Csontvadászok (A Malazai Bukottak Könyvének regéje 6.) 88% 53 csillagozás

Erikson egy regényében kis túlzással több a fantasy elem, mint Martin és Abercrombie regényeiben összesen.
Eriksont egyszerűen nem lehet megunni. A remekül felépített cselekménynek köszönhetően elejétől fogva nagyon izgalmas, letehetetlen olvasmány. Nincs unalmas rész, mindig van egy csavar vagy váratlan megoldás, ami tovább növeli a feszültséget.
Rendkívül jók a csataleírások. Az egyik város ostroma igazán pokoli volt. Pusztító mágiát használó varázslók, nagy hatalmú lények, orgyilkos varázslók, robbanóanyaggal felszerelt malaza katonák gyilkolják egymást véres ütközetekben.
Először éreztem azt, hogy kezd körvonalazódni, hogy ki harcol ki ellen, de még mindig rengeteg a homályos részlet. Bonyolult, szerteágazó, többfrontos hatalmi harc zajlik az istenek között. Apránként adagolja a részleteket, nem magyaráz meg mindent, ezért néha csak néztem, hogy most mi van, de később több minden világos lett. A végkifejlet ismét lenyűgöző.
A legjobb fantasy sorozat. Nagyszerű élményt nyújtó remekmű.

A sorozat közepe, így valahogy várható is volt hogy itt kezdenek a dolgok leülni. Ha nem olvastam volna a 8. kötetet akkor akár a sorozat mélypontjának is tarthatnám. 4 csillagos mélypontnak. Na igen.

A kis millió szál ami eddig előbukkant itt kezd egybefutni, amiből elég nagy zavar is lesz. Késes, Mappo és később Ikárium szála kifejezetten nyögvenyelős volt. Késes és társai történetéből leginkább a világfájdalom maradt meg. A Deragothok és a T'rolbarahl története pedig annyira marginálisra sikeredett, hogy arra sem emlékszem mi lett velük.

A Csontvadászok viszont kárpótoltak szerencsére. Tavore minden lelki és mentális problémája ellenére a csapat most állt össze tisztességesen. A veteránok bandája és a Malaz városban történő balhézás a könyv fénypontja. Annak ellenére hogy a birodalom további sorsa nem ebben a sorozatban bontakozik ki, és hogy a legjobb karakter továbbra is Karsa Orlong.

A könyv olvasása közben furcsa dolgokra jöttem rá. Olyasmikre amiket Erikson szóáradata könnyedén elfed előlünk. Egyrészt ez az egyik legegzotikusabb fantasy a piacon, másrészt hogy milyen irtózatosan sötét is ez a világ. Tömegek lemészárlása, emberek megnyomorítása és romlásba döntése már fel se tűnik menet közben.

Ez az a kötet, ami már az összes őt megelőzőre épít, kivétel nélkül… Az előző két részen „ellustulva” én a kelleténél valamivel kaotikusabbnak találtam. A két fő történetszállal nincs gond. A Hétvárost visszahódító malaza sereg hazafelé indul, de még az utóvédharcok is elegendőek ahhoz, hogy új elitcsapat kovácsolódjon a soraikban (ők lesznek a Csontvadászok, ha valakit furdalna a kíváncsiság). Személyes kedvencem a másik szál volt, amelyben az Asztal Mestere nekivág, hogy kicsit szétcsapjon a túlságosan nagymellényű Elődök között – választék van bőven, Cotillion az egyetlen, aki aránylag jó fejnek tűnik a halhatatlanok seregében. Úgy látszik, az istenek háborúja most már egyre nagyobb szerephez fog jutni. Ezekkel párhuzamosan viszont Heborik történetét alig-alig értettem. Ikáriumot pedig a szerintem úgy engedte szabadjára a szerző, hogy tán maga sem tudta, mi fog kisülni belőle – bár elismerem, hogy kíváncsivá tett :) (Ja, a magyar borítón szerintem a döbröközi várrom látható :D)

