Twilight (Twilight Saga 1.) 82% 277 csillagozás

A könyv harmadáig az Objektív Igazság Oroszlánszívű Bajnokaként terveztem mindenki tudtára adni, hogy a Twilight se nem jobb, se nem rosszabb egy átlagos középiskolás-melletemülős-jajdekékaszemes YA szösszenetnél, sőt, még arra is emlékeztetni akartam a világot, hogy azért mégis csak a műfaj egyik úttörőjével állunk szemben, adjuk meg neki a tiszteletet, ha másra nem, hát erre. Voltak mindenféle érveim, hogy pl. értékeljük a vámpírklisé revampolását (höhö), még ha ez kicsit félre is ment az „azért járunk ki éjszaka, mert ciki, hogy csillogunk a napfényben” dologgal, és hogy én nem vagyok célközönség, attól, hogy én kínosan feszengek, amikor 17 éves gyerm ifjakra a görög isten jelzőket aggatják, a korosztálybeliek számára valszeg ennek abszolút nincs enyhén pedofil felhangja. De aztán elérkeztünk a részhez az első randival, és onnantól minden észérvem eltörpül amellett, hogy

gyerekek, istentelenül gyenge egy írás ez.

Nem is az, hogy egy pár fiatalkorú kétlábú* első látásra és halálosan és végérvényesen egymásba szeret azon az alapon, hogy az ifjú vámpír bár viselkedésében egy lápitahó, de végül is mégis csak tökéletes testű, férfi modellhez hasonlatos, görög istenszerű izomzattal, csodálatos aranybarna szemekkel és alabástrom bőrrel (ezt minden oldalon kétszer), és a lány hiába kínosan (nem „cukin”, ön- és közveszélyesen) retardált mozgáskoordinációját illetően, önző, antiszociális és még csak nem is vicces vagy különösebben okos, de jó az illata, b+. Ennyi. Ezért a mindent elsöprő szerelem, amit 500 – ÖTSZÁZ!!! – oldalon keresztül tárgyal Stephenie Meyer a következő párbeszédet ismételve és húzva a végtelenségig:

– Én roppant veszélyes vagyok!
– De én nem félek tőled, mert szeretlek, mert szép a szemed!
– De én nagyon veszélyes vagyok, és neked félned kellene tőlem, és távol kellene maradnom tőled, de nem tudok, mert annyira jó szagod van!
– Akkor maradj velem!
– De én iszonyúan veszélyes vagyok, és még meg talállak enni! És bajba sodorlak! És bajba is sodortalak, az én hibám! Távol kell maradnom tőled, de nem tudok!
– Akkor ne hagyj el, szeretlek! Én nélküled nem létezem! Te tökéletes vagy és csodálatos! Csókolj meg!
– De én roppant veszélyes vagyok!
(ismétlés elölről)

Ezen kívül nem történik semmi, 500 oldalon, illetve van valami harmatgyenge kis bonyodalom az utolsó egyötödben, aminek az egyik felét Bella egy motelszobában tölti, a másikat pedig valamelyik vámpír által cipelve, akik úgy adják azt a szerencsétlent kézről kézre, mint egy retikült**. Aztán a főcsillogó elviszi a promra, amire Bella konkrétan berág, mert egy hálátlan, borzalmasan unszimpi némber ez, aki anyját-apját hirtelen sutba dobná, hogy örökké a vérszívóval legyen, a barátait csak azért nem, mert azok nincsenek neki, és én ezen egy kicsit sem csodálkozom. És az a borzalom, hogy én ezt hagynám a rákba, de kvázi kötelez az adott szavam, úgyhogy a további három kötetet is abszolválnom kell, pedig annyira és rettenetesen untam az utolsó 300 oldalt is, mint amekkora az albedója egy csapat vámpírnak a Szahara közepén, délidőben. Borzalom. Rettegés. Önhibáztatás.

Slusszpoén: a könyv végén van néhány kérdés és „fun fact” – szánalmas kísérlet arra, hogy irányított beszélgetést lehessen folytatni erről a rettenetről –, amiből megtudtam, hogy Ms. Meyer a történetet a Büszkeség és balítélet mintájára gondolta kidolgozni. Nos, Ms. Meyer, nem sikerült. Ez sem.

