Caesar ​diadala (Roma Sub Rosa (Gordianus) 15.) 84% 41 csillagozás

Sajnos, Gordianus öregszik. És már nem vállal megbízást. Még Caesar élete védelmében sem. De persze egy jó barát gyilkosának kiderítése – az egészen más. Még akkor is, ha a két ügy ugyanaz. Caesarért persze nem aggódtam – mindenki tudja, mikor és milyen körülmények között halt meg – de kedvenc nyomozómért igen. Hiszen úgy tűnt, ezzel a feladattal nem boldogul. Még szerencse, hogy ezúttal segítsége is lett (nem mondom, hogy találta, mert nagyon nem akarta…) Így aztán a a gyilkos most sem maradt büntetlen. Egyébként minden olyan, mint a többi részben – csak diadalmenet nem volt korábban. De azt is teljes részletességgel megkaptuk – mind a négyet.

Szokásosan jó színvonalú könyv Saylor Gordianus sorozatából.
Mondjuk a diadalmenetek kissé untattak, de a megjelenített világ változatlanul élvezetes. Eltekintve az eltekinthetetlentől, az iszonyú mennyiségű a rómaiak – és konkrétan a Caesar – által kiontott vértől.

Európai embernek tartom magam, örülök, hogy az európai kultúrában nőhettem fel, de nem tudom, hogy mit kezdjek a talpunk alatt lévő sok millió ádozattal.
Szétszedhetetlen ez a kettősség, az embernek ez a kettőssége.
Kicsit szörnyű arra a lehetőségre gondolni, hogy éppen ez a kettősség az a felhajtóerő, ami civilizációkat és kultúrákat teremt.

A 15. kötetre, talán már kicsit korábban is, elfáradt már Gordianus nyomozó, és valószínűleg megálmodója Saylor is. A könyv már nem tartogat olyan izgalmakat, mint az első kötetek, és a krimi szálon sem kell rágódni az olvasónak. A Caesar diadala inkább egy történelmi megemlékezés. Egy körkép, amely bemutatja a „dicső” diktátor „nagy”
csatái utáni római ünnepségsorozatot. Felvonultat számos nagy római és egyiptomi nevet, kicsit fogyaszthatóbb köntösbe öltöztetve a történelem leckét.

Alapvetően olyan élményt adott, mint az összes többi Steven Saylor, amit eddig olvastam (igaz, ezen a könyvön kívül csak kettő volt meg eddig): izgalmas, érdekfeszítő, különös. Gordianus, a Nyomozó nem az az ember, aki egykönnyen visszavonul detektívi hivatalából, habár ezúttal már tényleg csak egy nagyon nyomós indokkal hajlandó elvállalni a nyomozást. A könyv közepén azonban már elkezdtem a valódi tettesre gyanakodni, ami vagy azért lehetséges, mert mostanság igen sok krimit olvasok, vagy pedig azért, mert az író szándékosan elejtett egy-két különös szókapcsolatot, mondatot az illetőről. Vagy mindkettő igaz egyszerre.
Az igazság ezúttal nem olyan szövevényes, mint amit eddig olvastam a Gordianus-sorozatban, de egyúttal annyira különös, és annyira a szem előtt van, hogy azért nem lehet észrevenni, mivel ott áll előtted. spoiler
Egyetlen hibája, hogy mégsem éreztem annyira erősnek, mint az eddigieket. Mivel Gordianus itt már viszonylag öreg emberként szerepel, lehet, hogy nem csak ő fáradt el egy kicsit, hanem az író is.

Első olvasásom Saylortól, de ha később lesz még időm, kézbe fogom venni más könyveit is, ez biztos. Fantasztikusan írja le az ókori Rómát, él az egész történet. Minden utcarészlet, minden egyes séta vagy éppen beszélgetés a kert hűvösében izzóan eleven.
A történet pedig izgalmas és pergő. Persze, néha lelassul (pontosabban: számomra picit lassabb lesz), de mindez illeszkedik a történet egészébe és ütemébe.
Mondjuk… sok emberre gyanakodtam, ki lehet a merénylő, de a valósi tettes nem jutott volna eszembe. Azt hiszem, azért, mert úgy el lett rejtve a megoldás, hogy az még magának Gordianusnak is meglepetés volt.

A világtörténelem baklövése volt, hogy nem vették komolyan Calpurnia aggodalmát. Mi lett volna, ha nem ölik meg Ceasart ezek a félkegyelműek? Sajnos aznap elfordult a szerencse a kiváló hadvezértől, kérdés, hogy nem gyanakodott, hogy az életére törnek majd? Már túl öreg, elbizakodott, vagy kényelmes lett? Gordianusnak itt nem sok csillogás jut, hiszen mindenki ismeri mi történt március idusán. Nincs könnyű dolga az tény, kevés idő, sok ellenőrizni való, ügyesen kell kikérdezni az embereket, de nem jut a végére.

Azt hiszem a sokadik nekifutásra kifogytam a szavakból, ahogy Gordianus is elfáradt már a végére. /Na jó, azért nem teljesen. :)/ Ebben persze semmi csoda sincsen 15 könyv, és megannyi történés után.
Ha röviden számot kellene vetnem, akkor azt mondanám, hogy Saylor aprólékossága, és a történelem általa megjelenített eseményeihez, és személyeihez kapcsolódó lelkesedése nagyon ragadós. Ahogy arra korábban már utaltam, Saylor olyan, mint egy jó történelemtanár, aki még azoknak a fejébe is beleülteti a tudást, akik nem fogékonyak a történelemtudományokra. (A magam részéről bizton állíthatom, hogy sokkal jobban megragadtak az információk, ellentétben azzal, ha valamelyik római történelemkönyvből olvastam volna őket.)
Az író természetesen nem hazudtolja meg magát, ismét van egy gyilkossági eset, és főhősünk továbbra sem tudja hivatását „szögre akasztani”. Persze ez úgymond a sorozat kötelező eleme, de ebben a könyvben vajmi kevés szükség lett volna rá. (Caesar élete pedig állítólag veszélyben van, de mindenki tudja halálának valódi körülményeit.) Meglepetéseket tehát nem tartogat a kötet, viszont szokás szerint „Saylori” minőség, és ennél többet nem is kívánhat az, aki a sorozatból legalább 3-4 kötetnél többet elolvasott.
Be kell vallanom, hiányozni fog az öreg Gordianus…

Gordianus nyomozásait és életét követve egyben mi magunk is részesei leszünk a római köztársaság utolsó évtizedeinek. Ebben a részben talán kicsit túlzásba is viszi az információátadást, ami nem lenne hiba, ha a diadalmenetek leírása valamivel élvezetesebbre sikerült volna. Gordianus maga is megfáradt kissé, a megoldást egy látomás hozza tudomására, és szüksége van lánya segítségére is, aki örökölte apja képességeit. Kérdés, Diana bevonás, azt jelenti-e, hogy a szerző a sorozatot a császárkorban is folytatja-e, de most már Diana főszereplésével. Kevés részt érzek a sorozatban kimagaslónak, de egyetlen kötet végén sincs az embernek olyan érzése, hogy a következő részt már nem szeretné elolvasni.

Steven Saylorosan jó:)

A nyomozónak mindenképpen nyomoznia kell…