Erikson visszatért. Ezt két értelemben is elmondhatjuk: egyrészt visszatért Hétváros szubkontinensre, ahol ismét felveszi az események láncolatát a Forgószél bukását követően, másrészt pedig írói stílusában, karakter ábrázolásában, cselekmény szövésében újfent az első három könyvben megszokott magas színvonalat hozza.
Eddig talán ebben a könyvben futtatja a legtöbb szálon a cselekményt, viszont végig követhető. Egyre jobban kibontakoznak a szereplők jellemrajzai is. A játszmába az istenek is beszállnak, és a halandóknak többé már nincs egyszerű dolguk. A Nyomorék Isten elleni harc soktényezőssé válik.
Leginkább talán Paran visszatérésének örültem, bár igazságtalan lenne kiemelni bárkit is a rengeteg jó szereplő közül. Erikson ebben a kötetben szinte minden egyes szereplőnél elért valamilyen jellemfejlődést, pozitív vagy negatív irányban. Az egyik legjobb karaktere továbbra is Karsa Orlong, a hatalmas termetű Toblaka harcos húzókarakterré vált.
A cselekmény felépítése az előző kötetekben megszokott rendet követi, a végén a szinte megszokás számba menő összecsapással. Azonban az író itt végig fenntartja az izgalmat, fejezetről fejezetre érzi az olvasó, hogy a könyv olvastatja magát. Nem volt olyan probléma, hogy nehezen indul be a regény, elejétől a végéig pörgött.
Szinte megdöbbentem, de a könyv második felétől Erikson elkezdi összehúzni a szálakat. A múltbeli eseményekről itt nem tudtunk meg annyit, mint az előzőekben, inkább a jelen eseményeire koncentrál az író. A regény hatalmas terjedelme – A Jég emlékezete mellett az első hat közül a leghosszabb – mellett is remek olvasmánynak bizonyult.
Amit negatívumként lehet felhozni, hogy a fejezetek tagolása egyszerűen borzasztó. Mintha ráálltak volna, hogy huszon egynéhány fejezetnél nem lehet több a könyvben. Volt olyan fejezet ami 100 (!) oldalas volt, és ekkora betűméretnél, ilyen terjedelemnél ez rengeteg. Biztos nem én vagyok az egyetlen olvasó, aki nem szereti a fejezet közepén abbahagyni.
A másik dolog, hogy megnőtt a töltelékszövegek tartama. Mintha az író mindenképpen a terjedelem fenntartására törekedett volna, bármi áron. Ez már az előző könyvben is megfigyelhet volt. Ha a szerkesztői korrektúra után maradt fenn ennyi töltelék, akkor le a kalappal a szerkesztő előtt. Ha meg nem szedte ki, akkor silány munkát végzett, ugyanis a könyv ezek nélkül is maximálisan élvezhető – és legalább 100 oldallal rövidebb – lenne.
A Nyomorék Isten csatasorba állítja híveit, a világra hamarosan ráköszönt a káosz kora. Az istenek is szervezkednek, beavatkoznak a halandók életébe, a hatalmasok játszmájában pedig megszületik a Csontvadászok legendája. A Jég emlékezet után a sorozat eddigi legerősebb darabja.

Túl vagyunk a sorozat felén, és most értünk el arra a pontra, hogy kezdenek összeérni a szálak. Emiatt igazi jutalomkönyvet kapunk, jó érzés Apsalar és Paran találkozása, vagy éppen Karsa és a Tiste Edurok “szövetsége”.

Nekem a könyv első fele jobban tetszett, a vége a szokásos, kicsit káoszos, gyakori POV-váltásos Malazan volt. Hihetetlenül sok katona van (nyilván, hiszen ez egy hadsereg…), de nehéz azzal mit kezdeni, hogy egy-egy név néha csak említés szintjén kerül elő, mondjuk kétszáz oldalanként. Természetesen nem a főbb tizennégyesekről beszélek. A maximálisnál kevesebb csillag ezeknek az előbb említett dolgoknak köszönhető.

