Birodalom (Róma 2.) 89% 84 csillagozás

Kicsit többet vártam a könyvtől. A szerző láthatóan rengeteg energiát fektetett a történelmi háttér felderítésébe és a cselekmény ehhez való igazításába, de a történetszálak sokszor – minden igyekezet dacára – kissé laposra sikerültek, a szereplők pedig nem tudtak igazán közel kerülni hozzám. Óhatatlanul Graves regényeihez hasonlítottam magamban, és azt a szintet nem üti meg. Ennek ellenére is érdekes áttekintése a kornak, az egyes császárok uralmának szeszélyes tengere alatt a végigkísért család öt generációjának hajója újabb és újabb fordulatokat tesz. A perverziók ábrázolásánál némi önszórakoztató jelleget véltem felfedezni, bár nehéz lett volna írni a császárság ezen periódusáról anélkül, hogy ezek hangsúlyosan megjelenjenek a történetben. A Birodalom arra is ráébreszti az olvasót, hogy még régi családokból származó római polgárok is mennyire ki voltak szolgáltatva egy-egy elképesztő hatalommal rendelkező, kényúri önkénnyel és színtiszta nárcizmussal jellemezhető beteges alaknak, aki történetesen császár lehetett.

Ejnye no… Írnám én, hogy volt ez akkora élmény, mint az első kötet, de hát nekem nem volt. Egyfelől nem is lehetett, mert már témája szűkebb időkereténél fogva sem hozhatta azt a szellemi izgalmat, amit annak a folyamatnak a figyelemmel kísérése jelentett, ahogy az őskori vándorösvények kereszteződésében keletkezett kicsiny település a világ fővárosává növi ki magát. Másfelől meg mintha el is fáradt volna némileg az író, s a részletezésben keresett volna menedéket, amitől hitelesebbnek tűnhet ugyan egy történelmi regény, de Saylor sosem ebben volt igazán jó. Nem is kéne rászoknia. Azért persze megvolt ez is, időnként volt szemöldöknek felvonása, egy-két nemár meg azta, csak hát egyrészt több szokott lenni, másrészt viszont most abból volt több, hogy jaja meg nyilván, és sajnos az is, hogy „Gravesnél ez valahogy érdekesebben hangzott”. Szóval, ha még a birodalom bukását is meg akarja írni kedvenc Saylorom, vissza kéne térnie legjobb hagyományaihoz. Úgy döntöttem, hogy én ezt inkább amolyan középső kötetnek fogom tekinteni, még ha esetleg sosem készül is el a harmadik rész. De persze ettől még minden út Rómába vezet, és nyilván minden újabb, Rómában játszódó Saylor-könyvhöz is :)

Kiváló ismeretterjesztés. Nyilván nem éri el Mika Waltari színvonalát, de igazán kellemes olvasmány. Bár Néró nekem Kosztolányival az igazi.

A törénelmi regények nem igazán az én műfajom, nehezen is tudok véleményt alkotni róla.
Ezt is inkább tömény történelem órának éreztem. Minden mondatban fellelhetőek a különböző ősök, korok, régi helyszínek. Gondolom így hiteles. Bár nekem túl sok infó volt egyszerre. Emögött sejtek annyi kutatómunkát amibe más bele vakulna, de az író szeritnem tuti élvezi. Másképp nem csinálná amit tesz.
Ahhoz képest jó volt, legalábbis én el voltam vele összességében.
De hiányzott belőle valami, amitől igazán megszerethettem volna.
Ha több ilyesfajta regényen túl leszek, lesz mivel összehasonlítani is.

Ha a Rómára azt kellett mondjam, zseniális, akkor erre nem is tudom, hogy milyen szavakat használjak.
Itt „csak” körülbelül 150 évet mutat be Saylor, a császárok időszakát. Öt Pinarius családtag életébe tekinthetünk be, akiknek sorsuk valamiképpen mindig összefonódik az aktuális császáréval. Felvonul itt Nero, Claudius, Domitianus, Hadrianus… Filozófusok, költők, Vesta-szüzek, gladiátorok, magukat istennek tekintő császárok járnak-kelnek a regény lapjain, amely még közvetlenebb betekintést nyújt a római mindennapokba, mint a Róma. A gigantikusabbnál gigantikusabb építkezéseken meg csak ámultam-bámultam, ahogy a császárok őrültségein is.
Olvassátok Saylort, olvassatok Rómáról, utazzatok el ebbe a csodálatos Birodalomba! Megéri.

