A ​Hold udvara (A Malazai Bukottak Könyvének Regéje 1.) 112 csillagozás

Steven Erikson: A Hold udvara

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​hatalmas Malaza Birodalomban forrong az elégedetlenség, a véget nem érő háborúzás, a tisztogatások, a gyilkos viszályok és ádáz csaták hosszú évtizedei ezrek és ezrek vérét követelték Fürkész Anomander és csatlósai, a Tiste Andiik uralma alatt. Már a birodalmi légiók harcedzett seregei is enyhülésre áhítoznak. De a császárnő korlátlan uralmát gyilkos Karmos ügynökei továbbra is rendíthetetlenül védelmezik. Pálinkás őrmester és cinikus osztaga, a Hídégetők, valamint Szélfogó, a Második Légió egyetlen megmaradt varázslónője mind azt remélték, hogy Palás ostroma után végre elérkezik az idő, amikor a sebesültek felgyógyulhatnak és az élők végre elsirathatják halottaikat. De a császárnőnek más tervei vannak. Darujhisztán, Genabackis utolsó Szabad Városa, még mindig tartja magát a zsarnoki hatalommal szemben, és most a császárnő a függetlenség eme utolsó nemes bástyája ellen fordul. Viszont ennek a drámának nem a Birodalom az egyetlen szereplője. Egy sokkal sötétebb, baljós erő is… (tovább)

Eredeti mű: Steven Erikson: Gardens of the Moon

Eredeti megjelenés éve: 1999

>!
Alexandra, Pécs, 2003
496 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633684552 · Fordította: Fehér Fatime

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

Hídégetők


Kedvencelte 30

Most olvassa 25

Várólistára tette 231

Kívánságlistára tette 179

Kölcsönkérné 10


Kiemelt értékelések

>!
Littlewood IP
Steven Erikson: A Hold udvara

Valami nagyon-nagyon kedvcsinálót szeretnék írni ide, de nem igazán tudom, hogyan fogjak neki. Eleve nehéznek találom a sorozatokat kötetenként értékelni (nem is szoktam), ennél meg aztán különösen, mert a cselekménye… hát… a legnagyobb jóindulat mellett sem tagolódik kötetekre. Sőt, még több kötetre sem úgy tagolódik, hogy a következőben folytatódik, mert igazából erre csak minden másodiknál van esély, a közbeékelődőknél pedig súlyosbító körülményként egy egészen más, vadidegen történet kezdődik.

Izgalmasan hangzik, ugye? Vagy inkább idegesítően?
Hát igen, ez a nagy kérdés itt, malazáéknál. Csak beállítottság (ízlés, olvasási szokások, könyvekkel szembeni elvárások) kérdése, hogy mi lesz rá a válasz, de szerintem ettől függ, hogy valakit teljesen beszippant vagy kiakaszt ez a világ.

Annyi biztos, hogy ez a történet történet, muhaha nem fog kézen és vezet el A-ból B-be. Nem hogy zökkenőmentesen, de sehogy. Ez a könyv nem úgy tűnik, mintha bármilyen szerkesztésen átesett volna. Ez olyan, mint egy szabályozatlan folyó, megy, amerre akar. Megint az a kérdés, hogy ez valakit szórakoztat vagy idegesít. Ha valaki gyakran érez indíttatást egy könyv sarokba hajítására, ha még a negyedénél/felénél/stb sem tudja, hogy mi kerekedik belőle, akkor elég rögös közös jövőt jósolok, és akkor is, ha valaki a felvezetés-konfliktus-feloldás (vagy mi) elkötelezett híve. Ez a könyv úgy kezdődik, hogy bedobnak egy ismeretlen világba, aztán boldogulj, ahogy tudsz. A különbség az, hogy fantasyk esetében az olvasót általában a zöldfülű főszereplővel együtt, az ő szemén keresztül szokták ilyen helyzetbe hozni, itt pedig még igazi főszereplő sincs. You’re alone in the Kurald Galain dark.

