A magyarság – mint bármely más nép – korai története homályba vész. Amióta hazánkban történelmet írnak, a múlt avatott és kevésbé avatott, tudományos felkészültségű vagy éppen művészi ihletésű búvárai számtalan eszközzel próbáltak már az időszak közelébe férkőzni. A magyarok esetében valamiféle, legalább valamelyest valószínűsíthető történetet csak a 9. század közepétől lehet elmesélni, ennél korábban legfeljebb egyes elemek, vonulatok látszanak, de a közösség története nem. A könyv ezt az időszakot veszi célba, a honfoglalás előtti száz évet. Ahogyan már előző kötetünkben, A honfoglalók viseletében is tettük, messziről indulunk. Az első, nagyobbik rész azt a környezetet tekinti át, amelyben a magyarok 9. századi története is zajlott: Kelet-Európát. Külön-külön ismerkedünk meg Bizánc és Kazária történetével, a bolgárok, a szlávok vagy a finnugor nyelvű népek vándorlásával. Ebbe az áttekintésbe helyezzük bele azután azt az alig maroknyi történeti információt, amely a… (tovább)
Magyarok a honfoglalás korában 24 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magyar Őstörténet Helikon
Enciklopédia 1
Várólistára tette 14
Kívánságlistára tette 21
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
A könyv szerkezetére nézve @Turms értékelése teljes képet ad. Az előmagyarok környezetében és a Kárpát-medencében élő népek és történetük tömör bemutatása rendkívül fontos, mert ez által életszerűbben jelenik meg a kor, amelyben őseink a helyüket keresték. Illetve őseinknek kelet felől érkezett csoportjai, hiszen azok a népek és néptöredékek, akiket az elfoglalni kívánt honban találtak, nagyjából ugyanúgy az őseink. A rendre megjelenő térképek segítségével magunk elé képzelhetjük az Uráltól a Kárpátokig terjedő hatalmas világot, amelyet úgy hálóznak be a kisebb-nagyobb folyók, mint a testet az erek. Megdöbbentő, hogy ezen a világnyi földterületen milyen hatalmas részt laktak be a sokszor lesajnált finnugor népek, akiknél a birodalomszervezés szinte a ruszokkal egy időben kezdődött meg. De mivel az utóbbi valamivel gyorsabban és hatékonyabban történt, köszönhetően a viking segítségnek, a finnugoroknál végül elakadt.
Az őstörténet kutatásban a nagy áttörés a közelmúlt régészeti leleteihez kapcsolódik, ezért ez az írott forrásokra koncentráló második kötet kevesebb nóvumot tartalmaz. Őszintén szólva, sok passzusát én ugyanígy tanultam már a múlt század hetvenes éveinek végén is. De azért akad, például a baskír kérdés, a fekete és fehér magyarok problematikája, vagy az Emese mondának a köztudatot meghatározó, Anonymus -féle interpretációja, ami az újabb kutatások fényében más megvilágításba kerül. A Kazár Birodalomról, a besenyők történetéről és a keleten maradt magyarokról is részletesebb információval szolgál a könyv, mint szokás, és külön öröm a rengeteg részlet a sokat emlegetett, emblematikus forrásokból, meg a kevésbé ismertekből.
Ahogy már első pillantásra is látszott: szisztematikusan haladunk, s ebből csak jó sülhet ki. Lássuk tovább, mit tartogat még a sorozat!
