Éjsötét ​áradat (A Malazai Bukottak Könyvének regéje 5.) 91% 62 csillagozás

Nagyszerű olvasmányélmény volt. A sorozat eddig olvasott regényei közül egyedül A jég emlékezetét érzem jobbnak.
A világ egy elszigetelt szegletébe kalauzol el bennünket az író. Elsőre fura volt és szoknom kellett, hogy teljesen új és eddig ismeretlen országok kerültek a történetbe. Fájdalmas hibák, árulások sorozata vezetett ennek az elszigetelt világnak a kialakulásához. Érdekes volt figyelni, hová vezethetnek a múlt hazugságai és jó adag önámítás. Lényegében két teljesen különböző nép és kultúra feszül egymásnak. A Lether királyság és a Tiste Edur törzsek között hatalmas a feszültség, a háború látszólag elkerülhetetlen. Erikson részletesen bemutatja két nép eltérő szokásait, társadalmát és főleg a Lether királyság esetében, a gazdaság működését. Nagy hangsúlyt fektet a két társadalom negatív tulajdonságaira, ezt olyan mértékben teszi, hogy lényegében egyik nép sem volt szimpatikus. A csaták közben egyik félnek se szorítottam, inkább egyes szereplők sorsának alakulása érdekelt. Bris Beddikt, a Király Bajnoka volt a kedvenc szereplőm. Talán nem ő a legjobb karakter, de szimpatikus tulajdonságokkal rendelkező karakter. A legjobb karakterek Tehol Beddikt és persze Poloska voltak. Udinász is nagyon érdekes figura. Erikson egy kis humort csöpögtetett a történetbe, főleg Tehol és Poloska párbeszédei voltak e téren rendkívül szórakoztatóak. Bár el kell ismernem, eleinte elég szokatlan élmény.
A mágia ismét nagyszerű, látványos és rendkívül hatékony, de egyben borzalmas tömegpusztító fegyver.
Az utolsó száz oldal egyszerűen letehetetlen olvasmány. Hihetetlen sebességre kapcsol a történet, sőt annyira, hogy emésztgetnem kellett pár dolgot.
Lenyűgöző Erikson sorozata. Az általa alkotott világ, a legjobb fantasy világ, senki még csak megközelíteni sem tudta. Sajnos ő is könnyű szívvel küldözi a halálba szereplőit.
Nehéz olvasmány, néha csak ámultam, hogy most valójában mit is szeretett volna az író. Többször olyan történetszálakat sző a sztoriba, melyek csak később nyernek értelmet.
Erikson zseniális író. Minden fantasy rajongóknak kötelező olvasmány. :)

Malazaföldről nézve a világ túlfelén van egy elfeledett kontinens, ami szó szerint beledermedt a múltba. Az itt élő emberek az Első Birodalom utolsó kolóniájának tartják magukat, és olyan Kunyhókból merítik varázserejüket, amelyek utoljára tán a jaghuta háborúk idején voltak divatban. Határaik mentén pedig egy ősi nép tengeti primitív halász-vadász életét, amely elfeledte nagy múltját. A nagyvilág ügyeletes mumusa azonban értük is kinyújtja remegő kezét…
Jól megtervezett, aránylag szűk fókuszú regény ez (Eriksontól nagy szó!), amely az előző részek közül csak a negyedikhez kapcsolódik, annak viszont nem folytatása, hanem előzménye (azért csak meg kellett valamit kavarni :). Szó esik benne történelemhamisításról, gazdasági imperializmusról – azok a fránya letherek csak kitaláltak valamit, ami a világ amúgy jóval fejlettebb felén nem létezik, hála az Elődöknek – és zombis humorról (ez utóbbit kevesen tudják valóban mulatságosra megcsinálni).
Megkockáztatnám, hogy azok, akiket elijesztenek a Hold udvara bonyolultságáról szóló rémhírek, akár ezzel a kötettel is megpróbálkozhatnak elsőként. Bizonyos utalásokat nyilván csak utólag fognak megérteni, de akármilyen sorrendben halad is az ember, ez Eriksonnál amúgy is elkerülhetetlen…

