The ​Man I Love (The Fish Tales 1.) 9 csillagozás

Nehéz szavakban öntenem azokat az érzéseket, amiket ez a történet váltott ki belőlem. Nem egy vagy két érzéssel kellett megküzdjek olvasás közben, hanem érzések sokaságával. Nehéz, mert egy szívettépő szerelemnek voltam tanúja. Gyönyörű barátságokat láttam kialakulni. Olyan tragédiákat amely a poklok poklát járassák meg veled. Nehéz, mert olyan életre szóló döntéseket kell meghoznod, hogy nem tudod, lesz-e meg valaha szivárvány aminek örülni fogsz. Engem teljesen elraboltak ezek a szereplők. Annyira fájt a szívem értük, annyira drukkoltam a sikereiknek, annyira velük voltam boldogságukban és bánatukban. Velük együtt sírtam és nevettem. Nagyon ajánlom.

„Fishy, fishy in the brook, I'm so glad I read this book"
Ez a történet aztán mindent tartalmazott, amit imádok egy könyvben. Nem egyszerű szavakba önteni, mert ez nem csak egy könyv, hanem egy élmény.
Egyszerűen csak bámulom a képernyőt és a billentyűzetet. Szinte lehetetlenség ezt az érzést megfogalmazni, kavarognak a gondolatok, mert ezt a könyvet most úgy éltem meg, ami nagyon ritkán fordul elő velem. Olyannak éreztem, mint egy intenzív érzelmi utazást. Hiszen 15 éven keresztül nyomon követhettem az életüket és ezalatt éreztem egy fajta kötődést, vagy kapcsolatot alakítottam volna ki a szereplőkkel. (Ez normális?)
Úgy éreztem magam olvasás közben, mintha Eriken keresztül élnék, de Daisy mellett.
A kapcsolatukat olykor igazán nyersnek, de őszintének és valósnak éreztem.
Suanne Laqueuer egyszerűen gyönyörűen ír és a szavak új jelentést kaptak és közben érzelmekkel voltak feltöltve.
A történet lényege, nem csak az, hogy élj meg minden napot, amit csak lehet, mert a holnap nem ígéret. Hanem az is, hogyan lehet szeretni és megbocsátani. Elfogadni és elengedni.
Amit Erik és Daisy átéltek, valódi volt és hiteles. Most már tudom, hogy a szívfájdító részek, amelyek részesei voltak a történetnek, szükségesek voltak. Ez a kötet Erik szemszögéből íródott, de már alig várom, hogy Daisy kötetét is olvashassam. Kedvenc lett.

Mikor egy többszörös díjnyertes könyvet vesz az ember a kezébe, ráadásul tudva, hogy ezt debütáló kötettel tudta elérni az írónő, az olvasó nem tudja, hogy mire számíthat. Így voltam ezzel én is. És meg kell, hogy mondjam, hogy ez a könyv valóban valami más volt. Nagyon egyedi stílussal íródott, lassan építkező történet, de annyira valódi volt, annyira fájdalmas és hiteles volt, hogy egyszerűen magával ragadott. Az írónő egy olyan témához mert hozzányúlni, amely tragikus, fájdalmas, felfoghatatlan és sajnos nem példa nélküli. Tovább árnyalja a történetet a tény, hogy részben a valóságban megtörtént eseményeket is papírra vetett az írónő (1999. április 20.).

Erik Fiskare első évét kezdi Lancaster University-n színháztechnika szakon, amikor egy napon megpillantja a gyönyörű táncos lányt, Daisy Bianco-t. Az ő történetük gyönyörű, a kapcsolatuk pedig varázslatos. Imádtam olvasni, ahogy szépségesen építkezik oldalról, oldalra. Aztán egy tragikus esemény a feje tetejére állítja a világukat és hirtelen a mélyben találják magukat. A sötétben tapogatózva próbálják ismét megtalálni egymást, megtalálni magukat, de az események hurrikánja elszakítja őket egymástól sok-sok évre.