Úgy tűnik, hogy a végére értem Saylor eddig megírt a római korban játszódó regényeinek.
Ez a kötete is hasonló színvonalú a többihez.
A Rómához képest itt kevesebb generációról esik szó, ezért egy-egy szereplő sorsa szinte egy-egy kisebb regénnyel felérő terjedelemben kerül bemutatásra.
Őszintén szólva engem jobban érdekelnének a hétköznapibb emberek történetei, kicsit elegem van ebből a sok zsarnok császárból. Ettől eltekintve mindenképpen grandiózus munka, Saylor most is kitűnően elevenít meg számunkra egy általa elképzelt Rómát.
Kicsit váratlan volt az utószóban – de nagyon helyénvalónak érzem – az a megjegyzése, hogy Rómát sokan és sokszor az Egyesült Államokhoz hasonlítják, holott Róma szerinte éppenhogy egyfajta ókori Szovjetunió volt.
Úgy érzem ennek még lesz folytatása, merthogy az ifjú Marcus Aurelius már feltűnt az utolsó lapokon és nem hinném, hogy az ő uralkodásának a leírásáról lemondana Saylor.

Szépen kidolgozott történelmi regény, rengeteg kutatómunkával a háttérben. Sokkal jobb lenne/lett volna így törit „tanulni”, nem pedig tankönyvekből.
A császárkori Rómát mutatja be nekünk a szerző a Róma c. regényből már megismert Pinariusok generációin keresztül. Megismerhetjük egy kicsit a császárok személyiségeit, az ókori rómaiak szokásait, életvitelét. Az adott főszereplő személyét mindig úgy választotta meg Saylor, hogy az a lehető legközelebb állhasson a császári körökhöz (az elején például jós, a végén szobrász); érdekes volt szembesülni vele, hogy mennyivel igazabb tudománynak tartották a jóslást az asztrológiánál. A legfurcsább részlet az egészben számomra az volt, hogy a férfiak mennyire odavoltak a fiatal fiúkért, és milyen elfogadott volt ez. Akkoriban szabadabb volt a szerelem, ezt tudtam, de akkor is letaglózott. Itt nem a melegekről van szó, hanem nős férfiak is sokszor maguk mellett tartottak egy fiatal fiút (főleg a császárok) és igénybe vették a „szolgáltatásait”. Vajon sok férfiban ma is megvan ez a hajlam, csak a társadalom hatására el kell nyomniuk magukban?
A négy csillag azért járt, mert a közepétől nekem lelassult a történet és nehezebben haladtam vele.

Könyv egy gyorstalpaló tanfolyam a római birodalomról, uralkodóiról, építészetéről a Pinarius famílián keresztül. Annak ellenére, hogy érdekesen van leírva, mégis sokszor kívántam, hogy vége legyen. Lehet, hogy egyszerűen nem az én stílusom, pedig szeretem a történelmi regényeket – Merle Francia históriája a kedvenceim közé tartozik.

Hozza az előző rész színvonalát, akinek az tetszett, ez is fog. Engem még mindig lenyűgözött ez a családi vonal, hogy az egyik történetben lévő fiú a másikban már nagyapa…Saylor ezt megint kitűnően ábrázolta. Ahogy Rómát is, szinte már él. De ezt már megszokhattuk tőle. Ugyanúgy 4.5 csillag, mint az előző részre.

Jobban tetszett a szerkezete, mint a Rómáé, mert nem volt annyi szereplő, és ezért nem darabolódott annyira szét a könyv, illetve a szereplőket is jobban meg lehetett jegyezni/kedvelni, azonban nekem még mindig hiányzott belőle valami. Talán az összefogó történet. Mert érdekesek a történetek, izgalmas a korszak, azonban még mindig erőltetettnek éreztem néha a fascinum összekötő és mindig segítő szerepét.