Erikson a Malaza Bukottak sorozat ötödik kötetében előzménytörténetet tár elénk. A helyszín az eddigiektől eltérő: A lether nép és a Tiste Edur nép lakhelyéül szolgáló kontinens.
A cselekmény eddig itt indult be a legnehezebben. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a kötet fele után kezdett talán formálódni valami. Az író folytatja azt a szokását, hogy továbbra sem húzza össze a szálakat, nem kapunk magyarázatot sok mindenre. Az igazság az, hogy ilyen terjedelmű regénysorozatnál, túl a kötetek felén ez némileg már idegesítő. Érthető, hogy nem az előzmény regényben fogunk mindenre választ kapni, de ennél azért többre számítottam.
A regény pozitívumai közé tartozik, hogy végre nem a sivatag a helyszín, találkozunk némi jéggel és hideggel is, bár nem sokkal. Úgy látszik Erikson, annak ellenére, hogy kanadai, utálja a hideget. A földrajzi leírásokban továbbra sem jeleskedik. A szereplők közül volt néhány, aki érdekes volt, de a legtöbb karakter itt felejthető. A lether nép remekül ki volt dolgozva, nagyon tetszettek a nevek. A két szemben álló csoport múltjáról kellően eleget tudtunk meg ahhoz, hogy végig lehessen követni a cselekményt, de ekkora terjedelemnél ez már egész egyszerűen nem elég.
A humor is szerepet kap a könyvben, Tehol és Poloska párbeszédein kifejezetten jól szórakoztam. Bugybor és Harleszt karaktere is rendkívül szórakoztató volt.
A cselekmény rendkívül lassú folyása és a legtöbb szereplő érdektelensége miatt más negatívumot is felfedeztem. A Tiste Edurok – mindenféle repülés vagy Üreg használata nélkül – gyakorlatilag pár nap alatt elérik Letherast, amikor az előző kötetekben heteket, hónapokat vonultak a csapatok. Ez érthetetlen volt számomra.
A Tiste Edurok ráadásul elképesztően érdektelen népcsoport. Még a Sötétség Gyermekeiben, a Tiste Andii-kban is több érdekességet véltem felfedezni. Egyszerűen nem tudok kiemelni egy karaktert. A szereplők gondolatait többször is leírja az író, de úgy éreztem, ezek legtöbbször inkább csak vélemények, nem gördítik előre a cselekményt. Olyan érzésem volt, mintha Erikson meg akarta volna tartani a nagy terjedelmet, és mindent megtett azért, hogy kitöltse a kereteket. Ráadásul sokszor rendkívül melankólikusnak hatottak a párbeszédek, gondolatok.
Sajnos nem tudtam három csillagnál többel jutalmazni a kötetet. Ha a sorozat első darabja lenne, biztosan nem olvasnám tovább. Érzésem szerint ez eddig a sorozat leggyengébb darabja, mélyen alatta marad az eddigi könyveknek.

Amikor az ember már azt hiszi, hogy Erikson műve a legmonumentálisabb és legkolosszálisabb vállalkozás, amibe valaha bárki belefogott, akkor erre a sorban az ötödik (lexikon-méretű) kötetnél fogja magát, és elhajít minket egy kontinensre, ahol sose jártunk, amiről csak eltévedt utalásokat hallottunk, és el kezdi felépíteni az ottani népek életét, konfliktusait, de még a mágiarendszerek is egész mások, mint bármi, amivel eddig találkoztunk. Malazák? Minek az nekünk, olvastunk már róluk négy kötetben, itt vannak a letherek és tiste edurok… pfff…
És erre ott van a hülye olvasó – azaz én –, aki ahelyett, hogy félrehajítaná az egészet, mondván, hogy Erikosn menjen és szórakozzon mással, inkább még mélyebbre süllyed a rajongásában (és egy kisebb fajta fanatizmusában, persze még csak az egészséges keretek között…)
Szóval végig jár az agyam ezerrel, minden soron azon agyalok, hogy az elmúlt pár ezer oldallal vajon pontosan, hogy is függ össze ez meg ez, és közben meg egyszerűen el kezdem imádni ezt a szálat is, miközben azért igyekszem erősen kombinálni is. Amúgy nekem jobban tetszett, mint az előző kötet és nagyon tetszik a kettő közötti átvezetés megoldása: állandóan kapkodtam le a polcról a Láncok házát, hogy ott pontosan, hogy és mint utal vissza ide, mit is csinált, mondott Trull Szengár.
Tehol Beddikt rulez, az eddigi összes rész legjobb karaktere, egyszerűen imádom.
És akarok a Bíborseregről sokkal, sokkal többet olvasni!!!

Poloska és Tehol kettősének életszemlélete magában is megér egy olvasást. :)

A sorozat ezen része a Lether birodalom és a tiste edurok történetébe enged bepillantást. Bemutatja a két egymással torzsalkodó birodalmat, a letherek módszereit, amivel függésbe kényszerítik a környező népeket, az edurok egymással torzsalkodó törzseit, és úgy összességében véve a világ ezen távoli szegletét. Megismerünk egy régi-új mágiafajtát, a Kunyhókat, és a hozzá kapcsolódó entitásokat.
Időrendben az előző részek előtt játszódik, malazákkal nem is találkozunk a kötetben.