Miután az előző kötetben a régészek vitték a prímet, ezúttal a történészek kerülnek előtérbe, hogy a korabeli forrásmunkák alapján összefoglalják, mit lehet tudni őseinkről, első dokumentált megjelenésüktől kezdve a honfoglalásig bezárólag. Bár ez már igazából csak a munka csúcsa, a könyv alig több, mint egyharmada, mert az elején – nagyon dicséretes módon – számba veszi azt a kelet- és közép-európai környezetet, amivel a magyarok ebben az időszakban kapcsolatba kerültek. Sorra veszi a bizánciak, a kazárok, alánok, bolgárok, szlávok, ruszok, besenyők és a különböző finnugor népek jellemzőit a honfoglalás idején, illetve az azt megelőző évszázadokban. Ismeretterjesztő munkáról lévén szó, fontos szempont ez, többségünk ugyanis aligha lehet jártas a kora középkori sztyeppei népek világában, pedig ismeretük alapvető fontossággal bír őseink történetének minél pontosabb megértéséhez.
Ezután a könyv második részében a rendelkezésre álló források alapján a magyarok kerülnek terítékre. Szóba kerül változó elnevezésünk, vándorlásunk ismert szállásterületei, a keleten maradt magyarok problémaköre, az Álmossal kezdődő korai államiságunk jellemzői, illetve a felderíthető eseménytörténet. A Magna Hungaria-beli „őshaza” és a Kárpát-medence közti vándorlásunk már az új szemlélet jegyében kerül bemutatásra, miszerint ennek ideje nem évszázadokat, hanem csak néhány évtizedet tehetett ki.
A könyv az előző kötethez hasonlóan megjelenésében is nagyon igényes, szép kivitelezésű, keménytáblás borítású, magas fényű papírra nyomott, színes képekkel, térképekkel gazdagon ellátott.
Nagyon jó, hogy van ez a sorozat. Hiteles módon kaphatunk információkat. Nekem nagy félelmem az őstörténettel és a honfoglalás korával kapcsolatban, hogy nagyon sok az áltudományos mű, de ez nem az. Biztos, hogy beszerzem a hiányzó két részt, és még @Szürke_Medve érdeklődését is felkeltettem a könyv iránt :)
Igényes, informatív, kis méretű, de alaposságra törekszik. Elhelyezi a magyarokat a többi nép között, bemutatja a honfoglalás korát; kik voltak a sztyeppei népek, mit csináltak, hogy kell elképzelni ezt az egészet. Egyszerre tudományos alaposságú és ismeretterjesztő szövegű. Viszont ennél a kötetnél beleestek abba a hibába, hogy minden gondolatot le akartak hivatkozni a szerzők között, és ezért egyes dolgok többször is elhangzottak, nehogy elvitassák valakitől a saját mondatait. Legalábbis arra gyanakszom, hogy ez okozhatta azt, ami szerintem a könyv egyetlen hibája, mégpedig, hogy egy-két forrást többször említettek és idéztek ugyanúgy. Ezt a szerkesztő felülbírálhatta volna.
A Magyarok a honfoglalás korában a sorozat (Magyar őstörténet) egyik része, amely a magyar honfoglalás előtti és közbeni eseményeket, népmozgásokat mutatja be. A fókuszban a Kelet-Európát érintő változások vannak, amelybe beletartozik Bizánc (közvetetten), beletartoznak többek között az avarok, a kazárok, a besenyők és természetesen a honfoglaló magyarok is.
A tanulmány bizánci és arab forrásokból idéz, és olykor szemügyre veszi a mondákat is, amelyek leginkább Anonymus vagy Kézai Simon nyomán maradtak fenn. A kötet illusztrációkban bővelkedik, beleértve rajzokat, régészeti leleteket, rekonstrukciókat.
A magyar őstörténet az a téma, amely napjainkra összeesküvés-elméletek és spekulációk áldozatává vált. Érdemes megválogatni mit is érdemes olvasni a magyarság korai törtenetéről, mert ugyebár sokszor lehetetlen teóriák látnak napvilágot, mindenféle bizonyítás nélkül. A rossz hírem az, hogy a kutatás permanens, véget nem érő, mindig új eredmények és következtetések születnek, tévhitek hanyatlanak le és a múlt megértése igen is egy fáradtságos munka.
A Magyarok a honfoglalás korában egy olyan produktum, amit szívesen és ésszerűen mernék ajánlani.
