A ​végzet fegyvere (Roma Sub Rosa (Gordianus) 7.) 88% 107 csillagozás

A történetmesélés kiváló, minden figura, amely ebben a történelmi római krimiben szerepel, hihető és élethű, a Spartacus rabszolgalázadás során kialakult ellenséges és halálos légkör tapinthatóan előtérbe kerül. Egy izgalmas és cselekményes római misztérium játék tanúi lehetünk.
https://gaboolvas.blogspot.com/2023/05/a-vegzet-fegyvere.html

A sorozat egyik legkeményebb része. A krimi-szál szinte el is vész, sokkal nagyobb hangsúly esik a két főszereplő – Gordianus és Crassus – rabszolgasággal kapcsolatos elveire és tetteire. Ettől lesz a regény szinte letehetetlen. Hiszen bármi is történik, bármi lesz is a vége, tudjuk, hogy Crassus már indul Spartacus ellen, és tudjuk, hogy annak mi lesz a vége. De egyelőre még folyik a harc a két főszereplő között a száz rabszolga életéért, további sorsáért…

Ebben a részben (is) kiválóan működik a Saylor-féle recept: sok történelem, kevés nyomozás, és Marcus Crassus személyében egy borzasztóan érdekes, összetett antagonista. Különösen nagy nyomás nehezedik Gordianusra, közel száz rabszolga élete van a kezében. A történtek hatására egy kicsit a saját életét is átértékeli, amit szerintem már rég meg kellett volna tennie.

Zárójelben:
Csak én gondolom úgy, vagy Gordianusnak rég be kellett volna iratkoznia valami önvédelmi tanfolyamra? Szegény minden részben olyan bizakodóan csatolja fel a tőrét, pedig úgyis kifektetik, mire elővehetné. Legalább be kéne nevezni némi edzésre Belbóhoz.

Én nagyon szeretem ezt a sorozatot:) Az első kötetnél, a Római vérnél írtam erről (http://moly.hu/ertekelesek/786863), nem akarok ismételni. Nagyon kíváncsi voltam erre a részre, mert ezt csak nemrég sikerült megszereznem, éppen ez hiányzott a sorozatból, a többit mind olvastam. Tudtam későbbi történetek utalásaiból, hogy Meto ebben lép színre, ezért külön is érdekelt. A könyv jó, ugyanaz a hangulat, mint a többiben. A krimi szál érdekes, de nálam még mindig másodlagos az egyebekhez képest. Saylor mindegyik Gordianus regénybe belesző annyi pluszt (család, politika, életszemlélet és a többnyire háttérben futó nevezetes történelmi események stb.) ami miatt azok számára is jó szívvel ajánlható, akik nem feltétlenül krimi olvasók, ugyanakkor a történelemből a hétköznapok iránt is érdeklődnek. Igazság szerint úgy a közepéig erőlködnöm kellett, hogy felvegyem a fonalat, mert a nemrég befejezett Honfoglalás trilógia még élt bennem, és iszonyúan hiányzott, hogy már nem azt olvasom. De aztán képes volt maga felé fordítani a figyelmemet a történet, és a végén éreztem a megszokott mosolyt, amivel a sorozat könyvei végén el szoktam köszönni Gordianustól: „jól van, öreg, megoldottad ezt is, és az igazadat sem hagytad megtaposni” :)

A történelemből számomra mindig is a régi korok hétköznapi élete volt a legérdekesebb. Steven Saylor saját történészi tudása tárából és komoly, az átlagolvasót el nem érő tudományos művekből kimazsolázza nekünk az ókori Mediterráneum népeinek életmódját, szokásait, ételeit, szórakozásait, művészetét, hiedelmeit, és mindezt bűnügyi regényeinek, novelláinak hátteréül használja. A végzet fegyvere különleges helyen és korban játszódik: az összevegyült görög és római etnikummal, hiedelemvilággal bíró Nápolyi-öbölben, a Spartacus vezette rabszolgafelkelés idején. Bár a harcok a Vezúv lábánál épült fényűző villáktól távol zajlanak, a felkelés és a politika mégis fontos szerepet játszik a feltörekvő Marcus Licinius Crassus házában elkövetett gyilkosságban és a kilátásba helyezett szörnyű retorzióban. Azon múlik majdnem száz ember élete, hogy Gordianus nyomozónak sikerül-e fényt derítenie a gyilkos személyére, ám nyomozónk a szokásosnál tétovábbnak tűnik és sokat is hibázik. Egy pillanatra sem feledhetjük, hogy az idilli szőlő- és olajbogyó ültetvények szomszédságában ott bugyog Hádész Torkolata…

Ez a rész is nagyon tetszett. Főként, hogy milyen érzékenyen közeliti meg Saylor a rabszolga-tematikát, ami az antik irodalomban a legritkábban tematizálódik. Az ún. krimi-szál tényleg elég másodlagos a társadalmi- és lélektani epizódok mellett.

