A ​láncok háza (A Malazai Bukottak Könyvének regéje 4.) 61 csillagozás

Steven Erikson: A láncok háza

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Genabackis északi részén kegyetlen harcosok indulnak el a hegyekből. Céljuk a megvetett síkságiak legyilkolása, ám a Karsa Orlong nevű harcos számára az öldöklés hihetetlen sors kezdete is egyben. Néhány év múlva Koltén, a Malaza Birodalom nagyra becsült hadvezére halott. Ekkor érkezik a kontinens a kontinens utolsó malaza erődjébe Tavore, a malaza Császárnő végrehajtója. A tapasztalatlan parancsnoknak tizenkétezer újoncból kellene ütőképes hadsereget kovácsolnia, hogy felvehesse a harcot a birodalommal szembeforduló Shei'k légiójának túlerejével.
A távoli Rarakuban, a Szent Sivatag szívében Shei'k rebellis seregével a megfelelő pillanata vár, ám a várakozás sosem könnyű. A válogatott hadvezérek – néhány törzsi vezető, főpapok, egy renegát malaza Ököl a saját mágusával – hatalmi harcba kezdenek egymással, s így belülről bomlaszthatják a lázadást. Shei'k eközben szenved – gyötri a tudat, hogy ellenfele nem más, mint Tavore… a nővére.

Eredeti megjelenés éve: 2002

>!
Alexandra, Pécs, 2006
672 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633695759 · Fordította: Fehér Fatime

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Fürge Ben · Muzsikus őrmester · Trull Szengár


Kedvencelte 15

Most olvassa 6

Várólistára tette 34

Kívánságlistára tette 43


Kiemelt értékelések

Leonidas>!
Steven Erikson: A láncok háza

Egy újabb remekmű Erikson tollából. Pedig Karsa Orlong története elég nehezen indult. Távolról sem volt szerethető, könnyen emészthető karakter. Azonban a kezdeti, számomra kevésbé élvezetes részek után jöttek az igazi, Eriksontól már megszokott, fantasztikusan izgalmas fejezetek. A sorozat előző részei is bonyolult cselekménnyel büszkélkedhetnek, de úgy érzem, ez a regény az eddig olvasottak közül a legbonyolultabb. Hihetetlenül szövevényes, már-már követhetetlenül szerteágazó hatalmi játszmák rengetegén át vezet a történet. Ezekbe a játszmákba szinte minden szereplő bekapcsolódik, többeknél csak a végén tisztázódik, hogy valójában mik is a céljaik. Többször a elvesztem a rengeteg új információ között. Az író nem magyaráz meg mindent azonnal, de idővel, többnyire tisztul a kép. Nagyon oda kell figyelni.
A végkifejlet ismét nagyszerű, de egyben rendkívül szomorú.
Erikson világa hihetetlenül fantáziadús, igazi remekmű. Megtalálható benne minden, amit én a fantasy műfajban szeretek.
Sokan Martint tartják a legjobbnak, de nálam egyértelműen Erikson a király.

3 hozzászólás
borga>!
Steven Erikson: A láncok háza

Nagyon-nagyon-nagyon összetett, alaposan megcsavargatott, kirívóan plasztikus, nem sajnálja karaktert a karakterektől, és gyakorlatilag egy élfeminista. Gyakran még most is rácsodálkozom egy-egy negyedik kötet óta elő-előkerülő figurára, hogy: Ne má'! Ez nő?? És közben uramozva volt (katonaság, mégis csak), fivéremezve volt, betonkemény volt. Ugyanígy Kellanved császár/Árnytövis társa Táncos/Cotillion esetében most először figyeltem fel a nemesítésre, mármint hogy ő meg férfi. Ööööö…
Mindig tud meglepetést okozni, és egyáltalán, mi van a fejében ennek a csókának?

