A ​Hold udvara (A Malazai Bukottak Könyvének regéje 1.) 87% 145 csillagozás

Valami nagyon-nagyon kedvcsinálót szeretnék írni ide, de nem igazán tudom, hogyan fogjak neki. Eleve nehéznek találom a sorozatokat kötetenként értékelni (nem is szoktam), ennél meg aztán különösen, mert a cselekménye… hát… a legnagyobb jóindulat mellett sem tagolódik kötetekre. Sőt, még több kötetre sem úgy tagolódik, hogy a következőben folytatódik, mert igazából erre csak minden másodiknál van esély, a közbeékelődőknél pedig súlyosbító körülményként egy egészen más, vadidegen történet kezdődik.

Izgalmasan hangzik, ugye? Vagy inkább idegesítően?
Hát igen, ez a nagy kérdés itt, malazáéknál. Csak beállítottság (ízlés, olvasási szokások, könyvekkel szembeni elvárások) kérdése, hogy mi lesz rá a válasz, de szerintem ettől függ, hogy valakit teljesen beszippant vagy kiakaszt ez a világ.

Annyi biztos, hogy ez a történet történet, muhaha nem fog kézen és vezet el A-ból B-be. Nem hogy zökkenőmentesen, de sehogy. Ez a könyv nem úgy tűnik, mintha bármilyen szerkesztésen átesett volna. Ez olyan, mint egy szabályozatlan folyó, megy, amerre akar. Megint az a kérdés, hogy ez valakit szórakoztat vagy idegesít. Ha valaki gyakran érez indíttatást egy könyv sarokba hajítására, ha még a negyedénél/felénél/stb sem tudja, hogy mi kerekedik belőle, akkor elég rögös közös jövőt jósolok, és akkor is, ha valaki a felvezetés-konfliktus-feloldás (vagy mi) elkötelezett híve. Ez a könyv úgy kezdődik, hogy bedobnak egy ismeretlen világba, aztán boldogulj, ahogy tudsz. A különbség az, hogy fantasyk esetében az olvasót általában a zöldfülű főszereplővel együtt, az ő szemén keresztül szokták ilyen helyzetbe hozni, itt pedig még igazi főszereplő sincs. You’re alone in the Kurald Galain dark.

Nincs biztosíték arra sem az elején, hogy idővel minden kitisztul. Tudom, unalmas az ismételgetés, de megintcsak van, aki ideges lesz attól, hogy éppen elkeveredett egy (egyébként minden pillanatában izgalmas) történetben, és azt keresi, hogy ez a saját hibája-e vagy a könyvé, és van, aki ilyenkor hátradől, és élvezi, amennyit megért belőle. Ez nem olyan értelemben „nehéz olvasmány”, ahogy a kortárs szépirodalom egyik-másik darabjára szokták mondani, hogy elalszol rajta, ha délután négy után próbálkozol vele nehezen értelmezhető, ami le van írva, inkább arról van szó, hogy a lényeget itt mindenkinek magának kell a sorok közül kiolvasni. Az az idézet jutott eszembe róla a Majdnem híres c. zseniális filmből (überkövethetetlen értékelés alert, de legalább átjön a hangulat), hogy egy jó dalt nem az tesz jóvá, amit beleírsz, hanem amit kihagysz belőle. A kihagyáshoz is érteni kell, és Erikson nagyon ért hozzá, hogyan keltse fel a kíváncsiságot. Persze nincsen túlmagyarázva az sem, ha fontos információ hangzik el. Az elején, amikor erre még nem jön rá az ember, néz is nagyokat, de hamar természetessé válik, hogy attól, hogy nincs odaírva, levezetve és többször megismételve, még minden mindennel összefügg. Kicsit olyan, mint egy jó krimit olvasni, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt sokszor még arra is magadnak kell rájönnöd, hogy ki kicsoda.