Nincs biztosíték arra sem az elején, hogy idővel minden kitisztul. Tudom, unalmas az ismételgetés, de megintcsak van, aki ideges lesz attól, hogy éppen elkeveredett egy (egyébként minden pillanatában izgalmas) történetben, és azt keresi, hogy ez a saját hibája-e vagy a könyvé, és van, aki ilyenkor hátradől, és élvezi, amennyit megért belőle. Ez nem olyan értelemben „nehéz olvasmány”, ahogy a kortárs szépirodalom egyik-másik darabjára szokták mondani, hogy elalszol rajta, ha délután négy után próbálkozol vele nehezen értelmezhető, ami le van írva, inkább arról van szó, hogy a lényeget itt mindenkinek magának kell a sorok közül kiolvasni. Az az idézet jutott eszembe róla a Majdnem híres c. zseniális filmből (überkövethetetlen értékelés alert, de legalább átjön a hangulat), hogy egy jó dalt nem az tesz jóvá, amit beleírsz, hanem amit kihagysz belőle. A kihagyáshoz is érteni kell, és Erikson nagyon ért hozzá, hogyan keltse fel a kíváncsiságot. Persze nincsen túlmagyarázva az sem, ha fontos információ hangzik el. Az elején, amikor erre még nem jön rá az ember, néz is nagyokat, de hamar természetessé válik, hogy attól, hogy nincs odaírva, levezetve és többször megismételve, még minden mindennel összefügg. Kicsit olyan, mint egy jó krimit olvasni, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt sokszor még arra is magadnak kell rájönnöd, hogy ki kicsoda.

Itt senki nincsen húsz jelzővel ellátva, hogy jól el tudd képzelni és be tudd határolni a többiekhez való viszonyát. A karakterek annyira nincsenek leírva, hogy van, hogy másfél kötettel(!) később derül ki valakinek a bőrszíne, vagy akár a neme(!) (magyarul olvastam, ez mondjuk biztos nem segített a dekódolásban). Megintcsak, ha valakit ez zavar, mert szereti, ha egy könyv azzal kezdődik, hogy felkelvén belenéznek a tükörbe, és magabiztosan nevesítik saját vörös hajukat és csábos pillantású macskaszemüket, akkor eléggé fel tudja idegesíteni egy-egy ilyen húzás. Ha viszont nem hiányzik egy szereplő elképzeléséhez mindez, akkor baromi szórakoztató a teljes szabadság, és az a pillanat is, amikor az ember rájön, hogy a malaza hadseregben elfoglalt szerepek egyáltalán nem nyújtanak önmagukban eligazítást arra nézve, hogy ki a fiú és ki a lány.

A sejtetés (vagy mi) sem egészen úgy működik, mint máshol. Itt, mivel minden mindennel összefügg, minden előre is jelez egy csomó másik dolgot, amit csak utólag lehet megérteni. Olyan is van, hogy egy szereplőt megelőz a híre, és olyan is van, hogy megjelenik, és nem lehet tudni, hogy ő az, akinek híre volt. Az ember a háromszázadik oldal táján már semmi furát nem vél felfedezni egy olyan jelenetben, amiben a következő párbeszéd zajlik le nagy vonalakban:
– Látod azt az alakot, a hosszúkás cuccal a hátán?
– Látom.
– És tudod, hogy a halálba küldesz?
– Tudom.
És pont. Az ember megvonja a vállát, és azt mondja, ez klassz, van benne mélység, hátha egyszer kiderül az is, hogy mi történt (kivéve, ha nagyon figyelt száz oldallal korábban a részletekre, amik akkor nem tűntek valami lényegesnek). De figyelni nem nehéz, egyébként, mert közben izgalmas, és az ember folyamatosan egy halom biztosnak tűnő, majd elvetett teóriát gyárt le magában. A szereplőknek pedig csak egy (és az előrehaladással egyre csökkenő) hányadát kell megjegyezni, mert a többieket annyira megszereted, hogy akkor is felismered őket, ha ellenszélben, addig soha fel nem merült módon, név nélkül jelöli őket a pokolian ravasz író. A világ pedig, amiben kalandoznak, egészen hihetetlenül összetett, és annyira addiktív, hogy az embernek másnaposság-érzést okoz kimozdulni belőle és elvégeznie a napi teendőit.

