Végig az motoszkált bennem, hogy ezt akkor kellett volna elolvasnom, amikor kijött a film, és nagyon menő és újszerű (?) volt, akkor talán jobban tetszett volna. Mert hiába mérföldkő A tetovált lány a skandináv krimi történetében, nekem máris porosnak érződött, pedig azért 2005 nem volt olyan elérhetetlenül régen.
Viszont azóta történt egy MeToo, a közösségi oldalakat ellepték a jobb-rosszabb pszichológiai ismeretterjesztő anyagok, és egy ilyen világban nehezen tudok elképzelni olyan olvasót, akinek ne tűnne fel, hogy ezeknek a karaktereknek egyszerűen nincsen pszichéje: a nők a brutális megerőszakolásuk után nevetségesen rövid időn belül vígan szexelnek és szerelembe esnek normális, kedves férfiakkal, Mikael békésen írogat a börtönben, sőt, miután megpróbálják megölni, az a legnagyobb baja, hogy fájnak a horzsolásai. Hiába dobálja az író a traumákat a karakterekre, ők csak visszapattannak, és ettől olyan érzésem támadt, hogy jobb pillanatokban mesehősök, rosszabb pillanatokban papírmasé figurák botladoznak át a svéd társadalom legsötétebb bugyrain. Persze, a meseszerűségük szándékos, Larsson rá is játszik az állandó Lindgren-utalásokkal, de ez számomra nem oldotta fel a disszonanciát, hogy a gyomorszájon öklözős realizmus kellős közepén van egy tökéletes újságíró meg egy tökéletes hackercsaj, akik mindent megoldanak, mert főszereplők.
Mikaelt minden jó ember imádja, ha egy nő nem akar lefeküdni vele, tuti leszbikus, és a legrosszabb tulajdonsága, hogy annyira (pol)korrekt mindenkivel, hogy már attól nem lehet vele értelmesen beszélni (ami mondjuk kifejezetten érdekes is lehetne, ha kifutna bármire). Lisbethet minden jó ember meg akarja védeni, szintén mindenki le akar vele feküdni, aki kicsit is vonzódik a női nemhez, és a legrosszabb tulajdonsága, hogy… neurodivergens?
Erre az alapvető problémára jönnek még rá az olyan elsőkönyves betegségek, mint az ügyetlen információadagolás, rengeteg vakszerencse a nyomozás során, túl sok túl részletesen elmagyarázott mellékszereplő, és egy kegyetlenül hosszú utolsó felvonás a rejtély megoldása után. Persze, azért érezhető az alapos kutatómunka, a történetbe dolgozott tudás (Larssonnak újságíróként a szélsőjobboldali mozgalmak volt a szakterülete), az átgondolt koncepció és az érzelmi elköteleződés is, szóval semmiképpen nem mondanám rossz könyvnek, csak sokkal kiforratlanabb, mint a hype alapján vártam. Lehet, hogy a már biztosabb kézzel írt folytatások jobban sikerültek. Egyszer talán megtudom.
