Civil ​bátorság 85% 11 csillagozás

Lehet, hogy ez a könyv csapongó, még az is lehet, hogy felületes, és az biztos, hogy kicsit patetikus. Viszont fontos.
Fontos, hogy az emberekben időnként tudatosítsák, hogy rajtuk is múlnak dolgok. Hogy a hatalom nélkülieknek igenis van beleszólásuk a világ folyásába, és ehhez még csak hősnek sem kell lenni mindig. De van, amikor igen.
Fontos azért is, mert nem csak a dél-amerikai, afrikai és ázsiai elnyomó rezsimek, a náci és kommunista diktatúrák ellen emel szót, hanem azokat a demokratikus államokat is kritizálja, amik alkalmanként elfelejtik, hogy ők demokráciák.
Fontos, hogy időnként megismerjük a civil kurázsi olyan megnyilvánulásait, mint az uruguayi focidrukkerekét, akik a katonai junta idején a válogatott meccseken a himnusznak csak egy sorát énekelték, azt viszont teli torokból: Tiranos temblad! – Reszkessetek zsarnokok! Tízezer embert mégsem lehet letartóztatni, és a himnusz szövegét átírni is meglehetősen kínos.
Mint azokét a perui ellenzékiekét, akik 2000 májusában minden pénteken összegyűltek Lima főterén, hogy kimossák a perui zászlót, amihez hamarosan országszerte százezrek csatlakoztak, és öt hónap alatt elérték Fujimori elnök távozását.
Mint azokét a brit aktivistákét, akik az apartheid rendszert támogató Barclays Bank pénzfelvevő automatái fölé CSAK FEHÉREKNEK és CSAK FEKETÉKNEK feliratokat festettek, akciójukkal elérték, hogy egyre kevesebb brit pályakezdő jelentkezett a banknál, piaci részesedése 12%-ot esett, és a Barclays 1986-ban kivonult Dél-Afrikából, ami súlyos gazdasági csapást jelentett az apartheidnek.
Mint azokét a fiatalokét, akik Myanmarban úgy játszották ki a gyülekezési tilalmat, hogy a burmai kultúrában alantas lényeknek számító kutyákra aggatták a gyűlölt a katonai vezetők képeit.
Mint azokét a német nőkét, akiknek zsidó férjeiket a nácik kénytelenek voltak szabadon engedni, mert nem engedhettek meg maguknak egy több száz „német anyából” álló tiktakozó menetet Berlinben.
Mint azét a fekete varrónőét, aki nem engedte át a helyét egy fehér férfinak a színeseknek kijelölt részen, és ezzel kirobbantotta a montgomeryi buszblokádot, és közvetve még számtalan más tiltakozó akciót a szegregált Délen.
Mint azét a 25 éves afgán nőét, aki nyilvánosan felszólította a hadurakat, hogy fejezzék be az ország tönkretételét.
Mint azét a brit jogászét, aki 1960-ban egy újságcikket olvasva eltöprengett azon, hogy Portugáliában miért zártak be két embert, akik egy kocsmában Salazar eljövendő bukására koccintottak, és ebből a töprengésből egy év alatt megszületett az Amnesty Intenational.
Mint azokét az amerikai katonai ügyészekét és tisztekét, akiket felháborított, ahogyan a hazájuk bánt a guantánamói foglyokkal, és tikos anyagokat hoztak nyilvánosságra, vállalva ezzel a meghurcoltatást.
Mint azokét a…

Igen érdekes sikerült kis könyvecske. A tartalma ellenére, könnyű olvasmány, gyorsan lehet vele haladni. Bár megvannak a maga hiányosságai, például hogy elég tömören írja le az eseményeket, inkább tartalmazott volna kevesebb történetet, de azokat bővebben ismertetve, viszont ha csak azt nézem, hogy egy-egy apró, és tényleg minimális erőfeszítéssel (meg talán némi kurázsival) hétköznapi emberek, mit vittek véghez, akkor az elképesztő. Tényleg nem kell hozzá nagy dolog, nem kell feltétlenül fegyvert ragadni és a lövészárokban várni a gránátokat, elég annyi, hogy például nem adod át a helyedet a buszon, hanem ragaszkodsz hozzá. Vagy lámpákat fel-lekapcsolgatni bizonyos időpontban. Ezzel megint csak megmutatkozik az, ami a történelem során számtalanszor bebizonyosodott már: nem egy ember kezében összpontosul a hatalom, hanem a népében és ehhez elég annyi, hogy egy-két ember merjen más lenni, mást tenni előbb-utóbb a hasonlóan gondolkodók ott fognak állni mögöttük.

mindig
annyira féltél tőlük,
annyira kicsi voltál
mellettük, ahogy fölötted
álltak a lépcsőn, a szószéken, a tribünön,
pedig elég csak egy pillanatig
nem félni, vagy csak
kicsit kevésbé félni,
hogy rájöjj, hogy pont ők,
ők félnek a legjobban

(Stanislaw Baranczak: Azok az erős férfiak)

Jó kis összeállítás a hatalom bajszának ráncigálásáról, történetek a világ minden tájáról, az elmúlt száz évből, amikor a hatalom vagy egy elfogadott – de hibás – norma ellen felszólalt akár csak egy ember, s akár mozgalommá duzzadva elérte a változást.