Végül egy példa, ami szerintem legjobban megragadja a lényeget, egyenesen a könyvekhez kapcsolódó, irdatlan méretű fórumról (igen, annyira elrajongolódtam, hogy már ilyeneket is olvasok)
Nyitás: Elolvastam, és az van, hogy ennek az egésznek se eleje, se vége, se közepe, olvasás közben egy olyan pillanat sem volt, amikor ne lett volna minden mozgásban, és elmondhattam volna magamról, hogy értem, mi van.
Válasz: Igen, szerintem is ez a legjobb benne.

Most pedig kipróbálom, Fener büdös patájára, hogy ennyire hosszú értékelések egyáltalán engedélyezettek-e.

+ http://moly.hu/karcok/479965 , a teljes sorozat elolvasása után

35 hozzászólás
>!
elge76 P
Steven Erikson: A Hold udvara

Hát ez nem volt semmi. Fél csillag levonás csak a nevek miatt, annyi szereplő van benne, hogy alig bírtam követni. Viszont a történet az elképesztő.

.

Helyesírási hibákról nem tudok nyilatkozni, tableten olvastam, mert papír formában beszerezhetetlen.

25 hozzászólás
>!
ppayter
Steven Erikson: A Hold udvara

Zseniális, stílusteremtő, összetett és epikus.

"Képzelj el egy világot, ahol civilizációk sora váltja egymást százezer évek óta (egyáltalán, képzeld el csak azt a százezer évet…). Képzelj el egy világot, ahol az istenek tevékenyen beleavatkoznak híveik életébe, ahol a mágia valóság, ahol egyes lények túlélik a korok, kultúrák bukását százezer éveken át. Egy világot, mely több síkra tagolódik, a látható valóság szövedéke mögött üregek vannak, s ezen üregek erejét szinte bármire fel lehet használni. (De ezek mögött az üregek mögött is van más: ősi istenek ősi üregei.) És egy olyan világot, ahol nem csak a halandók válnak isteneik játékszereivé, hanem egy halandó is dacolhat választott, majd megtagadott istene akaratával, akár szemtől szemben is.
Sikerült?
A kanadai fantasymesternek igen. És el is kezdte megírni A Malazai Bukottak Könyvének Regéje sorozatcímre hallgató gigantikus históriában, melynek első kötete A hold udvara."


Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2008/09/steven-erikson-ho…

29 hozzászólás
>!
Ibanez MP
Steven Erikson: A Hold udvara

Gondolkodnom kellett, meg aludni is rá párat, mennyi csillagot is adjak.

Amikor kinyitottam a kötetet, megörültem, aztán elszörnyedtem… megörültem a térképnek (könyveleji térképfetisizmusban szenvedek :-D), aztán amikor a következő oldalakon megláttam a többoldalnyi felsorolást a szereplőkről, hatalmasat nyeltem… Aztán jött az első oldal, igencsak apró betűkkel, úgyhogy az ötszáz oldalas könyv duplaannyinak felel meg, ezt elmondhatjuk. Mindenesetre elkezdetem olvasni és reménykedtem, hogy a kismillió szereplő majd olyan módon kerül szóba, hogy követhető lesz a dolog. Nem is kellett sok, hogy kicsit megnyugodjak, mert a szereplőfelsorolást úgy kell elképzelni, mint a filmek végén a stáblistát, ahol még az általunk nem látható metróvezető is fel van sorolva :-D Van olyan szereplő, aki megjelenik, majd meg is hal, úgyhogy nyirbálódik az a lista rendesen. :-D

A könyv első harmada nagy lélegzettel, de követhető, felépül a világ szép lassan, rögtön az elején megutálhatjuk a császárnőt és tetteit és a hozzájuk tartozókat, viszont érezhető, hogy a kapitány sorsa másfelé fog vezetni. Ebben a könyvben kapunk ám mindent, intrikákat, démonokat, sárkányt, isteneket, varázslatot és mindenekelőtt háborút. Ez a fő vonal, a malazai hadsereg előretörése Darujhisztán felé, amelyet persze nem mindenki néz jó szemmel, az istenek is hol ezen, hol azon az oldalon (illetve a sajátjukon) akarnak beleavatkozni a történtekbe.