Itt senki nincsen húsz jelzővel ellátva, hogy jól el tudd képzelni és be tudd határolni a többiekhez való viszonyát. A karakterek annyira nincsenek leírva, hogy van, hogy másfél kötettel(!) később derül ki valakinek a bőrszíne, vagy akár a neme(!) (magyarul olvastam, ez mondjuk biztos nem segített a dekódolásban). Megintcsak, ha valakit ez zavar, mert szereti, ha egy könyv azzal kezdődik, hogy felkelvén belenéznek a tükörbe, és magabiztosan nevesítik saját vörös hajukat és csábos pillantású macskaszemüket, akkor eléggé fel tudja idegesíteni egy-egy ilyen húzás. Ha viszont nem hiányzik egy szereplő elképzeléséhez mindez, akkor baromi szórakoztató a teljes szabadság, és az a pillanat is, amikor az ember rájön, hogy a malaza hadseregben elfoglalt szerepek egyáltalán nem nyújtanak önmagukban eligazítást arra nézve, hogy ki a fiú és ki a lány.

A sejtetés (vagy mi) sem egészen úgy működik, mint máshol. Itt, mivel minden mindennel összefügg, minden előre is jelez egy csomó másik dolgot, amit csak utólag lehet megérteni. Olyan is van, hogy egy szereplőt megelőz a híre, és olyan is van, hogy megjelenik, és nem lehet tudni, hogy ő az, akinek híre volt. Az ember a háromszázadik oldal táján már semmi furát nem vél felfedezni egy olyan jelenetben, amiben a következő párbeszéd zajlik le nagy vonalakban:
– Látod azt az alakot, a hosszúkás cuccal a hátán?
– Látom.
– És tudod, hogy a halálba küldesz?
– Tudom.
És pont. Az ember megvonja a vállát, és azt mondja, ez klassz, van benne mélység, hátha egyszer kiderül az is, hogy mi történt (kivéve, ha nagyon figyelt száz oldallal korábban a részletekre, amik akkor nem tűntek valami lényegesnek). De figyelni nem nehéz, egyébként, mert közben izgalmas, és az ember folyamatosan egy halom biztosnak tűnő, majd elvetett teóriát gyárt le magában. A szereplőknek pedig csak egy (és az előrehaladással egyre csökkenő) hányadát kell megjegyezni, mert a többieket annyira megszereted, hogy akkor is felismered őket, ha ellenszélben, addig soha fel nem merült módon, név nélkül jelöli őket a pokolian ravasz író. A világ pedig, amiben kalandoznak, egészen hihetetlenül összetett, és annyira addiktív, hogy az embernek másnaposság-érzést okoz kimozdulni belőle és elvégeznie a napi teendőit.

Végül egy példa, ami szerintem legjobban megragadja a lényeget, egyenesen a könyvekhez kapcsolódó, irdatlan méretű fórumról (igen, annyira elrajongolódtam, hogy már ilyeneket is olvasok)
Nyitás: Elolvastam, és az van, hogy ennek az egésznek se eleje, se vége, se közepe, olvasás közben egy olyan pillanat sem volt, amikor ne lett volna minden mozgásban, és elmondhattam volna magamról, hogy értem, mi van.
Válasz: Igen, szerintem is ez a legjobb benne.

Most pedig kipróbálom, Fener büdös patájára, hogy ennyire hosszú értékelések egyáltalán engedélyezettek-e.

+ http://moly.hu/karcok/479965 , a teljes sorozat elolvasása után

Akár rá is nyomhatnánk egy olyan címkét, hogy nem olvasmányos, és hogy kuszább mint minden más együttvéve. No meg hogy max agyikapacitással induljunk neki ennek, mert később se lesz sokkal jobb. Amikor valaki mondta hogy „A 3. könyvre kitisztulnak a dolgok." Nem tudtam sírja-e vagy nevessek, mivel ez rajtam nem segít, így az elsőnél tartva.
Ehhez képest a végére azt vettem észre hogy sikerült feldolgozni a sztorit, mégha nem is világos egy két dolog. Az író nem magyaráz, pedig kéne mert szegény olvasó csak összerakja a képet. Ennek ellenére mégis ajánlom, mégis jó volt, mégis folytatom, mégis jónak tartom. Nem is tudom az-e a legjobb ha hamarosan, folytatom, vagy pihenjen a dolog, egy kicsit. Ezen még mindig gondolkozok.