Gordianus és megteremtője ebben a kötetben is szokásosan elvarázsolt a hatalmas ismeretanyagával. Mellesleg egy jó kis történetet is kaptam a sok érdekesség mellé a rómaiak életéről. Crassus és Spartacus olyan oldalát mutatta meg ez a kötet, amit érdekes volt olvasni.

Történelmi regényként maradéktalanul hiteles, de krimiként rettentően vérszegény: hiányzik belőle a kompetens nyomozó alakja és a megfelelő helyeken és időkben adagolt feszültség. A tempója általában meglehetően lomha, és ha alkalomadtán fel is szítja az izgalom parazsát egy jelenetváltással, az hamar ellaposodik egy kötelező jelleggel beiktatott információdömping hatására. Ezen nem segít, hogy az egyébként éles szemű és gyors észjárású Gordianust, a főszereplőt amolyan elhanyagolható mellékzöngévé fokozzák le a rejtélyes ügy felgöngyölítésére; szembesítéskor a rossz személyre gyanakszik (aminek a magvát is mások ültetik el benne), így egy szökött rabszolgának kell kiigazítania, és a végső leleplezést – a bűntett elkövetésének módját és egyéb körülményeit – is maga Marcus Crassus végzi el, miután személyesen kihallgatja a gyilkost, és részletesen beszámol annak vallomásáról a detektívnek.

Roppant nehezen lehet elsiklani ama tényező fölött is, hogy mennyire éles határvonal húzódik a tisztességes és a kegyetlen rabszolgatartó karakterek között. Mintha az intézményesített emberkereskedelem létjogosultsága társadalmi igazságossága folytán vitathatatlan lenne, és csak az volna az eldöntendő kérdés, hogy a gazdák miként bánjanak hús-vér tulajdonaikkal. Noha az ókori Római Birodalomban ez volt az uralkodó értékrend mind a patríciusok, mind a plebejusok körében, a gályahajón látott atrocitások után a megrendült Gordianustól egyszerűen kevésnek érződik az, hogy a hazatérésekor felszabadítja az évek óta vele háló nőt, majd feleségül veszi és teherbe ejti őt. Kényelmes és az olvasókat potenciálisan megindító megoldás, viszont dramaturgiai szempontból nem alátámasztott. Arról nem is beszélve, hogy ettől még a háztartást működtető többi „alkalmazott” továbbra sem egyenrangú fél, hanem piaci értékkel bíró munkaeszköz…

Gordianust Róma leggazdagabb embere, Marcus Crassus béreli fel egy gyilkosság kinyomozására. Nem kisebb a tét mint kilencvenkilen ártatlan rabszolga élete. A halottat pedig látszólag senki se gyászolja túlságosan. A háttérben pedig éppen a Spartacus féle rabszolga lázadás borzolja a hangulatot. Gordianus klasszikus krimibe illően kis csevegéssel kérdezgeti ki a gyanúsítottakat, azonban mikor Crassusszal beszél ott előjönnek az ellentétek a két szereplő között a rabszolgaságról.
Kellemes kikapacsolódás volt ismét kalandozni az ókori Rómában. Azonban a befejezés szerintem lehetett volna kidolgozattabb, és itt a gyilkos leleplezésére gondolok most.

Az antikvitásnak elég nagy tabuja a rabszolgaság. Persze az ókori irodalom sem titkolja, hogy létezett, vannak rabszolgák Homérosznál, Vergiliusnál is. De hogy igazából hogyan gondoltak a rabszolgákra a mindennapokban, hogy milyen érzés lehetett keresztre feszített rabszolgák holtteste alatt kocsikázni, az nem derül ki. Ezt a bonyolult, nyomasztó tapasztalatot próbálja Saylor szétszálazni. És megfesteni egy olyan világot, ahol nemcsak „beszélő szerszámok” voltak a rabszolgák, hanem anyáink, szeretőink, barátaink, tanítóink – mert pont ez volt az antik rabszolgatartásban egészen döbbenetes, a rabszolgák se fizikailag, se lelkileg nem különültek el. És ebben a Saylor-krimiben a gyilkosság és a nyomozás nemcsak a történelmi regény valamiféle függeléke, hanem szervesen hozzátartozik az ábrázolt világhoz.