A könyv közepe szerintem unalmasra vagy inkább kevésbé érthetőre sikerült, túl sok szereplő jön be, rendesebb magyarázat nélkül, illetve a nevek furcsasága is nehezíti a dolgot. A könyv utolsó harmada viszont odatesz rendesen, kezdenek összeállni a dolgok, viszont érezhető, hogy ez a könyv a többivel lesz majd teljes, tovább kell olvasni, hogy összeálljon a teljes kép.

Amiért nem húztam le jobban a könyvet, az a felépített világ valamint az, hogy néha olyan fergeteges jelenetek voltak a könyvben, amibe belegondolva megborzongtam (elképzeltem filmben és huhhh…) spoiler.

Összességében kicsit túlzsúfolt, kicsit ömlesztett, de nagyszerű jelenetekkel, kibontakozásra váró cselekménysorozattal. Nem könnyű olvasmány, ez tény, inkább csak tényleges fantasy-rajongóknak ajánlanám.

>!
borga 
Steven Erikson: A Hold udvara

Grandiózus. Apám, itt az istenek sincsenek biztonságban. :)
(Mondjuk, ennek megfelelően tömény is. Nem annyinak érezni az olvasást, ahány lap van benne. Minden esemény bőséges teret kap, nincs összecsapott pillanat. Az in medias res kezdéssel sokszor majdnem a könyv végéig kellett várnom, mire kiderült, hogy melyik származású szereplő hogy is néz ki, hogy például a barghast hatalmas, tetovált barbár.)
Összességében nagyon is bejön. Aki belekezd és sikerül belefeledkeznie, nem fogja abbahagyni, jön a többi is szép sorban..

>!
nrb
Steven Erikson: A Hold udvara

Mágusok, merénylők, merénylőmágusok és mágikus merénylők. Ősi, nagy hatalmú lények, legendás fegyverek, a halandók sorsát alakító istenek és istenek sorsát alakító halandók. Ehhez adjunk hozzá egy birodalmat, melyet egy kegyetlen császárnő ural, és távoli kontinenseken folytat hadjáratokat. Azt még tegyük hozzá, hogy a hadseregeket a legyőzött népekből verbuválják, így aztán elég forró a helyzet a frontokon. Itt jön a képbe egy szimpatikus csapat, a Hídégetők, akiknek a szemszögéből az eseményeket követjük, és bizony nem nagyon kedvelik a császárnőt. Persze nem csak ők az egyedüli szereplők.

A világban járkáló emberek sokszínűek, érdekesek és nagyon sok van belőlük. Mindenki saját célokkal, saját vágyakkal rendelkezik. Sokszor nem is tudtam, hogy kinek is kellene szurkolnom.

A regénynek nagyon jó hangulata van, és izgalmakban sem szenvedünk hiányt. Van itt összeesküvés, orgyilkosság, máguspárbaj, tolvajlás, kémkedés, epikus csaták, szóval mindenki kedvére csemegézhet a jobbnál jobb történésekből. Ahogy haladt előre a cselekmény, és sorra derültek ki a régmúlt eseményei, a világ részletei, egyre világosabban látszott, hogy egy nagyon jól kidolgozott és felépített univerzumról van szó.

Különösen tetszett a mágia használatának a módja, és az is, hogy itt a mágusok rettentő nagy hatalommal rendelkeznek, mely akár egy egész hadsereget is eltörölhet a föld színéről.

Szóval igen, Erikson bácsi tud írni. Már csak az maradt hátra, hogy a többi könyvét is elolvassam, de valahogy úgy érzem, hogy azok sem fognak csalódást okozni. Fantasy a javából.