Ahhoz képest, hogy a negyedénél túl száraznak tartottam, átlendülve a duzzogásomon végigolvastam. Nagyon-nagyon élveztem, mert nem akart meggyőzni és sémákat meg magyarságtudatot rám erőltetni. Csak a leleteket és írott emlékeket vette alapul, ami így nagyon sok új információt adott. A rajzok és egyéb illusztrációk nagyon jól lettek beillesztve (bár én kevesebb modern hétvezér faragványt és több leletanyagot tettem volna bele). Illeve a térképek is nagyon jól jöttek, lehetett értelmezni.
Rendkívül érdekes, nagyon szép kiállítású könyv. Az utolsó negyedében (159. oldaltól) az illusztrációk nagy része mai szobrokat, képeket mutat. Ez a könyvet átlapozva nem tetszett nekem. Amikor már olvastam rájöttem, hogy ez az a rész amiről a legkevesebbet tudjuk, így tulajdonképp illenek ide az utólag elképzelt fejedelmek, vezérek. Itt több esetben hiányoltam néhány állítás bizonyítását, az esetleges konkurens elméletek említését.
Elolvastam az Akadémia Magyar őstörténet című hatrészes sorozatának 2. és 6. részét. Kisalakú, fényezett papírra nyomott, bőséges képanyaggal illusztrált könyvecskék ezek, rengeteg, szakmájában kiemelkedő tudóstól. A kivitelezést nem érheti kritika.
Magyarok a honfoglalás korában: egy ilyen című könyvnél elég kellemetlen tud lenni, amikor mindent megtudunk Bizáncról, a kijevi Ruszról, a volgai bolgárokról, a besenyőkről és a kazárokról, de a magyarok tkp. csak a 118. oldalon kerülnek elő. Aztán ez is a helyére kerül, mert a környező akkori világ ismerete nélkül őseinket sem értenénk. Levédia, Magna Hungaria és a Volga-Káma vidéke? Ahogy azt az iskolai atlaszban megrajzolták nekünk? Felejtsd el! Etelköz előtt semmi sem biztos, és ott sem, de legalább van némi fogódzó. A hét vezér, akikről utca van elnevezve itt, Zuglóban? Lehet, hogy 10-en voltak, és lehet, hogy másképp hívták őket. És akkor ugye Árpád után Álmos, a fia lett a fejedelem? Ez sem ilyen „egyenes vonalú”. Izgalmas kérdéseket feszegető könyv, ami azért ad némi bizonyosságot, de gondolkodásra hívja az olvasót. Ha valaki a legfrissebb (főként régészeti) eredményekre kíváncsi, annak ajánlom. Egy picikét azért a népszerű ismeretterjesztő műfaj fölé lett belőve, de ez csak növeli a színvonalat.
Molnár Péter szerint Nyugat-Európában legkorábban a XII. század közepétől, második felétől beszélhetünk államról, bár voltak egyes területek (Anglia, Dél-Itália, Szicília), amelyek már a XI. századtól mutattak államszerű vonásokat, úgymint egy fejlett, a központ és helyi szint között közvetíteni tudó bürokrácia létét, mely a király személyétől függetlenül is működött, és fejlett írásbelséggel rendelkezett. Mondhatjuk azt, hogy ez a „római típusú állam”, és a sztyeppei, keleti „államok” más elven működtek, azonban én ezt nem jelölném a nyugati gondolkodásban létrejött állam szóval, mert az arra jellemző összetett irányítási funkcióval egyáltalán nem rendelkezik.