Az eriksoni komplexitás természetesen nem marad el itt sem, minden történés csak egy nagyobb játszma része, ami általában a halandók (és halhatatlanok) vesztét okozza.
A történet bonyolítása elég jó volt itt is, fokozatosan ismeri meg az olvasó a karakterek múltját, képességeit, és a rejtett összefüggéseket.

Annak, akinek tetszik Erikson stílusa, az ebben a könyvben sem fog csalódni, akinek meg nem, az ugye valószínűleg el sem jut eddig. :)

A könyv első fele a legjobb, amit az eddigi öt részben olvastam. Talán furcsa lehet, hogy négy kötet után kapunk egy teljesen új kontinenst, szereplőgárdát, stb. (De azért itt van nekünk Trull kapaszkodónak). A Tiste Edurok törzsi világa, a hierarchiájuk és szokásaik nekem nagyon érdekesek voltak. Aztán kaptunk egy rövid kis küldetést is – ami a másik nagy kedvencem. A Szengár fivéreket a jég és hó birodalmába küldik, hogy elhozzanak egy mágikus tárgyat (még egy kedvenc toposz!), amit persze tilos puszta kézzel megérinteni. Mégis mi mehetne itt félre? spoiler

Ami Rhulanddal történik, annyira jó, hogy biztosan benne van nálam a top 5-ben, és nem csak a Malazan kapcsán. spoiler

A Tiste Edurokkal szemben álló, lether karakterek nézőpontjai nekem nem voltak annyira izgalmasak. Persze, érdekes, hogy az egyik oldalon a négy Szengár fivért, a másikon pedig a három Beddictet követjük, de egyszer végre szívesen olvastam volna egy teljes könyvet csak az Edurok szemszögéből. (Igen, tudom, hogy az nem Erikson stílusa).

A lether oldalon Tehol és Poloska párosa vitte a hátán a történetet. Viccesek voltak, és egy kicsit oldották a hangulatot a nagyon sötét Láncok háza után. Azonban Tehol és az ellenséges oldalra átálló Hull is csalódás volt nekem. Úgy éreztem, hogy úgy állítja be őket az író, mint akik kulcsszerepet fognak majd játszani, és jócskán megkavarják majd az eseményeket. spoiler

Az élőhalottas poénok is meglepően jók voltak, pedig nem vagyok nagy zombi rajongó, de ezek jól eltaláltak voltak, és szívesen olvastam róluk.

Ugyanakkor ez az ötödik kötet egy tíz részes sorozatban, és nekem bizony itt telt be a pohár bizonyos dolgokkal kapcsolatban.

Az egyik a női karakterek. Legyen akármennyire vagány egy Malazan nő, jó véget nem érhet. A végső, legnagyobb büntetése mindig az, hogy megerőszakolják, és ez már kezd egy kicsit sok lenni nekem.

A könyv végi, szinte oldalankénti POV-váltás még egy ilyen dolog, ami öt könyv után már nagyon idegesítő tud lenni, hiába tudom, hogy ez fog következni.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon megérdemli-e az öt csillagot, mint a Jég emlékezete. Utóbbi nagyon erős volt, az elejétől a végéig, az Éjsötét áradatnak viszont az első fele jobban tetszett, mint a vége. Tudom azt is, hogy másnak pont a könyv eleje nem tetszett annyira, de ízlések és pofonok.

Egy biztos azonban. Ez a rész újra meghozta a kedvemet a Láncok háza csalódása után, úgyhogy izgatottan várom a folytatást.

Részletes kifejtéssel nem szolgálhatok, ahhoz újra kell majd olvasnom az egészet, de hogy nagyon-nagy arc Erikson az biztos :-)
ááá, hogy lehet ilyen jó sorozatot írni???
Hú meg ha a köbön minden kötete :-)

Tehol Beddikt a legjobb karakter :-) meg Poloska:-)
Brys is nagy kedvenc volt.

Régen olvastam az előző kötetet, ami most nem okozott gondot az új világ, idő és szereplők miatt. Kicsit nehezen rázódtam bele (valamiért mindig így vagyok az íróval), viszont utána hihetetlenül élveztem a kalandokat. A regény második felében pedig iszonyatosan jó mondatokat olvashattam.
Monumentális fantasy világ, aprólékos felépítés, kellően érdekes karakterek, helyenként igen mély mondanivalóval.

A sorozat eddigi leggyengébb része, valószínűleg azért mert teljesen kiszakad az eddigi folyamból, ismét meg kellett ismerkedni új kultúrákkal, új helyekkel, mintha egy egészen új sorozat első könyve lenne. Lehet azért volt kevésbé érdekes számomra, mert már megszoktam az eddigi arcokat és inkább ők érdekelnének. :D De egyébként nem volt rossz.