Zseniális, stílusteremtő, összetett és epikus.

„Képzelj el egy világot, ahol civilizációk sora váltja egymást százezer évek óta (egyáltalán, képzeld el csak azt a százezer évet…). Képzelj el egy világot, ahol az istenek tevékenyen beleavatkoznak híveik életébe, ahol a mágia valóság, ahol egyes lények túlélik a korok, kultúrák bukását százezer éveken át. Egy világot, mely több síkra tagolódik, a látható valóság szövedéke mögött üregek vannak, s ezen üregek erejét szinte bármire fel lehet használni. (De ezek mögött az üregek mögött is van más: ősi istenek ősi üregei.) És egy olyan világot, ahol nem csak a halandók válnak isteneik játékszereivé, hanem egy halandó is dacolhat választott, majd megtagadott istene akaratával, akár szemtől szemben is.
Sikerült?
A kanadai fantasymesternek igen. És el is kezdte megírni A Malazai Bukottak Könyvének Regéje sorozatcímre hallgató gigantikus históriában, melynek első kötete A hold udvara.”

–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2008/09/steven-erikson-ho…

Gondolkodnom kellett, meg aludni is rá párat, mennyi csillagot is adjak.

Amikor kinyitottam a kötetet, megörültem, aztán elszörnyedtem… megörültem a térképnek (könyveleji térképfetisizmusban szenvedek :-D), aztán amikor a következő oldalakon megláttam a többoldalnyi felsorolást a szereplőkről, hatalmasat nyeltem… Aztán jött az első oldal, igencsak apró betűkkel, úgyhogy az ötszáz oldalas könyv duplaannyinak felel meg, ezt elmondhatjuk. Mindenesetre elkezdetem olvasni és reménykedtem, hogy a kismillió szereplő majd olyan módon kerül szóba, hogy követhető lesz a dolog. Nem is kellett sok, hogy kicsit megnyugodjak, mert a szereplőfelsorolást úgy kell elképzelni, mint a filmek végén a stáblistát, ahol még az általunk nem látható metróvezető is fel van sorolva :-D Van olyan szereplő, aki megjelenik, majd meg is hal, úgyhogy nyirbálódik az a lista rendesen. :-D

A könyv első harmada nagy lélegzettel, de követhető, felépül a világ szép lassan, rögtön az elején megutálhatjuk a császárnőt és tetteit és a hozzájuk tartozókat, viszont érezhető, hogy a kapitány sorsa másfelé fog vezetni. Ebben a könyvben kapunk ám mindent, intrikákat, démonokat, sárkányt, isteneket, varázslatot és mindenekelőtt háborút. Ez a fő vonal, a malazai hadsereg előretörése Darujhisztán felé, amelyet persze nem mindenki néz jó szemmel, az istenek is hol ezen, hol azon az oldalon (illetve a sajátjukon) akarnak beleavatkozni a történtekbe.

A könyv közepe szerintem unalmasra vagy inkább kevésbé érthetőre sikerült, túl sok szereplő jön be, rendesebb magyarázat nélkül, illetve a nevek furcsasága is nehezíti a dolgot. A könyv utolsó harmada viszont odatesz rendesen, kezdenek összeállni a dolgok, viszont érezhető, hogy ez a könyv a többivel lesz majd teljes, tovább kell olvasni, hogy összeálljon a teljes kép.

Amiért nem húztam le jobban a könyvet, az a felépített világ valamint az, hogy néha olyan fergeteges jelenetek voltak a könyvben, amibe belegondolva megborzongtam (elképzeltem filmben és huhhh…) spoiler.