„Valahányszor valaki kiáll egy eszme mellett, vagy tesz valamit azért, hogy másoknak jobb sorsa legyen, vagy éppen felemeli a hangját valamilyen igazságtalanság ellen, a remény kicsiny hullámot vet a víz felszínén. A milliónyi különböző energiából és bátorságból született hullám pedig összeverődik, és olyan erős áramlattá egyesül, amely az elnyomás és ellenállás leghatalmasabb falát is képes ledönteni.” (Robert Kennedy)

A holokauszttól kezdve a volt Szovjetunió felbomlásáig, a ruandai népirtástól (amelyről hamarosan olvasni is fogok egy könyvet) az amerikai szegregációig, az emberi jogokat eltipró hatalmak közé pillanthatunk be, s abba, hogy mely mozzanatok voltak épp jó helyen, jó időben, hogy megdönthessék a hatalmat, legyen akár a lámpák fel-le kapcsolgatása (jó sztori), a tévék megsétáltatása vagy csupán egy ének megfelelő módon való előadása a program.

„Azt tettük, amit tennünk kellett.”

Nagyon tetszett a történetek közül a kísérleti tanár-diák próba, hasonló volt a börtönőr-fogoly próbához, hát igen, ezek vagyunk mi, emberek, de azért örültem, hogy volt ellenszegülő is: „De van választásom! Miért ne lenne? .. Saját szabad akaratomból jöttem ide… és így is megyek el.”

A történetek közül a kevésbé ismertek, eldugott kis államokban történtek voltak a kedvenceim, sok történeten nevetni is lehetett (kiváltképp a megduplázott-photoshoppolt szerb képeslapon :-D), valamelyiken pedig izgulni is.

„A diákokat is arra biztatják, kérdezzék meg: mi lett volna, ha milliók – és nem csak néhány száz nő – szálltak volna szembe a zsarnokkal?”

Valószínűleg máshogy rendszereztem volna azonban a könyvet, hiszen egy-egy ország (pl. a szovjet blokk feloszlása) más-más helyen köszönt be, kissé „ismétlésnek” hatva. Sok történetet túl rövidnek éreztem, hosszabb magyarázat is elfért volna mellette. Sokkal több képnek is örültem volna, illetve néhány személynék a még emberibb bemutatást is hiányoltam, néha kissé szárazra sikerültek a történetek.

„Miért kérnek tőlem olyat, hogy bújjak egyenruhába, utazzak tizenvalahány ezer kilométert, hogy Vietnamot bombázzam, és sötét bőrű emberekre lőjek, amikor az úgynevezett néger embereket Louisville-ben kutyába se veszik, és elemi emberi jogaikat sem biztosítják?”

Összességében azonban egy átfogó és gondolatébresztő kötet, a történetek egy részét történelemórákon igazán elővehetnék, színesíteni is az anyagot és elmélyedni a miérteken. Ráadásul ez csak egy szemelvény az emberi hatalom ocsmány módszereiről és a velük szembenállók bátorságáról, hiszen javarészt hatalom kontra civil történeteket kapunk (és hol van még a nők, gyerekek, más vallásúak stb. elleni bánásmód és még sorolhatnánk)…

„Brian: Ti mind egyéniségek vagytok!
Tömeg: Igen! Mi mind egyéniségek vagyunk!
Egy férfi a tömegből: Én nem.”

A Civil bátorság zavarba ejtő könyv. Kétszeresen is.

Először azért, mert olyan, mint egy mesekönyv: egyszerű szavakkal leírt, hétköznapi, ismerős emberek történetei. Nincs tágabb történelmi kontextus, csak az események és a következmények leírása. Néha kicsit el is túlozzák utóbbit a szerzők, hogy nagyobb súlyt adjanak az egyes eseményeknek – mert úgy gondolom, hogy aki kicsit utánaolvas, annak lehet, már képe van a történtekről.

Másodszor pedig azért, mert hirtelen elkezdi magát az olvasó kényelmetlenül érezni. Elkezd gondolkodni, kellemetlen kérdéseket feltenni – tényleg csak ennyit kellene tenni? A számtalan megtörtént esemény hitet és erőt ad; hitet abban, hogy lehet változtatni és erőt ahhoz, hogy ezt megtegye. Lehet, ez csak kicsi lépés lesz, de fontos, mert sok kis lépés talán tényleg hegyeket tud megmozgatni.

A sokszor megható, néha megnevettető, de általában felemelő és igaz történetek elolvasása után pedig a népszerű mémet idézhetjük: „Faith in humanity – restored!”

Találó címmel bíró kis könyv, mely olyan történetek gyűjteményét tárja elénk, ami mindenképp elgondolkodtatja az embert: ne legyünk kishitűek! Mindannyian pillangók vagyunk, tettünk igenis hatással van környezetünkre: tegyünk érte / tegyünk ellene!

Jó könyv, jó történetekkel. A fél csillag levonás oka, hogy lehetett volna mélyebbre is ásni, esetleg megszólaltatni a még élő szereplőket, így maradt bennem hiányérzet.

Nem is tudom… Mint könyvet, irodalmi tevékenységet nehéz értékelni. Mint mondanivaló: ötös.
A napokban vitatkoztam egy jobbára keresztény internetes-fórumon emberekkel a politikában való részt vételről. Ők nagyjából a teljes apolitizmus hívei. Szerintem azért, mert a pártpolitikát értik rajta.
Ez a könyv felfest lehetőségeket, és kratívvá tesz, hogyan lehet pártpolitika nélkül az emberért politizálni. Már amennyiben ez politika egyáltalán.