Harleen ​(angol) 97% 24 csillagozás

Sosem érdekelt Harley Quinn karaktere, vagy éppen a Jokerhez fűződő viszonya*.
@Mesemondó és @CaptainV értékelése nélkül annak rendje és módja szerint elmegyek emellett a kötet mellett, pedig hát igazi csemege, ezúton hála és köszönet mindkettőtöknek.

I just want to help.
A Harleen-ban Stjepan Šejić nem csak egymás mögé pakolt néhány klisét, hanem intelligens módon, felhasználja, nem egyszer alaposan sárba tapossa a kötelező sablonokat vagy párhuzamba hozható mítoszokat. Olyanokat, mint A Szépség és a Szörnyeteg, vagy a páciensét megmenteni vágyó jószándékú pszichológus… ésatöbbi… Külön értékeltem, hogy egy pillanatig sem próbálta mentegetni Harleent, nagyon hamar tisztázza az olvasó felé is, hogy melyik utakat szokás jó szándékkal kövezni.

Do you think they can be helped?
Legyen szó akár a történetről, akár a karakterekről, Šejić abszolút következetes. Pontról pontra aprólékosan felépíti a pszichológus, dr Harleen Quintzel karakterét, hogy aztán apró darabokra szedje, és újraépítse, mint Harley Quinn-t, az őrültet. Mindezzel kellő mélységet kapott szereplőként is, és kellően hatásos lett a változás, ami végbement.

I prefer the lies, illusions. A bit of makeup and a whole lot of theatricality.
És persze nem áll meg a főcímszereplőnél. Persze nem Šejić-é az első ijesztően jó Joker-ábrázolás, de határozottan remek az ő előadásában is. Egyszerre őrült, színpadias, intelligens, manipulatív és valami kicsavarodott módon sármos.
A szereplőgárda fennmaradó része pedig remekül asszisztál kettőjük végzetes és kicsavarodott útjához.

After all, Gotham's a city where angels fly on wings of Icarus…
Lévén nem az első – és feltehetően nem az utolsó – változata Harley Quinn eredettörténetének, már az első pillanatban egyértelmű volt a végkifejlet. Azon túl, hogy a képregény egy pillanatig sem próbált mentséget találni Harleen számára, nagyon tetszett, ahogy a narráció egy pillanatig sem próbált titkot csinálni a befejezésből. Nem is lett volna értelme, ha megpróbálja. Mindehhez remek grafikai ábrázolás társul. Már az első képkockáról lenyűgöző módon süt az őrület, és később sem veszít az erejéből.

Egyértelműen kár lett volna kihagynom ezt a képregény. Erősen felkeltette az érdeklődésem Šejić további munkái és a DC Black Label további címei iránt is, és mindkét körben elég magasra tette a lécet.

*Sőt, igazából továbbra sem érdekel, mert addig sem rontom el az élményt.

Imádom Stjepan Šejić képi világát, egyszerűen minden csodás, ami kikerül a kezei közül.
A biztonsági öv bekötése/nem bekötése poénon hangosan röhögtem, majd még kétszer visszaolvastam…

Pár óra leforgása alatt onnan, hogy a Harley-Joker románcot nem értem, és még enyhén irritál is, hála az edgelordoknak, akik gyülekeznek körülötte, eljutottam odáig, hogy az egész nemhogy teljesen logikus, de zseniális is. A két állapot között mindössze Stjepan, a Horvát történt, szóval úgy tűnik, ennyit számít, hogy a kuka Suicide Squadból vagy egy mesterműből próbálsz-e megérteni valamit.

A full package telitalát, napestig tudnám mondatok szintjére lebontva magyarázni, miért olyan megkapó az egész, de két dolog volt, ami 180°-ot fordított a véleményemen: Harley tökéletesen kigondolt szemszöge és a teljesen reális körülmények megteremtése. A kettő együtt mutatja meg, hogy az egy dolog, hogy Joker részéről nyilvánvalóan nem, de még Harley részéről sem puszta hormongőz az egész: egyrészt a stressztől és kialvatlanságtól kicsúszik a lába alól a talaj, aztán a küldetéstudatból kiválasztottságtudat lesz, és a szakmai sikerétől kezdi függővé tenni az önértékelését. Ezeknek a problémáknak mind a Joker az oka, és az Harley nagy tragédiája, hogy a megoldásukhoz is a Jokerre van szükség. Ez annyira értelmes és fájdalmas, hogy nem tud nem megesni az ember szíve rajta, különösen azért, mert ezek még csak nem is extremitások, basszus, van, hogy pszichopata bohóc nélkül is így alakul az ember egy-egy hete vagy hónapja.
Grátisznak, mintegy pihenésképpen bedriftel a sztoriba Harvey Dent, és hirtelen már arról is beszélgetünk, keressünk-e módot a szuperbűnözők rehabilitására, kell-e, hogy érdekeljen minket, mitől olyanok, amilyenek, vagy holnaptól már ne adjunk nekik enni az akcióikat elszenvedő adófizetők pénzéből.

Olyan sok szinten okos és érdekfeszítő a Harleen, hogy szinte elfelejtek beszélni arról, hogyan van megrajzolva, pedig az még egy külön mise, amire el kell menni. Legyen szó akár a háttérben lévő, minden rajzolónál kicsit más, de mindig ugyanolyan lenyűgöző Gothamről, akár a legapróbb mimikáról, amivel az arc egyszerre három dolgot is mond, odáig vagyok érte.