Összességében kicsit túlzsúfolt, kicsit ömlesztett, de nagyszerű jelenetekkel, kibontakozásra váró cselekménysorozattal. Nem könnyű olvasmány, ez tény, inkább csak tényleges fantasy-rajongóknak ajánlanám.

Ezt a könyvet olvasni olyan volt, mint elmenni egy tárgyból vizsgázni, amire év közben nem jártam be és a számonkérésre se készültem.

A regényben rengeteg minden van. Tényleg egy hatalmas, kidolgozott, részletes fantasy világ. Látszik, mennyi munka van benne. De magyarázatokat sehol nem fog találni a kedves olvasó. Ha nem mozogsz kapásból otthonosan ebben a világban, akkor a sztori iszonyú nyögvenyelősen fog menni. Én rettenetesen szenvedtem, Úgy vánszorogtam, mint egy csiga. Ha nem lettek volna a könyv erősségei, akkor letettem volna. Kicsit mintha az ember hiányos nyelvtudással akarna idegen nyelven olvasni. A szöveg fele érthetetlen, vagy ha folyamatosan a függelékekhez lapozgat az ember, akkor félig érthetetlen.

Nem érzem úgy, hogy Steven Erikson fantasy író zseni lenne. Inkább azt érzem, hogy a fejében volt egy hatalmas, összetett történet, de kegyetlenül túlvállalta magát a megírásával. Érzem, hogy egy nagy, grandiózus epikus fantasyt akart, és ha az ember olvasás előtt egy hónapig ezt a világot tanulmányozta, akkor biztosan értékelné is ezt a „nagyságot”.
Erikson túl sok szereplőt akart mozgatni, és eközben elkövette a sokszereplős, sok szempontos regények nagy hibáit is. Annyira elaprózta a történetet a különböző szempontok és szereplők közt, hogy szinte senkihez nem lehet igazán kötődni. Alig akad igazán érdekes szereplő, akiben el lehet mélyülni. Folyton csak ugrálunk ide-oda, senkit nem ismerünk meg igazán. Idegesítő.
Ezt a sztorit fele ennyi nézőponttal és főhőssel is meg lehetett volna írni. Kevésbé lett volna kusza és döcögős.

A regény első felében nagyon zavaró, hogy a párbeszédeknek se füle, se farka. Nyilván ez azért van, mert bár a szereplők tudnak dolgokat, de az író nem akarja ideje korán lelőni a poént, de szerintem ezt ügyesebben is meg lehetett volna oldani.

De akkor jöjjön két pozitívum is:

1. Sokszor előfordul, hogy egy könyvben a prológus nem igazán szolgál semmilyen célt, vagy csak megzavarja az olvasót. Na itt nem ez van. Ez az első regény, ahol kb a prológus a kedvencem. Annyira jó, összeszedett kis nyitó jelent, ami a regény minden fontos szálából tartalmaz egy csipetnyit. A könyv végéig folyamatosan az ember fejében van. Nagy piros pont ezért.

2. Szerencsére akad egy-két szereplő, akit azért sikerült az írónak elmélyítenie. Persze rájuk is ráférne még némi munka, de legalább kötődik hozzájuk az ember. Pl Pálinkás, Fürge Ben, Szélfogó vagy Paran.

Bevallom az egyetlen dolog, amii miatt végigszenvedtem magam a regényen az volt, hogy megtudjam, mi lesz Pálinkással. Ennyi. Most, hogy megtudtam, folytatni tutira nem fogom a sorozatot. Sajnálom Pálinkás, de annyira izgi karakter azért nem vagy, hogy a második részt is legyűrjem.

Húha!

