Napsugaram 93% 196 csillagozás

Hogy tudja egy szülő feldolgozni, ha öngyilkos lesz a gyereke? Hogy tudja ép ésszel felfogni, megérteni, hogy ártatlanokat ölt meg az a fiú, akit becsülettel, szeretettel nevelt? Igazán meredek témát dolgoz fel a könyv. 16 évvel a tragédia után, a Columbine Gimnáziumban történt mészárlás után keresi saját válaszait Sue Klebold, az egyik gyilkos fiú édesanyja. Belepillanthatunk egy megtört, megalázott, letagózott, a végletekig érzelimeg kifosztott édesanya és család életébe. Nehéz lehet válaszok nélkül, találgatások között élni, megpróbálni feldolgozni a feldolgozhatatlant. Szülőként mélységesen megrendítő és gondolatébresztő olvasmány.

Megdöbbentő volt betekinteni egy anya lelkivilágába, akinek a fia gyilkos-öngyilkossá vált. Teljesen értetlenül, megdöbbenve áll az események előtt, keresve az okokat, hogy mni vezethetett eddig a tragédiáig. Olvasás közben sokszor megálltam, hogy a neten/Youtube-on is utánanézek ki is volt valójában Dylan.
Szerintem hihetetlen mindenki számára, hogy egy szeretetben felnővő gyerek, hogy tudott lelkileg idáig jutni. A témája és a hangulata ellenére tetszett az anya visszaemlékezése a fiára, bele tudtam élni magam a történetébe, még ha csak képletesen is.

10 csillaggal sem tudnám kifejezni azt a mérhetetlen tiszteletet, amit Sue Klebold bátorsága és embersége iránt érzek, amiért képes volt megírni és kiadni ezt a könyvet. Columbine tragédiájáról eddig is sokat olvastam a témában való kutakodásaim során, de egészen más volt egy olyan ember szemszögéből látni az eseményeket, aki ennél mélyebben már nem is lehetne érintve abban. Amikor valami szörnyűség történik, az emberek szeretnek bűnbakot keresni, megmagyarázni, ki volt a hibás, hiszen másként csorbulna az igazságos világba vetett hitünk és a biztonságérzetünk. De sajnos van olyan, amikor nincsenek hibák vagy előjelek, vagy ha vannak is, olyannyira rejtve, hogy csak utólag tudjuk őket kényszeredetten megtalálni.
Nagyon megrázó olvasmány volt, többször is szünetet kellett tartanom benne, ettől függetlenül borzasztó fontosnak tartanám, hogy minél több emberhez, szülőhöz, pedagógushoz eljusson, hogy kicsit tudatosabban álljunk ehhez a-sajnos nálunk is- tabunak számító témához.

Bővebben: https://konyvesmas.blogspot.hu/2017/09/napsugaram.html

Beszélnünk kell Dylanről.
1999 áprilisában Dylan Klebold és Eric Harris 13 embert mészárolt le a Columbine Gimnáziumban. Végül maguk ellen fordították a fegyvert. A „Columbine” azóta az iskolai lövöldözések szinonimája lett.
Dylan Klebold anyja, Sue Klebold nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy több mint 15 év távlatából a nyilvánosság elé tárja gondolatait, érzéseit, abban a reményben, hátha más szülőknek segít ezzel. Olyan szülőknek, akik hozzá hasonlóan nem veszik észre, hogy gyermekük komoly problémákkal, depresszióval küszködik.
Kíméletlen számvetés ez a könyv, és elképesztő bátorság kellett a megírásához. Mert – ahogy arra Sue Klebold folyamatosan reflektál – az olvasó óhatatlanul ítélkezni fog. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat arra: nem azért olvasod, hogy csámcsogj vagy ítélkezz. Persze, a végkifejlet tudatában ordítóak a jelek. De nem látok-e nap mint nap hasonló jeleket, furcsa családi helyzeteket, adott pillanatban tudálékosnak, őszintétlennek tűnő szülői megnyilatkozásokat? Már csak a barátaimtól is, akiknek már van gyerekük. És azért reméljük, az ő gyerekeik nem lesznek depressziósak.
Sue Klebold fontos könyvet írt. Fontosat azért, mert megérteti az olvasóval, hogy fia elsősorban meg akart halni, és nem bánta, ha mások is meghalnak közben. Társa, Eric Harris pont fordítva: ő elsősorban ölni akart, és nem bánta, ha maga is meghal közben. Végzetes dinamika volt közöttük – ez a szókapcsolat gyakorta feltűnik a könyvben.
Részletes, az átélt érzéseket pontosan körülíró, ám mégis szenvtelen hangvételével sokban hasonlít a tematika híres fikciós feldolgozására, csakhogy itt még dermesztőbb a szöveg, hiszen ez az iszonyat Sue Klebold számára a valóság.
Szeressük egymást, emberek – ez csak egy karácsonyi közhely. Sue Klebold kimondja, a szeretet kevés. Könyvével abban akar segíteni, hogy kevesebb mítosz övezze az öngyilkosságot és a depressziót. Az öngyilkosság megelőzésével az erőszakos öngyilkosságot is megelőzzük, mondja.
Fontos könyv. S ha valaki most azt gondolja, „velünk ez sosem történhetne meg”, hát nekik szól elsősorban. Mert Sue Klebold is pontosan ezt hitte.