Hogy hány csillag? Amennyi az égen van.

Stjepan Šejić az egyik kedvenc képregényrajzolóm, és ebben a kötetben hozza is a formáját. Nagyon jók az arcok, a gesztusok, a dizájn. Mellesleg pedig íróként baseball-ütővel veri agyon a Szépség és a Szörnyeteg mítoszát. Kerek, jól megírt, ütős eredetsztorit hoz Harley Quinn-hez, egy komplex, jól megírt karakterrel. Az az egy hiányérzetem maradt a végére, hogy kéne ennek a kötetnek egy pár, amelyikben meg a visszatérést/megszabadulást nézhetjük végig.

Ahogy sokan előttem is, énse szerettem soha mennyire idealizálva van Harley és Joker „kapcsolata”, hiszen Joker mindenkit manipulál és/vagy kihasznál – ez alól Harley sem kivétel – és nagyon örülök, hogy ez a képregény így is mutatta be őket. Mindig is úgy gondoltam, hogy Joker csak egy személyt „szeret” igazán (ez sem szeretet, hanem inkább mánia) és az Batman.

Ez a kötet gyakorlatilag a Killing Joke elméletének zseniális alkalmazása Harleyn, fantasztikus képi világgal – az arcok sok helyen annyira valódiak, hogy csak ámuldozok Stjepan Šejić tehetségén. A történet összeségében Harley Quinn eredettörténete, és ezek után számomra ez is marad az egyetlen elfogadható megjelenítése annak, hogyan lett az önbizalomhiányos pszichológusból egy Joker-megszállot, halucinált világban élő ámokfutó. Ami nagyon, nagyon tetszett, az Harley őrületének felépítése volt: először létrehozott egy elméletet arról, hogy az empátia hiánya vagy végleg megszűnése őrülethez vezet, majd az Arkham elmegyógyintézet páciensein akarta ezt bebizonyítani, és végül a saját elveinek áldozata lett. Maga az elmélet szerintem zseniális, és abszolút helytálló – az egyetlen probléma a Joker kiváló manipulatív képessége volt, így könnyen elérte, hogy Harley minden erejével segíteni akarjon rajta, és végül, elkerülhetetlenül, beleszeressen. Számomra az egyik legkiemelkedőbb részlet Joker viselkedésében volt: néha úgy tűnt, mintha őszintén beszéne; néha kiszabadult belőle a társadalom gyűlölet, a keserűség, ami Jokerré tette; de vajon színlelte mindezt? Tényleg érzett valamit Harley iránt? Semmilyen válasz nincs ezekre a kérdésekre, és ez az apró részlet teszi igazán tökéletessé a Joker karakterét. A mellékszálon megjelenített Harvey Dent eredettörténete is nagyon érdekes és lenyűgöző volt, tetszett az igazságügyi dilemma, ami szerintem sok társadalomban fent áll: hogyan kellene büntetni a visszaeső gyilkosokat? Mi értelme börtönbe zárni őket, ha úgyis kiszabadulnak (vagy felmentéssel hamarabb kijutnak), és újra ölni fognak? Harvey válasza minderre a halálos ítélet volt, de így lehetetlen lenne meghúzni a morális határt, hiszen akkor az igazságszolgáltatás se különbözik a gyilkosoktól – és ezzel meg is érkeztünk Batman filozófiájához :D Nagyon tetszett a történet befejezése, és ahogy Harley narrálta az egészet, ahogy tisztában volt a saját összeomlásával – azt a kis távoli remény érzetet adja, hogy még nincs minden veszve számára, még visszatérhet az őrületből, csak előbb segítenie kell a Jokeren…

Most még jobban haragszom a DC-re, mint valaha. Itt ez a gyönyörű képregény, aminek ráadásul még a története is zseniális. Az egész egyben tökéletes. De kérdem én, ha ilyen minőségi munkát tudnak csinálni, akkor a filmeknek miért a Marvel majmolásáról kell szólnia, ultra gagyi kivitelben?
Végre megkaptam az igazi Harley Quinn-t. Csodálatos volt.

Ez egy kicsit olyan érzés, mint mikor valami a helyére kerül. (Nem tudom, hogy miért.) ^^
Igazából engem mindig érdekelt Harley off. Valahogy nagyon tragikusnak de egyben romantikusnak is találtam a történetét. Bár azt nem mondhatnám, hogy pontosan ismerem az alaptörténetet, szerintem minden nagyon élethűen, mégis egyedien lett ábrázolva ebben a képregényben. A karakterek, az indítékaik, Gotham, és az emberek egymásra gyakorolt hatása is nagyon érdekes volt. Örülök, hogy jobban megismerhettem Harvey Dentet is. Az ő esete szerintem itt nagyobb hatással volt rám, mint eddig bármilyen formában. Harleen átalakulását pedig nagyon fokozatosan lehetett követni, mégis a végén olyan érzés volt, mintha egy pillanat alatt történt volna az egész.
A grafika is nagyon jó volt, nagyon illett a történethez és jelentősen befolyásolta a hangulatát is. Kíváncsi lennék rá, ebben a formában, hogy mi lett Harley-val ezután.
Szerencsétlen, ami történt vele, de valahogy éppen ettől lesz egész a karaktere. <3