Olvasás közben igyekeztem pár sort összeírni arról, milyen élményt jelentett nekem ez a könyv (https://moly.hu/olvasasok/12981423), és így visszanézve, meg átgondolva, rengetegszer nyújtott baromi sokat, de néhol gyilkolt is a sűrűségével. Nagyon nem mindegy, milyen állapotban olvassa az ember, tud-e figyelni rá, hangulatban van-e hozzá, mert ha nem, akkor érdemes félretenni, különben gyötrelmes, és nem jön át, micsoda erősségei vannak.

Nálam talán az utolsó 100 oldalra lett tényleg nehezen emészthető, rettentő szövevényessé váltak a szálak, egymást érték a fordulatok, felfoghatatlan volt. Ez részben rajtam is elment, kevés agyam akadt at utolsó turnusra, beismerem… részben viszont egyes epizódok is lehettek volna koncentráltabbak.

Amikor viszont száz százalékosan képes voltam belehelyezkedni ebbe a világba (és inkább ez volt a jellemző), illetve Erikson is elemében volt, akkor egész egyszerűen zseniális az, ami itt ment. Olyan élménnyel gazdagodtam, amit nagyon kevés irodalmi alkotás volt képes adni eddig. Egy olyan történet ez, amiben a karakterek rendkívül árnyaltak, a fantázia szárnyal benne, a csavarok ütnek, az itt megteremtett, és még csak épp pedzegetett világ pedig hallatlanul érdekes. (A korábbi magyar fordítást olvastam, néhol azért akadtak gyenge fordítói megoldások, de összességében nem tartottam zavarónak. Ha összespórolom a pénzt a Delta Visionös változatra, akkor mindenképp el akarom olvasni újrafordításban is.)

Biztatok minden fantasy-rajongót, hogy vágjon bele, legyen türelmes vele, mert ez még úgy is ütött, hogy alig ismerem a zsánert. Hát még aki jártas a műfajban – hisz Erikson elvileg arra is játszik, hogy a megszokott toposzokat, fogásokat kiforgassa.

(De többször megfordult a fejemben, hogy ez egyébként akár azoknak is kedvenc lehet, akik műfajtól függetlenül imádják azokat a sztorikat, amik sok nézőpontból állnak össze, epikus mértékűek, egyediek. És persze, akiket nem frusztrál, ha úgy kell összerakni az egyes részleteket.)

Abszolút látszik benne, hogy a szerző iszonyatos sok munkát tett bele, ennek megfelelően az olvasójától is rengeteget vár. Itt a történelem nem egy A-ból B-be haladó lineáris sztori: az események több nézőpontból látszódnak, hiszen kinek mit jelent egy-egy esemény. Van, akinek az életet, van, akinek a halált, van, akinek semmit. Az emberek az istenek játékszerei, miközben az istenek is ki vannak szolgáltatva az embereknek. Egy birodalom meg akarja hódítani a világot, miközben lakosai ezerfélék, ezerféle célokkal.

Hogy mennyire “nehéz”? Nem gondolom, hogy vészesen követhetetlen, vagy hogy az ember a szereplők listájával és a könyv végi függelékkel ne jutna dűlőre vele — az biztos, hogy sűrűn kell hátralapozgatni :). De ha meg angolul is tudunk, akkor brutális mennyiségű segédlet elérhető a neten, lelkes és segítőkész a közösséggel… számos podcast és YouTube-video áll a rendelkezésre, amelyek fejezetről fejezetre elemzik a szöveget.

Maradok a folytatásra, mert egyedülálló élmény. Ha minden igaz, a későbbiekben kiforrottabb stílussal jelentkezett a szerző, valahol úgy olvastam, hogy Erikson kb. a regényfolyam közben tanult meg írni (:D), ami amúgy nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik. Sőt. Szerintem ilyen kezdést én bármelyik fantasy-sorozatnál elfogadnék.

Grandiózus. Apám, itt az istenek sincsenek biztonságban. :)
(Mondjuk, ennek megfelelően tömény is. Nem annyinak érezni az olvasást, ahány lap van benne. Minden esemény bőséges teret kap, nincs összecsapott pillanat. Az in medias res kezdéssel sokszor majdnem a könyv végéig kellett várnom, mire kiderült, hogy melyik származású szereplő hogy is néz ki, hogy például a barghast hatalmas, tetovált barbár.)
Összességében nagyon is bejön. Aki belekezd és sikerül belefeledkeznie, nem fogja abbahagyni, jön a többi is szép sorban..

