Harangszó ​a kopókért (A Malazai Bukottak Könyvének Regéje 8.) 19 csillagozás

Steven Erikson: Harangszó a kopókért

Darujhisztán baljóslatú szóbeszédektől és suttogásoktól fuldoklik. Idegenek érkeztek, egy gyilkos járja a várost, K'rul bárjának tulajai orgyilkosok célpontjai lettek, ráadásul a távolból már a kopók csaholása hallatszik. A messzi fekete Korallban a város vezetői, mintha mi sem tudnának a fenyegetésről, ezért Csuklyás egy olyan összeesküvés élére áll, amely az egész világegyetemet megrengeti…

Eredeti mű: Steven Erikson: Toll the Hounds

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Alexandra, Pécs, 2014
912 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633571439 · Fordította: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla

Kedvencelte 1

Most olvassa 5

Várólistára tette 24

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Noro MP
Steven Erikson: Harangszó a kopókért

Erikson rá jellemző húzással olyan dolgokat elevenít fel ebben a kötetben, amikről több ezer oldallal korábban olvashattunk: Genabackis kontinensén járunk, az 1. és 3. részekből ismert helyeken. Sáfrány/Késes hazatér, Csuklyás háborúba megy, Fürkész Anomander kardjában fura dolgok történnek, és egy bizonyos kocsma tulajdonosait feldühíti a helyi alvilág… Felvonul előttünk mindenki, aki még a világ innenső felén téblábol, és nem vette az irányt Lether felé – beleértve jópár olyan szereplőt is, aki amúgy már régen meghalt :) Keresztkérdés: tudja bárki is fejből, ki volt például Bellurdan?
A könyv relatíve kevésbé eseménydús, az utolsó 150 oldalt leszámítva hajlamos inkább a karakterek lelkében vájkálni. Ez érdekes is lenne, ha nem lennének ilyen sokan, így viszont nem könnyű bárkiben is elmélyülni. Az elbeszélés keretét Kruppe adja elő, ami szintén kétélű eszköz: mert kétségtelenül hangulatos stílusa van a kövér embernek, de annál körülményesebb, és bizonyos mennyiségen túl nem épp könnyen olvasható. Érdekes volt néhány valószínűtlen – és a dolgok globális folyását tekintve jelentéktelen – helyi hősről olvasni: tehát van Eriksonnak egy nem cinikus oldala is.
Mindezzel együtt egy kicsit hézagpótló jellegűnek éreztem a könyvet: úgy tűnik, el kellett varrni a „kisebb” szálakat, mielőtt belecsapnánk a végső nagy lecsóba.

2 hozzászólás
>!
Voorhees
Steven Erikson: Harangszó a kopókért

Mondhatni, hogy nagyon vártam már ezt a részt, mivel a Jég Emlékezetében megismert és megkedvelt szereplők nagyobb részének sorsát fonta tovább. Keserű szájízzel állapítom meg, hogy csalódnom kellett.
Erikson ugyanis ebben a kötetben nem hozza önmagát. Nem is találja, hogy pontosabban fogalmazzak. Körbe-körbe járkál, homályos utalásokat, ködös sejtetéseket fogalmaz meg, és a végére sem derül fény jóformán semmire. Úgy érzem, a történet vége felé nem lenne indokolatlan olyan olvasói elvárás, miszerint kicsit több magyarázat szorulhatna a sorok közé.
A korábban megismert szereplők nagyobb része csak vergődik, az újak pedig semmiféle emlékezetes cselekedetet sem hajtanak végre. Főleg Kruppe volt számomra óriási csalódás. A korábbi nagyhatalmú és értelmes figurából az író egy szánalomra méltó kövér semmirekellőt alkotott, akinek a monológjai leginkább fárasztottak, és súlyos unalommal büntettek. De Fürkész karakteréből is sokat lefaragott.
Az egész művet áthatja egy erős melankólia, amit csak fokoz az olvasói idegenkedés, a „mikor kapunk már választ végre valamire” érzése. Talán most először egyik szereplővel sem tudtam azonosulni. Ilyen előrehaladott állapotában a cselekménynek már bőven a személyiség és karakterfejlődés kellene a célpontjában álljon, ehelyett a legtöbb szereplő őgyeleg és nem találja a helyét. Mágia használatból pedig keservesen kevés van. Az elősztoriból, a világ eredetéről és az ősi fajokról semmi újat nem mond.
Végig úgy éreztem, Erikson húzza-halasztja, nyújtja a cselekményt mint a rétes tésztát, hogy kijöjjön tíz könyvre. Hát ez ennek az alkotásnak erősen a rovására ment, szerény véleményem szerint messze a leggyengébb írás az eddigi nyolcból. Ezt elolvasva komolyan mondom, szinte még meg is értem az Alexandrát, miért nem fejezte be a kötetek kiadását és fordítását. Én is szánalmasan kevés kedvet érzek magamban ahhoz, hogy befejezzem. Ráadásul az utolsó két kötettel eredeti nyelven kell majd megbirkóznom.
Aki idáig már eljutott, az végig fogja magát szenvedni ezen a könyvön is, de gyakorlatilag semmi pozitívumot nem tudok elmondani. Szinte fárasztó volt végig olvasni. Nagyon remélem, hogy a befejezés olyan lezárást tartogat, amely miatt megérte.

