Összezárva 85% 89 csillagozás

Álmok és vágyak, avagy egy monoton létezés az elhagyatottság határain belül. „Törékeny” elbeszélés, amely sok rétegből álló mesét foglal magába (közel sem krimi), elkerülve a gyászos hangokat, hogy teret engedjen az őszinteségnek, és a reménynek. Svédország északi részén fekvő elszigetelt része, egyedi környezetet teremt az érzelmek számára. Egy kevésbé egészséges vidékre „utazunk”, ahol mocskos titkokkal, hosszan tartó viszályokkal és elveszett jövőkkel találkozhatunk. A történet lassan épül fel, elfojtott főszereplőivel és „sötét” háttér-történettel. Kezdetben az 1998-as és a 2000-es évek dermesztő visszaemlékezései zavarosnak tűnhetnek, de ahogy a történet lassan fejlődik, hátteret adnak ahhoz, hogy mi történhetett a környéken, és miért lett Liv élete olyan, amilyen most. Később egyre világosabbá válik, hogyan férnek meg egymás mellett egy elhagyatott, de vakmerő lány múltbeli emlékei és a magányos nő jelenbéli valósága. Ennek a párhuzamnak a megértésének folyamata, a bánat és a bántások története elősegíti (majd később fokozza) a szomorúság és a sajnálkozás elsöprő érzését. Jackson a két főszereplő által elemzi az apák és lányok közötti nehéz kapcsolatokat, és azt is, hogy a családi kötelékek mennyire erősödnek, amikor a magány megakadályozza az embereket céljaik elérésében. Azt hiszem, az írónő meggyőzően ragadta meg a kis, elszigetelt közösségek meglehetősen vérfertőző természetét, a pusmogás és pletykák szaporodásának többféle módját, ami termékeny táptalajt ad a forrongó neheztelésnek, hogy végül elérje az érzelmi forráspontját. A feszültség lassú, de könyörtelen felhalmozódása egyre több sötétségi réteget adott ehhez az ügyesen megtervezett történethez, és gyakran azon kaptam magam, hogy szinte elviselhetetlenül szorongok amiatt, hogy mi fog történni. Csodáltam, ahogy a szerző szigorúan kontrollálta a cselekmény alakulását és a gyanakvás egyik szereplőről a másikra való átterelését, olyan szintű kontrollt, amely egészen a végkifejletig tartott a találgatásokban… Fináléja egyszerre sokkoló és kétségbeejtően megrendítő, olyan, amelyet nem lehet egykönnyen elfelejteni. Elcsendesítő. Habár gyilkossággal és rejtélyekkel tűzdelt dráma, ettől függetlenül szelíd tempóban bontakozik ki, ezért inkább a lassú folyású regények kedvelőinek ajánlanám.

„Nem a vér köti össze az embereket, hanem a szégyen. Ettől vagyunk egy család ”

Különleges hangulatú, nem megszokott krimi, nehéz sorsú emberekről, kapcsolataikról, sebezhetőségükről szól. Sötét, nyomasztó történet, tele nyugtalansággal, feszültséggel, elfojtott dühvel, gyűlölettel, bosszúvággyal, egy világtól elzárt, hanyatló kis településen, Ödesmark-ban. Minden rothad, bűzős, elhanyagolt, mélyszegénységet árasztó viskókban tengődő életek, elveszett gyermekkor, drogok, érzelmi zsarolás, szétesőben lévő életek tanúi lehetünk. Stina Jackson mindezt úgy tárja elénk, hogy szinte észrevétlenül sodródtam az eseményekkel, mind a jelenben, mind a múltban.

„Szörnyek nincsenek, csak emberek.”
Stina Jackson meggyőzően és hitelesen fúrja bele magát az emberek lelkének sötét zugaiba, tárja fel fájdalmaikat.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/02/osszezarva.html

Már az Ezüstút is nagyon depresszív könyv volt, az ember azt gondolná, azt a hangulatot nem lehet fokozni. Sikerült az írónőnek ezzel a könyvvel………
Itt nincs semmi krimi kérem, ez egy nagyon brutális lélektani dráma, az emberi szenvedés és a hőn áhított feloldozás , felszabadulás cselekményének ábrázolása, ki hogyan éli meg és mit tesz ezért.