>!
Noro
Steven Erikson: A Hold udvara

Nem vitás, hogy Erikson egy látványosabb, bonyolultabb történetet szövő Glen Cook. Militáris fantasy, sok varázslattal, ambivalens karakterekkel, vérengzésekkel, az egész mélyén mégis optimista kicsengéssel. Kezdetben nem voltam biztos benne, hogy a fenti két jellemzője vajon előnyére szolgál-e Cookhoz képest. Az első könyv végén az a benyomásom, hogy nagyon legalábbis nem ártott meg neki.
Kellemes meglepetés, hogy a regény önállóan is értékelhető, számos elvarratlan szála mellett is kerek történetnek hat. Kevésbé díjazom, hogy a szerző imád olyan fogalmakkal dobálózni, amik az olvasó számára nem bírnak jelentéssel. Én ugyan szeretem a „háttérvilágot találgatni”, de időnként rosszból is megárt a sok. Fölösleges olyan szavakat bedobni, amikhez három kötettel később ad majd magyarázatot (nem eseményekről beszélek, hanem szavakról). A könyv végi szószedetben pedig nem is tudom, mi a rosszabb: amikor semmitmondó kategóriákkal akarnak „kifizetni”, vagy amikor olyan frappáns, kerek meghatározásokat írnak, amelyeknek a történetben lett volna a helyük. Eleve, egy jól szerkesztett regény mellé a szószedet szükségtelen rossz.
Ami viszont kiderül – és ez nem is olyan kevés – annak eredetisége kétségtelen. Kompakt dimenziók használata a mágiában :) Az ősi fajok pedig minden hatalmuk dacára kőkorszaki barbárok, nem egy idealizált aranykor képviselői

6 hozzászólás
>!
Lisie87
Steven Erikson: A Hold udvara

Kicsit szőrös szívű leszek az értékeléssel, és úgy pontozok, hogy a regény összességét nézem. Bevallom, az elején nagyon unalmas volt, és vontatott számomra. Hirtelen megjelent rengeteg szereplő, mindenféle faj-ország képviselője, különböző seregek, harcok-intrikák. Csak úgy kapkodtam a fejem, hogy akkor most mi van, ki kicsoda, és egyáltalán miért is harcolnak, és mi ez??? Aztán voltak ezek az Üregek, amik a varázslóknak voltak, és nagyon el sem tudtam képzelni, hogy ezek micsodák….utazó járatok, vagy mágikus tárhelyek…nagyon a végére se tudtam hová tenni, de egy idő után elsiklottam a dolog felett.
Lassan is haladtam épp ezért a történettel, mivel így nem volt olyan izgalmas. Nahát és ez folytatódott egészen a 3/4-éig, ameddig is még több szereplő és új város – új intrikák -hatalmi érdekek bukkantak elő…Szerencsére az alapszereplőkkel itt már tisztában voltam, bár párszor el kellett gondolkodnom, hogy ő most melyik csapathoz is tartozik??? Utána amikor már végre nem került elő újabb szereplő és egymás ellen harcoltak és egyéb gonoszok ellen, már kezdett tisztulni a kép, jobban tudtam élvezni a történetet. Tulajdonképpen a vége mentette meg a történetet.
Kedvenc szereplőim: Árnytövis és Fürkész Anomander. Nem, nem tudtam AZONOSULNI velük több értékelésben is olvastam már, hogy azonosultak a szereplőkkel :D , csak bírtam őket, ennyi!
A folytatáson erősen gondolkodom, hogy bevállaljam e valaha…

2 hozzászólás
>!
Cendrillon0002 P
Steven Erikson: A Hold udvara

Nyolcadikos koromban, nagyjából egy hónapig olvastam ezt a féltéglát. Baromi bonyolult a történet, néha követni is alig bírtam, de zseniális volt. A karakterek, a világ, a mitológiai háttér. Valamikor lehet,hogy befejezem, úgy a diplomaosztóm környékén, de a mostanáig olvasott három kötet kielégítő volt ahhoz,hogy kedvenc legyen a sorozat.


