„Egészen addig azt hittem, az a cél, hogy a fehér és fekete emberek jól kijöjjenek egymással, de most már láttam, hogy jobb lenne, ha inkább mindenki színtelen lenne.”
Kicsit nagyobb volt az elvárásom, ezért a négy csillag, hiszen annyi dicséretet hallottam róla, hogy magasra tettem valószínűleg a mércét (nem először). Könnyed, olvasmányos történet, érdekes korszakba helyezve, a 60-as évekbe, amikor épphogy első sikereiket elérik a fekete aktivisták a polgárjogi küzdelemben. Megrázó volt olvasni Rosaleen történetét, sajnáltam is, hogy a könyvben nem helyeződött még nagyobb súly a rasszizmusra. Főleg azután, hogy egy fehér kislány fekete nők körében él, ami azért biztos a környéken is szemet szúrhatott volna pár embernek.
Tetszett a környezet felépítése, ahonnan Lily kiszakadt, az elején még arra is gondoltam, hogy T-Ray lehet, nem is az apja, hogy bánhat az ember így a gyerekével (noha abban a korban – is – nem volt fenékig tejfel a farmokon felnövő gyerekek élete). Imádtam, mikor néha megcsillant egy kis ironikus humor a történetben: „Újra és újra fohászkodtam Istenhez, csináljon már valamit T. Ray-jel. Negyven éve járt templomba, de egyre csak rosszabb lett. Ebből már Isten is levonhatta volna a tanulságot.”
A méhes-mézes részek érdekesek voltak, főleg, mert én irtózom a repülő méhes-darazsas-dongós közegtől, noha tudom, hogy ne csapkodjunk, de akkor is csapkodok :-D Majd legközelebb, ígérem, próbálom átgondolni és szeretet sugározni. Na jó, a méheket – tekintve, hogy fogyatkoznak, nem szoktam csapkodni, max. elhesegetni :-D A lódarázs-féléktől meg egyszerűen menekülök, ahová csak tudok :-D
„Ez választja ki a mézet. Kicsapja a rossz részt, és benne hagyja a jót. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha az emberekhez is lennének ilyen pergetők. Csak bedobnánk őket, a pergető meg elvégezné, amit kell.”
Amit soknak éreztem, az a vallásos-Máriás rész volt. Valamennyi természetesen elkelt volna a történetben, hiszen azt a korszakot ezek az emberek valószínűleg csak a hitükkel tudták túlélni, de itt kicsit túlfordult az egész. Sokkal inkább a már említett rasszizmus, illetve az évszak-nővérek, különösképpen May személyének kibontása lett volna érdekesebb számomra. A vége is meglepett, abban reménykedtem, hogy spoiler
Összességében egy kellemes olvasmány, de rasszizmus témakörben és a feketék világában még mindig A bíborszín a nyerő nálam.
„A bőrünk színét úgysem tudjuk megváltoztatni – mondta. – A világot kell megváltoztatni. Így érdemes gondolkodni.”