3 hozzászólás
Noro >!
Steven Erikson: A láncok háza

Trull Szengár jól mondja: az egyensúly mindennél fontosabb. Még egy könyvben is. Az előző két részben aránylag egyértelmű volt, kiért „szurkoljon” az olvasó, nem úgy a Láncok házában. Itt Erikson egyformán értékesnek ábrázolja a szembenálló feleket, de annyira, hogy az ember már szinte azt szeretné, maradjon el a nagy összecsapás, és ne veszítsen senki. (Majdnem senki. Egy-két überrohadék persze elhullhat.) Hasonlóan remek húzás az is, hogy egyre jobban elmossa az istenek és halandók közötti határokat.
Mégsem értékelhetem olyan jóra, mint az előző részt: a szerző ugyanis megint gyakorolja azt a rossz szokását, hogy olyan mellékszálakat és összefüggéseket tárgyaljon, amelyekre nincs, vagy legalábbis még nincs szükség a történet adott pontján.
Különös újítás, hogy egy szereplő nagyon nagy hangsúlyt kap a könyvben. Hogy okkal-e, azt egyelőre nem tudnám megmondani… de Karsa Orlong viselkedése azt sugallja, hogy a Láncok Háza sem olyan egyértelműen „gonosz”, mint gondolhattuk volna

4 hozzászólás
Voorhees>!
Steven Erikson: A láncok háza

A könyv lineárisan veszi fel a fonalat a második könyv befejezését követő eseményekkel. Genebackis után ismét Hétváros szubkontinensre tér vissza a cselekmény: Koltén halála és a Bukás után Tavore Végrehajtó flottája befut az Areni öbölbe, hogy visszafoglalja az elveszített területeket, és vérbe fojtsa a forradalmat, valamint legyőzze a Forgószelet.
Erikson ebben a könyvben némileg visszavett a tempóból. Viszonylag kevés harccal találkozunk, viszont annál több a felvetett új szál. Az író lassan kiemeli a körítő történet közül a fő cselekményszálat. Néhány szálat elvarr, azonban annál több új merül fel. Jó néhány kérdést felvet a könyv, melyekre csak a későbbiekben kapunk választ.
Az új szereplők közül messze kiemelkedett Karsa Orlong. A könyv első könyvében, mindössze 171 oldalon Karsa kalandjait követhetjük végig, melybe Erikson olyan személyiségfejlődést sző, amely egyértelműen mutatja az író fejlődését. A karakterek egyre erőteljesebbek lesznek, és a múltbeli eseményekről is lehull lassan a lepel.
A régi szereplők közül Vonós-Muzsikus és Kalam Mekhar karakterei nagyon a szívemhez nőttek. Párducostól azonban többre számítottam. Tavore és Felisin párbaja véleményem szerint igencsak gyengére sikeredett.
Az előző kötethez képest a humorból is visszavett az író. Összességében nehéz olvasmány volt, leginkább az első kötetre hasonlított, tekintettel a rengeteg elindított és be nem fejezett új cselekményszálra. Ettől függetlenül kifejezetten érdekes volt, abszolút leköt továbbra is. Az előző kötetektől érzésem szerint némileg elmarad színvonalban, talán Erikson olyan „közbenső” kötetnek szánta, amolyan átkötőnek két cselekményszál között.
A malaza hadsereg és az Apikalipszis hadserege felsorakozik, hogy összecsapjon a sivatag égető napja alatt. A Shei'k táborát árulások szabdalják, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, az Istenek mint mindig, most is beszállnak a játszmába, a halandók akaratával mit sem törődve vonják bele őket hatalmi játszmáikba. Az összecsapás során Raraku múltjára is fény derül, és a jövője is eldől.

fezer>!
Steven Erikson: A láncok háza

Félreértés ne essék, imádom Erikson agyszüleményét, de ha önállóan értékelném ezt a részt, akkor igen csak 4csillagot adnék neki, de egyszerűen lehetetlen különválasztani a köteteket, annyira összefüggnek, és a sorozat pedig egyszerűen zseniális.
Ami miatt nem ez lesz a kedvenc kötetem, annak főként az eleje volt az oka. Azt hittem, h az első 170 oldalnak sose lesz vége és sose csapunk bele a lecsóba. Kiválasztotta a legellenszenvesebb főhőst Erikson, akiről oldalakon keresztül olvashattuk, h mekkora király, h egymaga mindenkit lemészárol maga körül. Ezt a részt szerintem erősen túlhúzta, főleg a „csataleírásokra” gondolok. (Bár az nem igazán csata, h egyes egyedül berohan egy faluba és a helyi seregeket legyalulja, mindezt 10-20 oldalon keresztül.ááá) Hú mennyire örültem, mikor újra visszatértünk a fősodorba.
Ráadásul A Jég emlékezete annyira, de annyira jó volt, hogy azt a lécet már lehetetlen lett volna megugorni. És abban a kötetben sokkal több kedvencem volt, haj van egy olyan érzésem, hogy sok-sok ezer oldalnak kell eltelnie, míg őket újraláthatom. :(
Illetve amivel még volt kisebb problémám, h némely részt kissé „túlírja” (lásd az eleje), míg máskor, amikor minden információmorzsára kíváncsi lennék, akkor azt elintézi pár mondattal.
A kedvenceim mindig a malaza katonák, erre nagyon ráérzett (sok egyéb mellett.)
(Jajj és elolvastam az 5. rész szereplőlistáját, és ott aztán semmi ismerős span nem lesz… Kicsit félek. Ezért gyorsan elolvasom, h jöhessen a hatodik.. Még jó, hogy annyit írt, hogy kb sose lehet a végére érni. :)

Bàtkai_Gàbor>!
Steven Erikson: A láncok háza

Ennek a sorozatnak helye lenne a kötelező olvasmányok között középiskolában! Pár regénnyel szívesen lecseréltem volna annak idején. Ez a 4. kötet szintén 5 csillagos!

Zurelily P>!
Steven Erikson: A láncok háza

Talán népszerűtlen leszek a véleményemmel, de A jég emlékezete után nekem ez a kötet csalódás volt. Nem hiszem, hogy bárki is olvasná a Malazan 4. kötetét, aki ne lenne legalább egy egészen kicsit rajongó (a sorozat komplexitása és terjedelme miatt nem valószínű, hogy ezen a ponton maradtak még más, nem rajongó olvasók). Mégis, a sorozat iránti szeretetem ide vagy oda, ez nem lett a kedvencem.

Csak pár dolgot emelnék ki, hiszen nagyon hosszú könyv, lehetetlen mindenről beszélni.

Azt már megszoktam, hogy néha a Malazan Wikipediához kell fordulnom, mert valamit nem értek, esetleg nem emlékszem rá.

De ami igazán kiborított, az Gyöngy volt. Elolvastam úgy az egész könyvet, hogy fogalmam sem volt róla, hogy ő bizony már egész sokat szerepelt korábban! Biztosan említették valahol fél mondatban, hogy ja, Salk Elan amúgy Gyöngy (vagy fordítva), de állítom, ez kevés. A youtube-ról kellett ezt megtudnom, és utána elővettem egy kicsit a Tremorlor kapuját, hogy átfussam újra, hogy mi is történt Kalam és közte.

Ez persze elég extrém dolog, és nyilván az is közrejátszik, hogy eltelt azóta viszonylag sok hónap, és minimum 20 másik könyvet olvastam ebben az időszakban. Hiába, egyszerűen annyira tömény történet ez, nem tudom egyhuzamban mind a tíz kötetet elolvasni!

Azonban Gyöngyön kívül említhetném Karsát is (persze ő sokkal egyértelműbb a Toblaka név miatt), vagy Vonóst, Késest, Apsalart. A kérdésem csak ennyi Eriksonhoz: miért? Miért kell több nevet adni, nincs elég karakter így is, akit észben kell tartani?

Továbbá nagyon hosszú a könyv. Ez persze nem újdonság. Azonban pl. A jég emlékezeténél ezt nem bántam, nagyon izgalmas volt és sok minden történt. Itt viszont…

A láncok háza a Hold udvarára emlékeztetett, és sajnos az a rész tetszett a legkevésbé az eddigiek közül.

Az egész könyvben egyre fokozódik a feszültség, várjuk a nagy összecsapást, ami tulajdonképpen végülis spoiler. Bár az, hogy spoiler

Néhány szót szólnék még Karsáról. Egyrészt a fantasy-rajongó énem nagyon megkedvelte őt (egy igazi barbár karakter, nagy karddal és még nagyobb egóval), ugyanakkor nehéz elvonatkoztatni néha a szörnyű tetteitől. Értem én, hogy a jelleme nagy fejlődésen megy keresztül a történet során, de…

Kérdem én, Karsa miért is viszonyul úgy Biditalhoz, ahogy? Igaz, hogy ő spoiler de nem is egyet viszont megerőszakolt. Hogyan is ítélkezhet felette?

Persze tény és való, hogy Bidithal abszolút megérdemelte a sorsát, és szigorúan fantasy-rajongó szemmel nézve a büntetése tökéletes volt. spoiler

Elgondolkodtató, hogy ilyen sajnos a mai napig a világ egyes részein előfordul…

Talán egy kicsit negatívra sikerült a veléményem, pedig egyébként nem volt rossz ez a könyv sem. Egész egyszerűen A jég emlékezete annyira magasra tette a lécet, hogy (legalábbis szerintem) ez a kötet ezt nem tudta megugrani. De állok elébe a következő résznek!

Millefo>!
Steven Erikson: A láncok háza

Mire idáig jutottam a sorozattal, azon gondolkodtam, hogy miért nem ezt a sorozatot tartják a fantasy csúcsának? Tényleg nem tudok más indokot kitalálni, mint hogy nagyon hosszú, összességében terjedelemben veri az idő kereke sorozatot is. Ugyanakkor érdekesen, jól van megírva. A karakterek élnek, a történet magával ragadó. Van kiért szurkolni, és van kit utálni, vagy néha sajnálni. Ha valaki a drámát szereti, az is megtalálja, de persze nem hiányoznak a szellemes párbeszédek sem. Nagyon jó könyv, ami sokáig velem marad.

1 hozzászólás
ppayter>!
Steven Erikson: A láncok háza

Még mélyebbre süllyedünk Erikson bonyolult képzeletvilágának bugyraiban, de ha idáig eljutott az ember, már nem is tűnnek olyan bonyolultnak a dolgok.


Népszerű idézetek

Littlewood IP>!

– Én, Geszler őrmester, a Nyolcadik Légió kilencedik századának ötös szakaszából, esküszöm a Harc két Nyári Istenére, Fenerre és Hamisra, hogy ez a lény előttem természetes, változatlan állapotú Madárszar skorpió; bár tudom, hogy valami van, amit nem látok, és el fogom veszíteni az összes pénzemet az őrmesterek fogadásában.

483. oldal

Littlewood IP>!

Ami eltörik, azt
Szemétre kell dobni;
A hit ege beborul,
De a vihar
Döreje egyre halkul…

(Prelúd Anomandarishoz)

293. oldal

2 hozzászólás
Noro >!

– Egy katona csakis egy igazságot ismer: azt, hogy hit nélkül halott az ember. A hit olyan, mint a katonatárs az oldaladon. De ami még fontosabb – bár ez kívülről nevetségesnek tűnhet – az a hit abban, hogy minket nem lehet megölni. Ez a két hit, és semmi más… ezek tartják talpon a világ összes hadseregét!

323. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Muzsikus őrmester
Lunemorte P>!

– Az erők és késztetések mindig ellentétesek – kezdte az Edur, s közben lassan megforgatta a nyulat a lángok fölött. – S mindig minden egyensúlyra törekszik. Mindez természetesen az istenek fölött áll, a létezés lényege; nem is, még a létezésnek is fölötte áll, hiszen a létezést legyőzi a feledés. Ebben a csatában mindenki részt vesz, a világegyetem összes szigete. Én így hiszem. Az életre a halál a válasz. A sötétségre a fény. A túláradó sikerre a katasztrofális bukás. Az iszonyatos átokra a lélegzetelállító áldás. Úgy tűnik, minden élőlény célja, hogy szem elől tévessze ezt az igazságot, elvakítja őket, hogy sikert sikerre halmoznak. Nézzétek csak ezt a kis tüzet itt, előttem! Szerény győzelem… De ha táplálom, saját örömömre, akár az egész tisztást felgyújthatom, aztán az erdőt, majd az egész világot. Itt jön tehát a bölcsesség… Ki kell oltanom a lángokat, amint megsütöttem a húst. Mert ha az egész világot felgyújtom, megölök benne minden élőt, ha nem lángokkal, hát a nyomukban támadó éhínséggel. Érted, mit akarok mondani, Monok Ochem?
– Nem értem, Trull Szengár. Ez nem egy megállapítás, nem ad előszót semmihez.
Onrack szólt közbe.
– Tévedsz, Monok Ochem. Ez előszó… mindenhez.

Noro >!

– Készülj fel rá, hogy elmondhasd a történetedet, Trull Szengár. Ha van benne tanulság is, azt azoknak kell felismerniük, akik meghallgatják. Ez nem a te felelősséged.
Monok Ochem is megszólalt.
– Ezek helytelen szavak. Minden történet tanulságot hordoz. Ha a mesélő nem vesz tudomást az igazságról, a történet megsínyli.

Huszonharmadik fejezet

Kapcsolódó szócikkek: Trull Szengár
Kasztór_Polüdeukész>!

a
természet csak egyetlen végtelen csatát vív. Egy ellensége van. Ha ezt megérti valaki,
akkor meglátja a világ működését is. Minden világét.
A természetnek csak egy ellensége van.
Az egyensúly hiánya

Kasztór_Polüdeukész>!

Minél lassabb a folyó, annál vörösebb a vize.
Nathii közmondás

Mucimag>!

Gametet Keneb kapitány és a hadnagy kísérték, utóbbi annyira komoran nézett maga elé, hogy az már komikus volt. A tiszti álarca, amivel idősebbnek és tapasztaltabbnak akar látszani. Ehelyett csak úgy néz ki, mint akinek szorulása van. Valaki szólhatna már neki …

491. oldal 19. fejezet, 2006

Mucimag>!

– A szerelem idővel változik …
– Igen, változik, de nem úgy, ahogy a molylepke szálldos a csatamezőn, hulláról hullára! – Megköszörülte a torkát. – Hát igen, elég rossz volt a párhuzam … A szerelem változik, méghozzá egyre terebélyesedik, hogy a szerelem tárgyából minél többet magába fogadjon. Erényeket, hibákat, korlátokat, mindent: a szerelem idővel mindent szépen elfogad, mint egy gyerek.

580-581. oldal, 23. fejezet, 2006

Voorhees>!

-Kevés értelme volna azt kutatni, hogy az emberek miért teszik ezt vagy azt, vagy hogy miért éreznek így vagy úgy. A gyűlölet a legveszedelmesebb gaz, mert minden talajon megmarad. Önmagából táplálkozik.
– Szavak segítségével.
– Igen, szavakon keresztül. Az ember kigondol egy elméletet, elég gyakran ismételgeti, és hamarosan mások is átveszik, és vele ismételgetik. Ekkor hit lesz belőle, amit harag is táplál, és amelyet a félelem fegyverei védenek meg. Ezen a ponton aztán a szavak feleslegessé válnak, és az ember ott marad a harccal, ami halálig tart.

Harmadik fejezet, 154. oldal lap közepe


A sorozat következő kötete

A Malazai Bukottak Könyvének regéje sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Sabaa Tahir: Szunnyadó parázs
Peter V. Brett: A Rovásember
Alwyn Hamilton: A vég hősnője
Brian McClellan: Karmazsin hadjárat
Andrzej Sapkowski: A végzet kardja
Nicholas Eames: A Wadon királyai
Robin Hobb: Az orgyilkos küldetése
Greg Keyes: Hangakirály
Anthony Ryan: A várúr
Anthony Ryan: A láng légiója