Népszerű idézetek

>!
Szelén

S mondá Kallor: Már akkor is eme világban
jártam vala, amidőn a T'lan Imassok még csak
gyerekek valának. Százezres hadsereg leste
vala parancsaimat. Haragomnak tüzét órjás
féltekék nyögték vala, és magas trónusokban
üldögéltem. Érted-e hát ennek lényegét?
– Igen – mondá Caladan Brood. – Sosem ta-
nulsz.

233. oldal

>!
Manamis_Life P

– Katona akarok lenni. Hős.
– Majd kinövöd.

14. oldal

>!
Diego

Az élet színjátékában mind az irányításért verekszünk, olyan pozícióért, melyből mi határozhatjuk meg a világ alakulását magunk körül. Végtelen és reménytelen hajsza ez, melynek célja az, hogy az ember maga határozhassa meg sorsa alakulását.

344. oldal

>!
Yaxley

Kalapács morgott valamit. Pálinkás tekintete végigfutott a csapaton, aztán
megkérdezte.
– Na és mi ez a „még valami”?
– Nem tudom, de nagyon randa.

443. oldal

>!
fowler P

A Mohos szélkakasának horpadt, fekete felületére valóságos térképet festett a vörösrozsda.

(első mondat)

>!
Szelén

Anomandaris

Fény hasított a sötétségbe
s akkor megláttam ott a mezőn
a sárkányok csapatát,
kiket elkapott a halhatatlan tűz szele.
A szemükben korokat láttam
s a világ térképét
a bőrükbe mélyen bevájtan.
Varázsuk mint vér hullott le róluk
mint a csillagokból a könnyek
és ekkor tudtam
hogy sárkányok érkeztek közénk…

Halász

419. oldal

>!
hope22

Vannak olyan pillanatok, amikor a bölcs embereknek kell dönteniük. Most is egy ilyen pillanat következik. Hiszen nem bölcsesség-e az, amikor az ember úgy dönt, hogy mások élete kevésbé fontos, mint a sajátja? Dehogynem, nagyon is. Igen, Kruppe nagyon bölcs.

>!
Kincskereső87

Jól emlékezett az öreg katona szavaira. „Varázslónő, ha sikerül megmenekülnie a bűntudattól, akkor az azt jelenti, hogy sikerült maga mögött hagynia a saját lelkét. De ha újra utoléri önt, abba belehal.”

215. oldal

>!
Szelén

Amint beértünk a városba, az utadra engedlek, és valószínűleg soha többé nem látjuk egymást élve. Te átveszed a parancsnokságot a Kilencedik Osztagban, és vagy kiröhögnek, vagy kést döfnek a szemedbe. Még fogadnak is rád. Nem valami biztató, de hát ez van.

96. oldal

>!
Szelén

De az ezerháromszáz halott Hídégető sírját nem jelzi majd semmi. […] Valami senkiházi tisztet küldtek, hogy tolmácsolja Tajszkrenn sajnálatát a csatában elhunytak miatt, aztán a ficsúr rájuk zúdított egy szekérnyi giccsszöveget a hősiességről meg az önfeláldozásról. A közönsége, harminckilenc katona rezzenéstelen arccal, egy hang nélkül hallgatta végig a szónoklatot. A tisztet két órával később holtan találták a szobájában – profi módon megfojtották egy nyakszorító vassal. Igen rossz volt a közhangulat – a századnál öt évvel korábban még senki sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Most viszont senki sem volt meglepődve.

88. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Hídégetők

A sorozat következő kötete

A Malazai Bukottak Könyvének Regéje sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

George R. R. Martin: Kardok vihara
Joe Abercrombie: A penge maga
Scott Lynch: Locke Lamora hazugságai
Mark Lawrence: Tövisek Hercege
Glen Cook: A Fehér Rózsa
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
Ed McDonald: Éjszárny
Richard Morgan: Az acél emléke
Sebastien de Castell: Az áruló pengéje
Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város