Ez csak egy hosszú panaszkodás volt arról, hogy a 159. oldaltól kezdve nagyon erőltetik azt, hogy a IX. századtól létezik egy magyar „állam”. Maradjunk a törzsszövetségnél, nagyfejedelemségnél, akárminél, de éppen állam…
És tudom, hogy erre nem lehet olyan könnyen választ adni, mert az írott és tárgyi és nyelvi emlékek ellentmondanak egymásnak, de Etelköz és Levédia kérdésében nem lettem sokkal okosabb. (Mármint hol voltak ezek pontosan, mikor is voltak ott eleink, volt-e egyáltalán külön Levédia és Etelköz, stb. Jó, a kazárokkal kapcsolatban talán egy kicsit tisztult számomra a kép… Tudom, tudom, a kérdéseimet a jelenlegi forrásaink alapján nem lehet megválaszolni, legfeljebb a különböző források adatait ismertetni és ütköztetni, illetve a fennálló elképzeléseket vázolni, de ezt nem ártott volna összegezni, mert számomra megmutatkozott a sok szerző hátulütője – mindenki egy kicsit mást írt.)
Népszerű idézetek
Mindezek fényében a honfoglalás küszöbén a politikai értelemben vett magyarság – a sztyeppei államokhoz hasonlóan – többnemzetiségű és többnyelvű lehetett. A tarkaságot csak fokozta a Kárpát-medencében talált népek sokfélesége.
178. oldal, Az állam szerkezete - Magyarok - magyar nép (Helikon, 2015)
A Makedón-dinasztia alapítója, I. Baszileiosz (867-886) a bizánci Makedónia tartományban (innen a dinasztia kissé pontatlan, de közkeletű elnevezése), valószínűleg örmény eredetű parasztcsaládban született, mesébe illő karrierjét fizikai erejének, ügyességének és intelligenciájának köszönhette.
22. oldal
A középkori uralkodócsaládokban a nők főleg politikai érdekházasságok során – vagyis nemzetközi szövetségek „zálogaként” – kaptak szerepet. Bizánc is előszeretettel alkalmazta a házassági politikát,akár a császár vett el külföldi hercegnőt, akár a császári dinasztia lányait adták férjhez idegen földre; a császári családban a nők politikai szerepe erősen korlátozott volt, de az ambiciózusabb hölgyek olykor mégis érdemben befolyásolni tudták a politikai események menetét.
29. oldal
Legvalószínűbbnek egy új értelmezés tűnik, amelynek lényege, hogy a krónikák őrizték meg a monda ősi változatát. Itt Eunodbilia (Ünődbeli?) volt az álomlátó/révülő anya neve. Talán ezt értette félre Anonymus, amikor a 'révülés' jelentésű émés szóból hozta létre Emesu nevét, majd a funkcióját vesztett Eunodbiliából megalkotta Eunedubelianus vezért, és az így előállt alakot megtette Emesu apjának.
166. oldal
Az eurázsiai sztyeppe már ősidők óta a harciasságukról híres lovas nomádok állandó csatatere volt. Népek, törzsszövetségek szinte állandó harcot vívtak a kedvezőbb szállásterületekért, jobb legelőkért és kereskedelmi utak birtoklásáért. A harcokban alulmaradt nép gyakran – kényszerből vagy önszántából – csatlakozott a győzteshez, ekkor jószáguk java zsákmányként is új urait ihlette. Ha a vesztesek nem hódoltak be, menekülve új hazát kereshettek, és többnyire szintén zsákmányból próbálhatták pótolni veszteségüket.
191. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról 94% ·
Összehasonlítás - László Gyula: Árpád népe ·
Összehasonlítás - Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása ·
Összehasonlítás - Györffy György (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról ·
Összehasonlítás - László Gyula: A „kettős honfoglalás” 93% ·
Összehasonlítás - B. Szabó János – Sudár Balázs: Honfoglalás ·
Összehasonlítás - Visy Zsolt (szerk.): Magyar régészet az ezredfordulón ·
Összehasonlítás - Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet ·
Összehasonlítás - Fodor István: Őstörténet és honfoglalás 90% ·
Összehasonlítás - Csorba Csaba: „Árpád jöve magyar néppel” ·
Összehasonlítás