Nem vitás, hogy Erikson egy látványosabb, bonyolultabb történetet szövő Glen Cook. Militáris fantasy, sok varázslattal, ambivalens karakterekkel, vérengzésekkel, az egész mélyén mégis optimista kicsengéssel. Kezdetben nem voltam biztos benne, hogy a fenti két jellemzője vajon előnyére szolgál-e Cookhoz képest. Az első könyv végén az a benyomásom, hogy nagyon legalábbis nem ártott meg neki.
Kellemes meglepetés, hogy a regény önállóan is értékelhető, számos elvarratlan szála mellett is kerek történetnek hat. Kevésbé díjazom, hogy a szerző imád olyan fogalmakkal dobálózni, amik az olvasó számára nem bírnak jelentéssel. Én ugyan szeretem a „háttérvilágot találgatni”, de időnként rosszból is megárt a sok. Fölösleges olyan szavakat bedobni, amikhez három kötettel később ad majd magyarázatot (nem eseményekről beszélek, hanem szavakról). A könyv végi szószedetben pedig nem is tudom, mi a rosszabb: amikor semmitmondó kategóriákkal akarnak „kifizetni”, vagy amikor olyan frappáns, kerek meghatározásokat írnak, amelyeknek a történetben lett volna a helyük. Eleve, egy jól szerkesztett regény mellé a szószedet szükségtelen rossz.
Ami viszont kiderül – és ez nem is olyan kevés – annak eredetisége kétségtelen. Kompakt dimenziók használata a mágiában :) Az ősi fajok pedig minden hatalmuk dacára kőkorszaki barbárok, nem egy idealizált aranykor képviselői

Mágusok, merénylők, merénylőmágusok és mágikus merénylők. Ősi, nagy hatalmú lények, legendás fegyverek, a halandók sorsát alakító istenek és istenek sorsát alakító halandók. Ehhez adjunk hozzá egy birodalmat, melyet egy kegyetlen császárnő ural, és távoli kontinenseken folytat hadjáratokat. Azt még tegyük hozzá, hogy a hadseregeket a legyőzött népekből verbuválják, így aztán elég forró a helyzet a frontokon. Itt jön a képbe egy szimpatikus csapat, a Hídégetők, akiknek a szemszögéből az eseményeket követjük, és bizony nem nagyon kedvelik a császárnőt. Persze nem csak ők az egyedüli szereplők.

A világban járkáló emberek sokszínűek, érdekesek és nagyon sok van belőlük. Mindenki saját célokkal, saját vágyakkal rendelkezik. Sokszor nem is tudtam, hogy kinek is kellene szurkolnom.

A regénynek nagyon jó hangulata van, és izgalmakban sem szenvedünk hiányt. Van itt összeesküvés, orgyilkosság, máguspárbaj, tolvajlás, kémkedés, epikus csaták, szóval mindenki kedvére csemegézhet a jobbnál jobb történésekből. Ahogy haladt előre a cselekmény, és sorra derültek ki a régmúlt eseményei, a világ részletei, egyre világosabban látszott, hogy egy nagyon jól kidolgozott és felépített univerzumról van szó.

Különösen tetszett a mágia használatának a módja, és az is, hogy itt a mágusok rettentő nagy hatalommal rendelkeznek, mely akár egy egész hadsereget is eltörölhet a föld színéről.

Szóval igen, Erikson bácsi tud írni. Már csak az maradt hátra, hogy a többi könyvét is elolvassam, de valahogy úgy érzem, hogy azok sem fognak csalódást okozni. Fantasy a javából.

Hát… izé… nem tudom… talán én vagyok ehhez kevés…