Leginkább azèrt èrtèkelem, hogy tudjátok nem azèrt haladok vele lassan mert hibája lenne. Fogalmam sincs mikor èrek majd a vègère de ki merem jelenteni: vègtelenül tisztelem Sue-t, hogy megírta ezt a könyvet. Azèrt pedig mèg inkább, hogy ekkora súllyal a vállán is kèpes ekkora erőt ès bèkèt sugározni. A mèrhetetlen szeretet pedig tapintható a fia iránt.
Kár, hogy valakit szeretni nèha nem elegendő.
Bárcsak mindenkit megmenthettek volna, mèg Dylant is. Magától.
Elkeserítő, szomorú ès rengeteg oldala van, mint minden törtènetnek. De nincs rá mentsèg, nem is lehet.
Remèlem az ehhez hasonló tragèdiáknak egyszer majd vège szakad ès nem lesznek változatlanul időszerűek, ahogy napjainkban azok.

Nemrég olvastam angol nyelven, muszáj volt magyarul is. Az akkori értékelésem most is érvényes:
„A columbine-i mészárlás egyik elkövetőjének édesanyja írta ezt a könyvet.
Minden egyes gondolatomban a témával és a könyvvel kapcsolatban ott van egy „egyrészt” és egy „másfelől”.
Sziklaszilárdan hiszek valamit, a következő pillanatban egy más szemszögből nézve pedig a szöges ellentétét gondolom.
A többség a szülőket hibáztatja. Hogy a francba nem vették észre, hogy a gyerekük tömegmészárlásra készül? Vagy hogy egyáltalán képes lehet rá? A következő pillanatban: más szülő észrevette volna? És csak a szülők felelőssége, hiszen voltak más felnőttek is az elkövetők közvetlen környezetében.
Eric és Dylan: szörnyetegek vagy áldozatok ők is? Kiközösítették és terrorizálták őket. Folyamatosan nőtt bennük a düh, az elkeseredettség és az agresszió, ez lett a vége. Voltak figyelmeztető jelek? Csak a szülők tudtak volna segíteni? Vagy segíthetett volna az iskola, tanárok, szakemberek vagy a diákok más hozzáállása?
Normális az, hogy 17-18 éves srácok ilyen könnyen fegyverhez juthatnak, ha akarnak?
Ha „csak” a gúnyolódó diákok haltak volna meg, lenne benne „logika” és lenne „tanulság” (ne piszkáld a társad, mert így jársz). De Dylan és Eric válogatás nélkül öltek. (Ezzel nyilván nem azt sugallom, hogy aki terrorizál másokat, az szerintem is golyót érdemel, csak talán könnyebben megérteném az indítékaikat a tömegmészárlással kapcsolatban.) De az is lehet, hogy kár logikát és értelmet keresni a gondolataikban, hiszen súlyosan zavarodottak lehettek. (De akkor megint az a gondolat villan be, hogy valakinek észre kellett volna vennie!)
Sajnáljuk az áldozatokat és a családjaikat, ez egyértelmű. Szörnyű, feldolgozhatatlan tragédia. De feldolgoztatatlan az elkövetők szülei számára is. Bűnhődniük kell szeretett gyermekük tetteikért életük végéig. Válaszokat már ők sem kapnak.
Milyen lehet egy olyan álomból, ahol az imádott kis totyogósod ölelgeted, dajkálgatod, egy olyan valóságra ébredni reggelente, ahol ugyanaz a személy nemhogy gyilkos, de tömeggyilkos?
Ezt a könyvet nem lehet érzelmek nélkül olvasni. Nem lehet az egyik vagy a másik oldalra állni, elítélni a szülőket vagy azt mondani, hogy nem ők tehettek róla.
A legrémisztőbb gondolatom olvasás közben: mi van, ha a legközelebbi hozzátartozónkat sem ismerhetjük igazán? Mi van, ha soha nem lehetünk benne biztosak, mi zajlik a saját gyerekünk fejében?
Az anyukát mindentől függetlenül kissé (nagyon) naivnak gondoltam. Mindaddig (kb. fél évig) amíg nem látta azokat a bizonyos videókat, úgy gondolta, hogy Dylan passzív volt ebben a szörnyűségben… és akkor esett le neki a valóság. Lehet, hogy az agya így védekezett a felfoghatatlan ellen, nem tudom. Nem ismerte a fiát, vagy a srác mesterien manipulálta őt is, ahogy az egész környezetét?
Hány csillagot lehet erre a könyvre adni? Ha a tragédiát nézem, értékelhetetlen. Ha azt, hogy Dylan anyja elérte a célját, át tudta adni, milyen egymással összeférhetetlen érzésekkel kell megküzdenie nap mint nap, vagy hogy mennyit agyaltam olvasás közben, akkor egyértelműen 5 csillag.”
Biztos, hogy nem utoljára olvastam.