A skandináv krimi egyszerre vonz és taszít.
Ebben a könyvben egy eldugott település életébe cseppenhetünk be.
Az emberek élik a megszokott életüket, sok kávét isznak, szexelnek, uralkodnak azokon, akiken tudnak.
Ismét megjelenik az igénytelenség, talán mélyszegénységnek is mondhatnám, a kosz, a mosdatlanság, ami engem továbbra is zavar.
No, meg a kegyetlenség az emberben.
Van egy halottunk is, de ki a gyilkos?
Az utolsó oldalakon derül ki, de addig mennyi lelkifurdalással találkozunk …
Mi lakozik az emberben ?
Kegyetlen világ, de aki ide született és itt is marad, annak nincsen más választása.

Stina Jackson hihetetlen érzékkel tudja ábrázolni a skandináv vidék mélységesen nyomasztó hangulatát.
Előző könyvéhez hasonlóan itt is a drámai vonal kap hangsúlyos szerepet.
Sérült, megkeseredett, eltévelyedett emberek lelki megpróbáltatásainak, vívódásainak lehetünk tanúi a krimi szál mellékes szerepével.
A történet teljesen magával ragadott.
Lassú tempóját tekintve sem untatott egy pillanatra sem. A folytonos nyomasztó hangulat egy boldog befejezésért kiált, amit jobb szerettem volna minél előbb elérni.
De kissé csalódott vagyok a végét illetően, pedig egészen addig úgy éreztem jobb, mint Jackson előző könyve, az Ezüstút.
Részben számítható lezárást kapott a történet, nagyjábóli magyarázatokkal és mindenki számára a kitörés lehetőségével addigi kilátástalan életükből.
Furcsa hiányérzetem van.
Lehet, hogy csak azért, mért én valami sokkal szövevényesebb történetet vártam, sokkal sötétebb titkokkal. De talán az is segített volna, ha arról megtudunk valamit, hogy Simon mit tudott, és hogyan látta a dolgokat. Főleg, mivel nekem ő lett a kedvencem az egész történetben. Őt sajnáltam és érte izgultam a legjobban.

Nehéz megfogalmazni a fejemben kavargó gondolatokat az olvasás után. Nagyon nyomasztó a történet, és elképzelni nem tudom milyen nehéz lehetett ilyen kiszolgáltatottságban élnie a főszereplőnek.
Az írónő tehetségével kapcsolatban nincs kétség, magam előtt láttam a lehangoló környezetet, a tájleírása is tökéletes volt.
Aki egy tipikus skandináv krimire számít, ne kezdjen bele, ez inkább egy lélektani dráma.

Számomra ez túlságosan depresszív, lehúzó volt, pedig szokva vagyok a skandináv krimik ilyen jellegű hangulatához. De ezt itt túlzásnak éreztem, szinte minden mondat, vonatkozzon akár a szereplők jellemére, cselekedeteire, akár a környezetre, a tájra, kifejezetten negatív töltetű, lehangoló, kilátástalanságot tükröző volt. Azt értékeltem, hogy a lélektani szál itt is meghatározó volt, de mind a történetet, mind a stílust nézve a másik könyve, az Ezüstút sokkal jobban tetszett!

Igazán érdekes megközelítése a családon belüli erőszak, a településen élők közötti kirekesztettség érzése, a gyűlölet, a vágy, az elég, a kapzsiság és a rablógyilkosság indítékait megmutatva, a gyilkosság miértjét és a gyilkos kilétének felkutatását az olvasó nyomozni vágyó fantáziájára bízni. Olyan apró információ morzsákat ejt el az író a könyv lapjain, amely a végkifejlet felé vezeti az olvasót, ám nagyon kell figyelni, olyan sok lehetséges elkövető van. Engem meglepett a vége, nagyon is. Bár utólag átgondolva pont ezért kellett volna rájönnöm.

„Mindig van kiút, akkor is, ha nem vezet sehová…”
Ebből a történetből nem nagyon volt kiút, lehozott az életről, annyira vontatott és depressziós… de valahogy mégis megfogott a hangulata. Krimihez, nyomozáshoz nem sok köze volt, az Összezárva inkább tömény dráma, nyomasztó emberekkel és sorsokkal. Különösebben nem lehetett megkedvelni senkit, a maga módján minden szereplő különös volt, tele titkokkal, szerethető tulajdonságok nélkül. A vége nem lepett meg igazán spoiler, de maradt egyfajta hiányérzet, mintha még lenne valami spoiler. Egyelőre nem tudom, elolvasom-e az írónő másik könyvét.