött a történelmi pillanat, idén végigolvasom a teljes sorozatot. Természetesen az első résszel kezdtem, bár olvasni nem nagyon kellett, szinte fejből tudom, és egyre viccesebb, ahogy öregszem.

Szeretem, ha egy könyvet nem csak megfogok és elolvasok, esetleg kedvencelek is, mint ebben az esetben, hanem valamiféle különleges, bensőséges viszonyom is kialakul vele – szóval, jó ha sztori is társul az adott olvasnivalóhoz, mert akkor garantáltan emlékezni fogok rá, jó sokáig. Így történt Adrian Mole kalandjaival is – szegény srác hányattatásainak első négy kötetét egészen konkrétan egy padra hajítva találtam meg péntek délután, hazafelé és talán mondanom sem kell: gondolkodás nélkül vágtam be az amúgy tök jó állapotban lévő könyveket a táskámba, mert egyrészt nagyon felkeltette érdeklődésemet mindegyik cím, másrészt imádom az ilyen kalandokat.

Semmit nem tudtam a sorozatról, valahogy a megfilmesítés is kimaradt, de már ezt a nyitó kötetet is annyira imádtam, hogy más szavak hirtelen nem is jutnak eszembe. Nyilván van az érzésben egy kicsi a kalandos oldalból, az ismeretlenségből (majd az abból fakadó csodás felismerésből) is, de basszus, gyerekek, ez valami eszméletlenül jó volt. Amúgy is imádom a brit dolgokat, de ami ennyire brit, azért csak és kizárólag rajongani tudok. Szóval, ha szembejön veletek az utcán néhány elhagyott, kidobott (további opciók szabadon választhatóak) könyv, ami esetleg még valamilyen szinten meg is tetszik, ne habozzatok felkapni és beleugrani – lehet, hogy egy fantasztikus élménnyel lesztek gazdagabbak! (Békés Pál fordítása zseniális, amúgy is bírom a palit – már bocsánat, nem direkt volt –, de itt is brillírozik.)

Csak azt az egyet sajnálom, hogy a folytatások közül párat nem sikerült felhajtani, de nem is érdekel igazán, ami rendelkezésre áll, elolvasom: Adrian Mole fan lettem! <3

Asszem, kb. 13 és 3/4 éves lehettem, amikor először olvastam, úgyhogy már semmire se emlékeztem belőle, csak hogy tetszett.

Na, most is tetszett, egyrészt mert hangosan-vihogós (megfigyeltem, idén eddig kizárólag angol regényeken vihogtam hangosan, ami nem tudom, jelent-e valamit a humorom fejlődésével vagy visszafejlődésével vagy specializálódásával kapcsolatban, mindenesetre érdekes, mármint nekem); másrészt mert az összes létező fajta Angliáról szeretek olvasni (vidéki-Anglia; városi-Anglia; lúzer-féle-kamaszfiú-által-leírt-80-as-évekbeli-Anglia, stb.); harmadrészt mert imádom a rendes (nem YA) kamaszregényeket; negyedrészt meg mert nagyon-nagyon tetszenek Townsend – helyenként bájosan idióta – irodalmi utalásai (lásd pl. a Grace Pool nevű epizódszereplőt, aki gyújtogatásért ül börtönben), amiket 13 és 3/4 évesen vélhetően nem értettem, de szerencsére azóta eltelt tizenöt év, időközben elolvastam egy csomó más könyvet, úgyhogy most már értem őket, yeah.

Kifejezetten élvezetes kis könyv volt. Gyorsan olvasható, haladós, szórakoztató, túl sok történést nem felsorakoztató, egyszerű hétvégés olvasmány.
Adrian nagyon szerethető kis fiúcska, érdekes olvasgatni a naplóját, és belelátni a gondolataiba. Én is írtam naplót, akkor, amikor 13 és 3/4 éves voltam. Most visszaköszöntek az emlékek.
Egyébként hihetetlenül humoros, vicces, és szerethető.

A könyvet anyukám és nővérem ajánlására olvastam el, és szerencsére nem kellett csalódnom.

Elég őrült volt a főszereplő, hogy nem egyszer elnevessem magam olvasás közben. A valóságban szerintem nincsen sok ilyen család, hogy ennyi bolond dolgot tudjanak csinálni. Egyik esemény után jött a másik, és Adrian tolmácsolásában minden vicces volt. A humora nem egyszer szarkasztikus, és nagyon sokszor az adott helyzetekre reagál.

Az egész környék, a könyvben összes szereplő emberi volt. Nem voltak normálisak, ebben biztos vagyok, azonban nagyon életszerűek voltak. A gyerekek teljes mértékben gyerekek voltak, próbáltak felnőni, kisebb-nagyobb sikerekkel, a felnőttek néha gyerekesek voltak, pontosak olyanok voltak, mint amit el tudok képzelni a való életben is.

Összességében tetszett, szerintem mindenkitől megérdemel egy esélyt. :)

Elmúltam már 13 és 3/4 éves (sőt, a duplája is régen mögöttem van), és meg kellett állapítanom, hogy kissé túlkoros vagyok ehhez a könyvhöz. Ráadásul még fiú sem vagyok, és ilyen típusú kamasz sem voltam. Ezek persze nem vonnak le semmi a könyv értékéből, csak az én élvezeti szintemből. Jó, meg vicces ugyanis ez a könyv, csak sajnos a poénok egy részén már csak fogtam a fejem és csak a maradékon kacarásztam.

Szerencsétlen csórikám… :-)))

Pár évvel ezelőtt már végigolvastam az egész Adrian Mole sorozatot, és az első sorától az utolsóig imádtam! Nagyon érdekes volt végigkövetni a főhősünk életét a zsenge serdülőkorától kezdve egészen az érett férfikoráig. Időközben formálódott, változott a karaktere, de voltak olyan jellemvonásai, amik ugyanolyanok maradtak, és főleg ez adta meg a személyiségének a lényegét és az egész naplósorozat humoros oldalát.
Ha választanom kellene, hogy melyik rész a kedvencem, egyértelműen az első off részt mondanám. Egy olyan karakter bontakozik ki Adrian személyében, ami egyszerre testesíti meg a tipikus kis mamlasz, de jófiú kamaszt, a zseniális brit humort, és a 80-as évek Angliáját.
Sajnos csak felnőttként akadt először a kezembe ez a történet, de még így is, nőként is teljesen át tudtam érezni a problémáit, vagy hangosan nevettem a bénázásain, illetve a versein. Nagyon szeretnivaló kis krapek, bárcsak a szülei is jobban figyeltek volna rá.