>!
Mió
Steven Erikson: Harangszó a kopókért

Nem tudom, hány éve jelent meg A malaziai bukottak első regéje. Sok, az biztos. Akár a második, harmadik, … stb. Mindig elolvastam, mindig tetszett, aztán valahol elvesztettem a fonalat, elfelejtettem az eseményeket, szereplőket. Most a VIII. elolvasása után, csak nézek ki magamból, és nem tudom 909 oldal eseményeit befogadni. Nem tudom ki, miért, mikor, hol, kivel…
Jaj, nekem! Kezdhetem elölről?!


Népszerű idézetek

>!
Noro MP

– Mitől félhet jobban egy isten, mint egy halandótól, aki válaszokat követel?

443. oldal (Tizenkettedik fejezet)

>!
Noro MP

Az áldozatot a szerint kell mérni, milyen fájdalommal jár lemondani róla

118. oldal (Negyedik fejezet)

>!
Noro MP

Nem létezik, és nem is létezett soha igazibb művész a képzeletét szabadon használó gyermeknél.

383. oldal (Tizenegyedik fejezet)

>!
tamasloczi

-De valamit fel kellett hoznom, hogy alkut köthessünk és segítsetek.
-Ti, emberek, mindig ebből indultok ki. Képzeld el, amikor megkerestek minket a szabad városok képviselői, hogy megállapodjanak velünk, amikor a rhivik meg az a férfi, aki K'azz D'avore hercegnek adta ki magát a Bíbor Gárdából, eljöttek hozzánk… Mind azt hitték, hogy alkudozniuk kell. Megvenni a kardunkat, a hatalmunkat. Megvásárolni a szövetségünket. Fürkész Anomander nagyúr csak felemelte egyik kezét… még mielőtt bármelyikük akár egyetlen esdeklő szót is szólhatott volna. És azt mondta: „Mi vagyunk a tiste andiik. Ne akarjatok alkudozni velünk. Ha a segítségünkre van szükségetek, kérjétek. Igent mondunk vagy nemet mondunk. Tárgyalások nem lesznek.”

588. oldal

>!
Voorhees

– Mi a helyzet a népeddel?
– Túlságosan sokáig hallgattam Barót Gild és Delum Thord suttogását. Ahogy mi élünk, az csak otrombább módja mindannak, ahogy az emberek élnek… a szemét iránti rajongásuk, a mohóságuk, hogy lekaszáljanak mindent, ami él, mintha az övék lenne, mintha csak úgy tudnák bizonyítani tulajdonos voltukat, ha elpusztítják. – Kivillantotta fogait. – Nem gondolkodunk mi sem másként, csak lassabban. Kevésbé… hatékonyan. Locsoghatsz majd a haladásról, Samar Dev, azonban a haladás nem az, aminek hiszed. Nem holmi eszköz, amelyet a mi kezünk irányít… sem a tiéd, sem az enyém, sem Utazóé. Nem olyasmi, amit joggal nevezhetünk a sorsunknak. Miért? Mivel valójában nincs az irányításunk alatt. Sem a gépezeteid, boszorkány, sem a hozzáláncolt százezer rabszolga… hiába állunk ott a kezünkben korbáccsal.
Utazó most kissé elfordult, és ugyanazzal a csodálkozó érdeklődéssel tanulmányozta a toblakait, amit Samar Dev még korábban látott az arcán.
– Akkor mi a haladás, Karsa Orlong? – kérdezte a férfi.
A harcos az éjszakai égre mutatott.
– A csillagok vánszorgása, a hold lebukása és felemelkedése. Nappal, éjszaka, születés, halál: a haladás a valóság menete. Terpeszben ülünk ezen a lovon, csakhogy ezt a jószágot soha nem szelídítjük meg és örökre futni fog… megöregszünk, összeaszunk és leesünk róla, ő pedig mit sem törődik vele. Valaki más ugrik fel majd rá, és mit sem törődik vele. Szaladhat egyedül is, mit sem törődik vele. Lehagyta a nagy medvéket. A farkasokat és híveiket. Lehagyta a jaghutákat és a k'hajin khe'mallákat. És még mindig szalad, és mi semmik vagyunk a szemében.

659. oldal, Tizennyolcadik fejezet

>!
Voorhees

Azon tűnődött, sikerült-e rátalálnia az egyetlen igaz isten megjelenésére. Nem volt más, csakis kizárólag az idő, ez az örökké változó, egyúttal változatlan zsarnok, amellyel szemben egyetlen teremtmény sem győzhetett. Aki előtt még a fa, a kő és a levegő is kénytelen egy napon meghajolni. Eljön majd az utolsó hajnal, az utolsó alkonyat, a végső megadásban mindegyik térdet hajt majd a maga idején. Bizony, az idő valóban egy istenség, épp ugyanolyan játszmákat játszik az egyszerű bogarakkal, mint a hegyekkel és azokkal az ostobákkal, akik erődítéseket faragnak beléjük. Békében volt a létezés minden léptékével, a patkány szívverésének sebes pergésében épp úgy kedvét lelte, mint a követ emésztő szél lassú sóhajaiban. A csillag bimbózó fénye épp úgy elégedettséggel töltötte el, mint az esőcsepp gyors halála a sivatagos talajon.

111. oldal, Negyedik fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
George R. R. Martin: Trónok harca
George R. R. Martin: Királyok csatája
Joe Abercrombie: Miután felkötötték őket
Joe Abercrombie: A királyok végső érve
David Gemmell: Hollószív
David Gemmell: Viharlovas
David Gemmell: Éjféli sólyom
Raoul Renier: A hitehagyott
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja