A ​jég emlékezete (A Malazai Bukottak Könyvének Regéje 3.) 60 csillagozás

Steven Erikson: A jég emlékezete

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Genabackis ​megtépázott kontinensén új birodalom születik, a Pannioni Birodalom, amely fertőzött vérözönhöz hasonlóan hömpölyög végig a vidéken, a Pannioni Látó szavára. Útjában mindössze egy törékeny szövetség áll: Félkarú Dujek serege és Pálinkás veterán Hídégetői. Oldalukon egykori ellenségeik küzdenek: Caladan Brood komor erői, Fürkész Anomander, a Sötétség Fia és Tiste Andiijai, valamint a rhivik, a síkságok népe. A Látó megszállottakból álló seregével szemben álló, belső ellentétek által gyengített szövetségesek számára létfontosságú, hogy üzenetük eljusson potenciális támogatóikhoz, köztük a Szürkekardokhoz, akiket azért fogadtak fel, hogy megvédjék Capustan városát a fanatikus hordák ellen. Ám náluk ősibb klánok is gyülekeznek. Egy ősi hívásra megmozdulnak a T'lan Imassok halhatatlan seregei, mert úgy látszik, hogy a világot valamilyen iszonyatosan sötét és veszedelmes hatalom fenyegeti. Az Üregeket megmérgezték, és egyre szaporodnak a hírek valakiről, aki most letépte… (tovább)

Eredeti mű: Steven Erikson: Memories of Ice

Eredeti megjelenés éve: 2001

>!
Alexandra, Pécs, 2004
816 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633689597 · Fordította: Fehér Fatime

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Fürge Ben · Hídégetők


Kedvencelte 24

Most olvassa 8

Várólistára tette 31

Kívánságlistára tette 49


Kiemelt értékelések

>!
girion
Steven Erikson: A jég emlékezete

Ezzel a könyvvel a kapcsolatom régre nyúl vissza. 2004-ben, még általános iskolás koromban láttam meg a papírbolt sarkában. És azonnal vallásos áhítattal fordultam felé. Vastag volt, betűkkel tömött, fantasy. A fülszövegéhez minimum egy értelmező kéziszótár kellett volna. Felütve egyből térképekbe és hosszú-hosszú függelékekbe és névsorokba fut az ember. Csak úgy sütött belőle az epikusság. Ez volt a nagy betűs fantasy. Persze csak évekkel és könyvhegyekkel később jutottam hozzá, de még akkor is mély tisztelettel fordultam a történetfolyam tömege felé.

Merthogy ennek és eleve a malaza világnak a tömege a legnagyobb erénye. Ritmustalan, önellentmondásos, hullámzó stílusú, néhol kifejezetten öncélú, egészben viszont mégis olyan hatást gyakorol az olvasóra ami miatt megéri.

Ennek a kötetnek egyéb előnyei is vannak amik kiemelik a sorozatból. A bicegő első kötet és az új kontinenst és történetszálat nyitó második után, ez egy önmagában is kerek történetet nyújt. Nem szükségesek az előzmények és nincsenek folytatásért kiáltó szálak. Nem csoda ha legközelebb csak a nyolcadik kötet tér majd csak ide vissza. Azt kell mondanom a sorozat második legjobb kötete, a dobogó csúcsát az Éjsötét áradat bitorolja.

3 hozzászólás
>!
Noro 
Steven Erikson: A jég emlékezete

A harmadik köny az első majdnem közvetlen folytatása, de a másodikhoz is kapcsolódik néhány kisebb, azonban nem elhanyagolható szállal. Erikson itt igazán nagypályásra veszi a figurát: visszanyúl egészen a jaghuta jégkorszakig (300 ezer év!), méghozzá úgy, hogy a „flashback” szerves része lesz a tulajdonképpeni történetnek. Kezd letisztulni a „metaplot”, a világ történelme is: összeáll az ősfajok egymáshoz viszonyított helyzete, felbukkan a Nyomorék Isten, körvonalazódik a Sárkányok Asztalának jelentősége… kicsit talán már túl sok is a reveláció egy kötetre. Mindezt viszont remekül ellensúlyozzák a történetben megjelenő személyes tragédiák, amelyeket a szerző itt szebben rajzolt meg, mint az előző részekben. Végül a szarkasztikus humor is rendszeresen megcsillan, amitől a könyv csak még jobban fog hasonlítani a Fekete Seregre…

5 hozzászólás
>!
Voorhees 
Steven Erikson: A jég emlékezete

Erikson felülteljesítette magát, ami nagyon nagy szó, tekintettel arra, hogy a sorozat előző két könyve is kiválóra sikeredett. A hagyományos fantasy kereteit szétfeszítve építi fel világát és karaktereit, művéből elképesztő erő sugárzik, mindez mostmár egy sokkal emészthetőbb, könnyebb stílusban, mint az első két kötetben megszokhattuk.
Visszatérünk Genebackis kontinensére. A sztori fonalát nyolc héttel az első kötet végén történt események után vesszük fel újból. A Darujhisztánban történtek és a malaza fenyegetés megszűnése után Félkarú Dujek renegát serege szövetségre lép Caladan Brood-al, és a Tiste Andii-kal. Céljuk megfékezni a kontinensen járványként terjedő birodalom, a Pannioni Domínium további terjeszkedését, mivel az veszélyt jelent minden élőre nézve.
A sorozat mitológiájáról ebben a kötetben tudunk meg a legtöbbet. Sok korai eseményről fellebben a fátyol, és nagyon sok, az első kötetben útjára indított szálat most húz össze az író. Világos, hogy kapott kritikákat ezen a téren, ugyanis gyakorlatilag a regény végére egy lezárt történetet kapunk, ami akár a vég is lehetne. Persze a második kötet történései koránt sincsenek lezárva.
Erikson sokkal nagyobb figyelmet fordított a magyarázatokra. Ez egyrészt monológokban, másrészt pedig egyes szereplők gondolatainak megismerésén keresztül jut kifejeződésre, és a regény terjedelmére is hatással volt, mivel a nyolc könyv közül ez a leghosszabb.
Az író követhető mennyiségű karakterrel dolgozik, és továbbra sincsenek kifejezett főszereplők. Minden szereplőről több szó esik, persze vannak kiemelkedő alakok.
Erikson eddig nem mutatta meg humoros oldalát, ebben a kötetben azonban ezt is megismerhetjük. Kruppe monológjain, valamin Zsémbes és Jeges párbeszédein kifejezetten jól szórakoztam.
Nem szabad elmennünk szó nélkül amellett sem, hogy Erikson-nak kifejezetten nagy tehetsége van az emberi sorsok érzékeltetésére. Itkovián áldozata a legemberségesebb, önzetlenebb és szeretetteljesebb cselekedet volt, amit valaha fantasy könyvben olvastam. Rengeteg a nemes lélek a katonák között. A Szürkekardok és vezetőik amúgy is példát mutattak bátorságból, becsületességből és kitartásból, valamint abból, mire képes a hit ereje. Megjegyzem, ilyen nemes lelkű zsoldoscsapattal itt találkoztam először. Az elhivatottság szinte tapintható volt.
A síkságokon történő megütközések után itt már két ostromot is kapunk, mindkettő igen nagy áldozattal jár, közben a szereplők sorsa egymás körül forog, bonyolódik, hogy aztán az író a végén összehúzza a szálakat. A Korall ostroma utáni kegyeletnyilvánítások rendkívül megindítóak voltak.
A törékeny szövetség felveszi a harcot a kiszámíthatatlan Pannioni Látóval és hatalmas seregével. A lovak patái alatt dübörög a föld, robbanószerek pusztítanak, a varázslatok városokat pusztítanak, közben pedig az Üregek egyre kevésbé biztonságosak, mérgezettek. A háttérben a Bukott, a Nyomorék Isten rángatja láncait, és helyet követel magának a Sárkányok Asztalán.
Ha ez lett volna a sztori lezárása, akkor is fantasztikus lenne, de így hogy folytatódik, még jobb. Maximum pont.

>!
kecske
Steven Erikson: A jég emlékezete

Már háromszor négyszer ötször futottam neki az értékelésnek, mert tömören szerettem véleményt alkotni. Ezt pedig kivitelezhetetlennek találtam, nem csak azért mert 1100 oldalról van szó, hanem ebben az igencsak hosszú terjedelemben annyi tartalom van, annyi esemény, hogy néhány mondatban nem lehet összefoglalni. spoiler
Ezért csak a legjobb 4 tulajdonságát emelem ki.
-Természetesség: Erikson úgy alkotja meg az okos nőket(itt nem arra gondolok, hogy az okos nő nem természetes, hanem egyes írók szeretik kiemelni, az olvasó arcába tolni), a spoiler, élőhalott raptorokat mellső végtagok helyett hatalmas pengékkel, hogy már csak attól természetesnek hatnak, ahogy a narráció kezeli őket.
-Kontextus: egyetlen törzset leszámítva, minden megalapozottnak hat, kevés író tudná elérni, hogy komolyan vegyek élőhalott raptorokat mellső végtagok helyett hatalmas pengékkel. Azt mondanám rá, hogy gagyi. Erikson viszont úgy tud a saját világában kontextusba helyezni dolgokat, hogy szerintem innentől bármit elhinnék neki.
-Összeáll a történet: A harmadik részre végre sikerült létrehozni egy ígéretet, hogy miről fog szólni a következő hét. És az egy nagyon EPIC ígéret.
-Részvét: talán nem nagy spoiler de ebben a könyvben is, bizonyos szereplők meghalnak. És olyan volt már, hogy elérzékenyültem, sajnáltam, megsírattam szereplőket, de azt hiszem, hogy ilyen jellegű részvétet még nem éreztem kitalált karakter iránt. Majndem mint az igazi.

A korábbi részekkel kapcsolatban sokkal tisztább a történet, könnyebben befogadható, sőt, rengeteg választ ad. Olyan csatákkal, karakterekkel, pillanatokkal, hogy más szóval nem is lehet összefoglalni, mint az EPIC. Kezd behúzni.
Egyetlen hátránya, hogy spoiler

>!
fezer
Steven Erikson: A jég emlékezete

Most már kezdem én is unni saját magam, de nem tudok mást tenni: egyszerűen muszáj további ódákat zengeni erről a kötetről is, úgyhogy bele is vágok:
Eddig is odáig voltam a sorozatért, de ez a kötet mindent visz, még az eddigieknél is jobban imádtam. Csak ugyanazokat tudnám elismételni, amit már eddig is, de most már olyan mélységeibe merülünk a világnak, hogy ajajj és csak úgy lubickoltam benne. Már nem vagyunk idegenek Erikson agyszüleményében, hanem már a részesei vagyunk annak, és még jobban el lehet játszadozni az oda- és visszautalásokkal. Ennek a kötetnek a szereplőit már az első részben is nagyon szerettem, de most még jobban a szívemhez nőttek, remélem fognak még szerepelni…
A párom megjegyezte, hogy nagyobb a könyv, mint én, de a hossza ellenére egy percig sem ül a történet, sőt ha tehettem volna, egy helyben olvasom végig (ennek azért többféle akadálya is volt…) De ma este megcsináltam a vacsit, és az utolsó 150 oldalt lélegzetvisszafojtva toltam le…

9 hozzászólás
>!
Bàtkai_Gàbor
Steven Erikson: A jég emlékezete

Szerintem mire végzek a sorozattal, azt fogom mondani hogy ez életem fantasy története! Bár már így is csak egy hajszál választ el tőle.

>!
NorrinRadd
Steven Erikson: A jég emlékezete

Az egyik legjobb fantasy könyv, amit eddig olvastam. Izgalmas karakterek, érdekes világ, feszültség, mágia, harc, fondorlat, humor… stb.

>!
ppayter
Steven Erikson: A jég emlékezete

Harmadik kötet, ez már szinte kétszerese terjedelemben az elsőnek, de hát a műfajhoz ilyen méretek illenek.
Stílus és brutalitás, hatalmas erők és átlagos emberek, de leginkább gyülekező sötétség.

>!
Leonidas
Steven Erikson: A jég emlékezete

Talán a legjobb regény, amit eddig olvastam. Újra szárnyalt Erikson képzelete, és megint sikerült egy nagyszerű regényt írnia.
Az elején megint sikerült párszor teljesen összezavarnia. Az író nem magyaráz meg azonnal mindent, hanem fokozatosan fedi fel a homályos részleteket. Sőt ebben a regényben magyaráz meg pár részletet az előző könyvből. Szerintem az író zseniálisan csinálja.
Hihetetlen jók a csatajelenetek. Brutális és kegyetlen, rengeteg mágiával, ahogy annak egy fantasy regényben lennie kell.
Remélem a sorozat többi regénye is hasonló színvonalú olvasmány. :)


Népszerű idézetek

>!
Szelén

-Ez mindig így van, nem igaz? Egy civilizáció felvirágzik, aztán jön egy hordányi dünnyögő barbár, közel ülő szemekkel, és eltapossa.

282. oldal

>!
Noro 

Talán ez a végső, kegyetlen igazság. Az istenek nem törődnek a halandók aszketikus áldozataival. Nem törődnek a hit szabályzatával, a templomi papok és szerzetesek kicsavarodott erkölcseivel. Talán még nevetnek is a láncokon, amelyeket önként és dalolva akasztunk saját nyakunkba – eltörölhetetlen, érthetetlen törekvésünkön, hogy hibát találjunk az élet természetes szükségleteiben. Vagy talán nem is nevetnek, hanem dühösek ránk. Talán az élet örömeinek megtagadása a legnagyobb bűn, amelyet az isteneink ellen elkövethetünk.

382. oldal

>!
Noro 

– A neveket nem kérésre adják, halandó. A nevet ki kell érdemelni.
– Huh, ez olyan, mintha a Hídégetők mondták volna.

Kapcsolódó szócikkek: Hídégetők · név
>!
Szelén

-[…]Lehet, hogy szálka vagyok mindegyikőtök szemében, de már akkor ezen a földön jártam, amikor a T'lan Imassok még csak gyermekek voltak. Százezres hadseregeknek parancsoltam. Haragom egész kontinenseket borított lángba, és egymagam ültem magas trónusokon. Felfogod, mit jelent mindez?
-Igen. Azt, hogy sohasem tanulsz, Kallor.

692. oldal

>!
Noro 

Fürge Ben megnyitotta az Üregeit; egyszerre csak héthez férhetett hozzá, pedig többnek az erejével is rendelkezett. Az erő hullámokban járta át a testét. Vonakodva tette, amit tett: az, hogy egyszerre megnyitott csaknem mindent, amivel rendelkezett, a korlátlan hatalom buja ígéretét suttogta a fülébe. Ő azonban tudta, hogy ez az érzés igen veszedelmes, hiszen a korlátlan hatalom csupán vágyálom, amely könnyen a vesztét okozhatja.

Második fejezet

Kapcsolódó szócikkek: Fürge Ben
>!
Diego

Mi, emberek nem értjük meg a könyörületet. Életünk minden pillanatában eláruljuk azt. Igen, ismerjük a fontosságát, ám ismerve azt, értéket tulajdonítunk neki, őrizzük, úgy gondoljuk, ki kell érdemelni. T'lan Imassok! A könyörület a szó legtisztább értelmében felbecsülhetetlen értékű dolog. Ingyen kell adni. És bőségesen.

775. oldal

>!
Szelén

– Mindenki türelmetlenkedik – jegyezte meg Kruppe, miután a parancsnok elviharzott. – Kivéve Kruppe, akinek a feje felett hatástalanul szállnak el a gonosz megjegyzések, s aztán elvesznek a semmiben. S a lejjebb célzott dárdák, nos azok lepattannak húsomról…
– Vagyis a hájadról – mondta Dujek. A parancsnok letörölte a homlokáról a port, majd oldalra hajolt, és a földre köpött.
– Hm, a kellően kipárnázott Kruppe csupán mosolyog a Legfőbb Ököl tréfáján. Menetelés közben a civilizációtól távol az ember nem fürdőzhet másban, csak a katonák gúnyos egyenességében. Ellenanyag a csatornapatkányok harapásaira, frissítő balzsam az unalmas, nyámnyila nemesek után: miért használjunk tűt, ha kalapácsunk is van, igaz? Kruppe mélyeket szippant, de nem olyan mélyeket, hogy köhögnie kelljen a természet poros lehelete miatt, ilyen egyszerű a helyzet. A bölcsességnek gyorsan lépést kell váltania , s a finom udvari táncokról át kell térnie a durva ritmusú, bakancsos dobogásra…

358. oldal

>!
Mucimag

– Engem még mindig érdekelnek ezek az öregasszonyok, akik csak úgy világokat álmodnak!

777. oldal, 25. fejezet

>!
Mirk P

Fürkész Anomander annyira más Előd volt, mint Caladan Brood, hogy úgy festett: a hatalom skálájának két ellentétes végében állnak. Fürkész jelenség volt, szívdobogtató, iszonytató jelenség, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni, s amely elől menekülni sem lehetett. Erőszak, ősiség, magány, pátosz és a legsötétebb iszonyat – a Sötétség Fia különös keverék volt a halhatatlanok között, s a Mhybe a zsigereiben érezte, hogy a környéken minden rhivi szellem feléledt, és kétségbeesetten mozgolódik.

153. oldal


A sorozat következő kötete

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Joe Abercrombie: A penge maga
Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Lakott sziget
Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje
William King: Skavenvadász
George R. R. Martin: A Hét Királyság lovagja
Robert Jackson Bennett: Csodák városa
M. G. Brown: Lángoló Rózsaszirmok
David Gemmell: Éjféli sólyom