A könyv varázsa azt hiszem a hitelességében rejlett. Egyrészt az írónő színház és tánc szakon diplomázott, így minden apró részlet annyira részletesen és hihetően volt papírra vetve, hogy szinte én is ott éreztem magam a színpadon, a színfalak mögött, vagy akár a hang- és fényvezérlő fülkében. Az események leírását és következményeit nyersnek és valóságosnak éreztem, amely szívszaggatóan mély érzelmeket váltott ki belőlem. Tényleg úgy érzetem, hogy sajog a szívem a szereplőkért. Az pedig, ahogy a szereplők pszichéjét kezelte az írónő, briliánsan volt összerakva, a végén minden szál összeért, minden apróságra választ kaptunk. Annyi kiderült a könyv végén, hogy egy orvos is segített a könyv megírásában, és ez minden egyes oldalról vissza is köszönt, mert valóban annyira valódinak érzett, minden reakció, gondolat, fájdalom. Szintén nagyon tetszett, hogy bár lassan építkezett a történet, de olykor a legapróbb részleteknek is volt szerepe a későbbiekben, és igazi jelentőséggel bírt.

A lezárást kicsit elsietettnek éreztem és egyszerűen hiába volt majdnem 500 oldal a könyv, akartam még többet Erik-ből és Daisy-ből, egy hosszabb lezárást, egy epilógust, bármit. Aztán a kezembe vettem a második kötetet (Daisy szemszögét), és a végére ugorva megkönnyebbülten találtam még néhány plusz oldalt a könyv végén, így valóban elégedetten fejezhettem be a könyvet. A harmadik kötet két hét múlva érkezik, amely folytatja Erik és Daisy történetét. Talán egyszer majd azt is a kezembe fogom venni.

Őszintén szólva Melanie-t kihagytam volna az egész könyvből (így nagyjából 100 oldallal kevesebb is lett volna, és számomra könnyebben emészthető is lett volna). Bár jobban belegondolva, bár fájdalmas volt az ő fejezeteit olvasni, mert úgy éreztem, hogy ez így nincs rendben, ettől is hitelesebbé vált a könyv. Will karakterét viszont nagyon megkedveltem, a levelén pedig még órákkal később is nevettem. :)

A könyv egészen a háromnegyedéig a 'megkérdőjelezhetetlenül 5 csillagos' kategóriába esett nálam, de az utolsó negyed annyira fájdalmas volt, hogy pont ez az amiért nem tetszett, de talán ez az igazi élet, ha egy picit elszakadunk a papírlapok nyújtotta biztonságtól… Nem tudom, hogy létezhet-e ilyenfajta második esély. Hogy létezhet-e hogy két szerelmes 12 év után is fel tudja venni az élet fonalát? Hogy ez csak egy tündérmese, vagy egy fájdalmas valóság jóra fordulása? Minden esetre gyönyörű történet volt, egy életen át tartó szerelemről.

http://veronikasreaderfeeder.com/suanne-laqueur-the-man…

ps: Az előbb megszólalt ez a dal, és egyből szíven ütött, hogy mennyire tökéletesen illik ehhez a könyvhöz:
https://www.youtube.com/watch…