Visszatérve a könyv első felére: az Y’Ghatanos részeket szinte lélegzetvisszafojtva olvastam. Talán az egész eddigi sorozat legjobb fejezete, ami nagy szó, mert volt sok erős eddig is. Párducos az egyik legutáltabb karakteremmé vált spoiler

A túlélők kis csapatának spoiler

Annyi minden történt ebben a kötetben, hogy lehetetlen mindenre kitérni. Csak néhány gondolatot fogalmaznék meg.

-Úgy éreztem, hogy a Karsa történetvonal sehová sem haladt. Viszont egyfajta előkészítés volt a spoiler nagy összecsapásra, amit izgatottan várok! Samar Dev karaktere egyelőre teljesen nélkülözhető lenne, remélem, hogy villantani fog majd valamit.
-Sajnálom, de engem Taralack Giom egyáltalán nem fogott meg, remélem, hogy spoiler
-Örülök, hogy Trull életben maradt spoiler. Az egyetlen bánatom, hogy nem szerepelt többet.
-Dujek spoiler Viszont ezáltal spoiler
-A császárnő és Tavore beszélgetése is nagyon izgalmas volt. Szomorú, de mindig kell egy bűnbak, és emiatt csak még jobban megutáltam Laseent. Viszont spoiler De amit igazán nem értek, az spoiler
-Kalam, Gyöngy. spoiler

Összességében egy nagyon tömény – de zseniális – könyv ez, és szépen megágyaz a következő kötetnek. (És alig várom, hogy újra megjelenjen a színen Rhuland!)

Amikor az előző kötetekben egyre csak újabb és újabb szálakat/népeket/kontinenseket vont be az író, már kacérkodtam a félbehagyás gondolatával. Olyan volt, mintha sehová sem tartana senki, állandóan új szereplők bukkannak fel, hogy a többivel együtt hányódjanak ki tudja, milyen okból, egy folyamatosan bővülő világban. Ebben a részben viszont végre azt éreztem, hogy tudom követni az eseményeket.Valamit azért biztosan tud ez a sorozat, ha képes voltam 5 db nagyjából ezer oldalas könyvet átrágni ezért az „áhá!” érzésért. Mindenképpen tervezem újraolvasni, mert sokkal jobb élmény lehet úgy olvasni, hogy közben értem is, hogy mi történik.

Továbbra is hatalmas zseninek tartom Eriksont. Olyan jól boncolgatja a mai is aktuális társadalmi témákat fiktív népeken keresztül, hogy egészen ámulatba ejt. Emellett a szokásos birodalmi intrikák, sok cselekményszál, rengeteg szereplő, érdekes párbeszédek.

Nagyon jó. A Hídégetők után a Csontvadászok is legendás csapattá vállnak, és Tavore végrehajtóról végre kiderül, hogy tényleg ér-e valamit.
Végre kezdenek az eddig szétfutó szálak összetartani. Nagyon várom a következő kötetet.

nem értem, de aztán mégis. ahogy kinyitom a könyvet ott vagyok teljesen. mintha kaput nyitnék meg.

Nem tudom részletezni, Erikson annyira bonyolult és csodás világot kreált, hogy minden kötetétől behalok. Ha nem is tetszik minden momentum benne és azért a csontvadászok messze nem olyan príma társaság, mint a Hídégetők, de persze nem lehet nem izgulni értük:-)
Imádom a kis csavarjait, biztos ebben a kötetben is van egy csomó olyan, amihez majd a 9. részben visszakanyarodik én meg hetekig lapozgathatok össze-vissza, hogy újra képben legyek :-)
Bár Párducoson kiakadtam rendesen…