Mélységesen megrázó volt olvasni ezt a könyvet. Legtöbben, ha egy ilyenfajta mészárlásról hallanak, akkor egyből arra gondolnak, hogy az elkövetőnek zaklatott családi háttere volt, biztosan nem szerették eléggé a szülei. Itt nem ez volt a helyzet, ezért is ennyire érthetetlen a dolog.
Az egyik gyilkos édesanyja meséli el, hogy milyen családban nőtt fel Dylan és a mai napig keresi a válaszokat tettének okaira. Felfoghatatlan, hogy ilyen megtörténhet és nehéz elfogadni, hogy a kérdésekre nem lesznek válaszok. Az tény, hogy ez egy nagyon kirívó, nem mindennapi eset volt, de mindenképp felhívja a figyelmet a mentális egészség fontosságára.

Nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor a kezembe vettem a könyvet. Évekkel ezelőtt többször is szembe jött velem az interneten, még akkor listáztam magamnak, de utána meg is feledkeztem róla. Nem olyan régen újra találkoztam vele egy ajánlás során, és ráállítottam magam, majd miután sikerült beszereznem, az egyik kihívásomhoz tökéletes lévén bele is kezdtem.
Azelőtt semmit nem tudtam a háttértörténetről, nem hallottam róla, nem láthattam anno a tévében, és nem is olvastam utána. Egy amerikai gimnázium két végzős diákja, Dylan és Eric megöltek 12 diákot, 1 tanárt, megsebesítettek 21 embert, majd magukkal is végeztek.
A könyvet Dylan édesanyja írta, aki ezáltal is szeretne bocsánatot és feloldozást kérni az érintett családoktól fia tettéért, valamint szeretné felhívni mindenki figyelmét arra, hogy mennyire tévesen állnak sokan az öngyilkossághoz, és hogy mennyire nem vesszük észre az árulkodó jeleket.
A könyvben leírja, milyen volt az életük a tragédia előtt, milyen szerető családban nevelkedett Dylan, majd feltárja a szörnyű esemény részleteit, a nyomozást, a szembesítést, bírósági tárgyalásokat, az életüket, gyászukat, félelmüket a mészárlás után. Mennyi gyülölettel találták szembe magukat, olyanoktól is, akik azelőtt a barátaik voltak, mennyien megfenyegették őket, de akadtak barátok és vadidegenek, akik melettük álltak, segítették, támogatták őket.
Ír az öngyilkosságról, kiváltó okairól: elszigeteltség, iskolai bántalmazás legyen az szóbeli vagy fizikális, kilátástalanság. Fel akarja hívni az emberek figyelmét arra, hogy az öngyilkosság nem egy épelméjű ember szándékos döntése, hanem egy beteg ember menekülése. Szeretné kinyitni mások szemét, hogy egy depressziós ember nem feltétlenül lesz mélabús, beszárkózó, életunt, nagyon gyakran sokkal kevésbé feltünő tünetei vannak, amiket sajnos későn veszünk észre, amikor már megtörténik a baj.

A mai napig is sokszor jut eszembe ez a könyv, amikor brutális bűncselekményekről hallok, olyan eseményekről, amelyeket lehet, hogy egy kívülálló nagy eséllyel megjósol a jelekből, mégis a legközelebbieknek valami hályog borította a szemét-szívét és észrevétlen maradt minden.
Azt becsülöm ebben az anyában, hogy utána kész és képes volt arra a lelki munkára, aminek eredményeképpen született a könyv.
Engem figyelmeztet ez a könyv: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen… Mert sokszor a legjobb szándék ellenére és akaratunkon kívül sodorjuk veszélybe azokat, akiket a leginkább óvni akarnánk ettől.
És amikor erre gondolok, akkor szinte megrémiszt, mekkora felelősség gyereket vállalni, és mennyire nem lehet felkészülni és megtanulni mindent, csak menet közben vagy utólag. Már ha erre egyáltalán igénye van a szülőnek.

Az 5 csillag, mert nem lehet más. Egy anya története, egy gyilkosság története, a gyilkos fiú édesanyja szemén keresztül.
1999.04.20. Columbine iskolai vérengzés. Dylan Klebold és Eric Harris. 13 ártatlan halála. A két elkövető öngyilkossága. …
Sue Klebold átlagos amerikai édesanyja ugyanezen a napon elveszíti imádott kisfiát, aki öngyilkos lesz…de előtte társával együtt 12 diák és 1 tanár életét is elveszik.
Sue Klebold megpróbálja ezt feldolgozni. A feldolgozhatatlant. Erről szól ez a könyv.
Milyen érzés elveszíteni egy gyereket? Miért nem ismerte fel, hogy a gyerek depressziós, hogy agyi, mentális betegsége mennyire elhatalmasodott rajta? Milyen érzés megtudni, hogy az imádott, (látszólag) boldog gyermek mások ellen fordul? Hogy a gyermek meg akar halni? Milyen érzés 13 szerettét vesztő család és az egész világ szemébe nézni?
S.K mindezt átélte, mindezt próbálja megválaszolni, válaszokat keresni rá. És lassan 20(!)éve küzd a mentálhigiéné fontosságáért, a depresszió hatásaira, kezelésére irányitva a figyelmet.