Annyi minden kavarog bennem, őszintén azt sem tudom, hol kezdjem. Tudom, hogy ez a szerző első könyve, de én nem sorrendben kezdtem az ismerkedést. Volt elképzelésem tehát arról, hogy mire lehet számítani, ám még így is felülmúlt mindent.
Az egyetlen hibája szerintem, hogy túl hosszú. Az elején nagyon kis édes, de tudtam, hogy nem ennyiről fog szólni, szóval hosszúnak tűnt az idő, amíg a kard ott lóg a fejünk fölött, aztán amikor odaérünk a mélységek mélységéhez, akkor ismét sok, amire kimászunk onnan. Nem tudom, hogy mit lehetne kihagyni belőle, mert valóban így teljes, ahogy van, de közben azt is érzem, hogy nem fair ennyi mindent az ember nyakába zúdítani.
Több évet ölel fel a cselekmény, sok mindenről szól, a leghétköznapibb dolgoktól a legfontosabb mondanivalókig, csak úgy cikázik a fejemben a sok gondolkodni való, nem is lehet ezt egyszerre megemészteni.
Szokásom, hogy olvasás közben már elkezdek agyalni, hogyan fogok reagálni erre a karakterre, arra a történésre, erre a viselkedésre, arra a párbeszédre. De ugye akkor még nincs a teljes kép az ember birtokában, és ahogy haladok előre az olvasással, úgy fogynak el a szavaim. A kezdetben határozott véleményem darabjaira hullik, és hirtelen azon kapom magam, hogy nem tudok semmit, egy üres fehér lap van az agyam helyén. Kivételes érzés.
Ez egy nagyon jó könyv, de nehéz, fájdalmas, felkavaró. Biztosan nem felejtem el sosem.

Nehezen találom a szavakat amik megfelelően leírnák mit éreztem a könyv olvasása közben. Milyen kincset tartottam a kezemben, milyen gyönyörűen fogalmaz az írónő.
A történet lassan indul el, ami nem is baj, hiszen megismerkedhettem a tánc és a színház világával és persze Erik-kel, Daisy-vel, Will-lel, Lucky-val és David-del.
Egy csodalatos és mély szerelmet láthattam kibontakozni és megélni Erik és Daisy szerelme által. Egy tragédia mindent és mindenkit megváltoztat…aminek egy másik következménye, h Erik lezár minden kapcsolatot a többiekkel és eltűnik az életükből. Ezután őt követjük nyomon, előszőr hogyan és miként nem dolgozza fel ezt a bizonyos tragédiát és azt amit Daisy okozott, majd szép lassan belátja az úgy nem élet amit él.
Ez a könyv Erik utazása szerelmen és tragédián át éveket felölelő történet ahol mindvégig drukkolsz a happy end-ért.
Tényleg csak azt tudom mondani ez a könyv egy hatalmas kincs…

Suanne regénye költészet. Komolyan. Olyan szavakat, kifejezéseket, képeket használ, ami sokkal közelebb van a lírához, és ezzel igazán szépirodalommá lesz a mű.

Teljesen másra számítottam, mikor – fülszöveg elolvasása nélkül – belekezdtem ebbe az 500 oldalas könyvbe így december végén. Szerencsére tetszettek a karakterek (a nem szimpatikusak is) és a balett-táncosok ármányos művészvilága.
De ami teljesen lenyűgözött, az, ahogyan Erik és Daisy összejöttek. Vannak jó alapsztorik, vannak igazán különleges love sztorik és ötletek. Olvastam már lélegzetelállítóan megírt első csókot.. De sosem tapasztaltam ilyen zseniális összejövést. Már csak ezért érdemes lenne minden angolul jól tudónak elolvasni.

Aztán jön A dolog, és az összes Grace klinika rész összeadva, egybe levítetve nem teszi azt az agyaddal és a lelkeddel, mint ez a fejezet – amiről nem lehet spolier nélkül mesélni, szóval újabb érv amellett, hogy el kell olvasnia mindenkinek, aki tudja.

Minden részre szükség volt – egy oldallal sem volt több vagy kevesebb, nem volt, ami egy pillanatra is elválasztotta volna a tökéletestől.

… azt hiszem, erre a könyvre nincsenek szavak.

Fishy, Fishy in the brook…I was caught by a hook book.
A könyvnek van egy nagyon különleges stílusa. Kicsit az E3-al távol tart, miközben a költőiségével és elképesztően szép szóképeivel, érzelmileg nagyon behúz. Talán sok a dráma, talán a történések kívánják, hogy sok legyen, nem tudom. De az biztos, hogy soha nem nézek a Fiskars ollóimra úgy, hogy eszembe ne jutna ez a könyv.