*A polkorrektség jegyében.
**Azt említettem, hogy Bella amúgy valami titkosan lappangó, veleszületett mozgásszervi és/vagy középfül-elégtelenségben szenved, aminek következtében két lépést nem tud sík talajon megtenni orrabukás nélkül, leizzad az tesióra gondolatára, és hisztirohamot kap annak hallatán, hogy 5 (!!) mérföldet kell gyalogolnia az erdőben? Lúzer***. *facepalm*
***Ezen kívül pedig az is beteg, akinek a reakciója a srác azon közlésére, hogy „á, már hetek óta minden éjjel itt ülök az ágyad mellett, és nézem, ahogy alszol” nem egy jólirányzott balegyenes és azonnali távoltartási rendelet kérése, hanem hogy „jujuj, de én beszélek álmomban, jajdecikiiiii”. Amúgyis ki ne szeretne egy passzív-aggresszív stalkert pasijának, ha annak aranybarna a szeme?

Olvastam jó pár évvel ezelőtt magyarul, akkor magával ragadt a könyv. Viszont visszatekintve az akkori énemre és a mostani, már nem értem, hogy miért szeretem annyira a könyvet. Lehet azért, mert először láttam a filmet és belezúgtam Edwardot alakító színészbe. :D De visszatérve a könyvhöz. Hogy őszinte legyek eredeti nyelven sokkal jobban tetszett. Stephanie Meyert nagyszerű írónőnek tartom, s ez – szerintem – meg is látszódik az írásmódján.
Ami a történetet illeti, szerintem nekem felvázolnom, hogy kikről szól, hiszen ország-világ szerte ismerik. Csak annyit fűznék hozzá, hogy tipikus love story megspékelve némi akcióval és fantasy elemekkel.

Mindenki azt hiszi valamiért a környezetemben, hogy én ezt utálom. Pedig nem…
Na jó, nem vagyok kibékülve maximálisan a vámpírok bemutatásával és tulajdonságaival, de attól még nem vetném máglyára ezt a sorozatot. Olvastam már magyarul, de kíváncsi voltam, hogy milyen eredetiben. Időhiány miatt kissé lassan haladtam vele – plusz mellette még több másik könyvet is olvastam –, de meg kell mondanom, eredeti nyelven egészen más hangulatot keltett bennem. Jobban tetszett, mint magyarul…
Nem hagyományos vámpírsorozat, de attól még találok benne szerethető pontokat, bár bevallom, a karakterek néha eltúlzottak. Bella Edward-mániája és a fiú romantikus hős-szerepe nekem néha sok volt. Alice és Emmett karakterét azonban nagyon kedveltem.
Szeretem az amerikai kisvárosok hangulatát, így nagyon tetszett Forks ábrázolása is. Nem mondom, hogy szívesen élnék ott, mivel utálom ha sokat esik az eső, de egyszer elmennék megnézni a valódi várost.
A történet egy klasszikus szerelmi történet, ami állítólag Jane Austen Büszkeség és balítélet című művén alapszik. Nincs benne túl sok új. Átlagos, de mégsem hétköznapi. Pontosabban tipikus romantikus ifjúsági fantasy. Van egy halandó lány, meg egy természetfeletti fiú, akik láss csodát előbb-utóbb egymás karjaiban kötnek ki az akadályok ellenére.

Nem mindenkinek való ez a regény, de szerintem nem kell bántani vagy sz*rozni a sorozatot. Ha nem tetszik, akkor nem kell elolvasni, és kész. Én például nem olvasok egy bizonyos nagyon szeretett magyar szerzőt, mert hidegrázást kapok tőle. (Nem merem már leírni a nevét, mert egyszer valaki nagyon csúnyán nekem támadt miatta, de sokan úgyis tudják, kiről van szó…)
Az „Alkonyat-jelenség” rengeteg pozitív hatást gyakorolt a világra, és sokan ezáltal szerették meg a fantasy műfaját. Sőt, nemcsak a fantasy műfajt, hanem úgy az olvasást általában.

Bővebben: http://rializmus.blogspot.hu/2017/07/stephenie-meyer-tw…

Ez egy gyönyörűen romantikus könyv. Megunhatatalan és számomra örök kedvenc marad. Magyarul már vagy 10x olvastam ha nem többször de most angolul is elolvastam.Eredeti nyelven teljesen más érzés volt olvasni valahogy jobb volt. Kedvenc szereplőm egyéltelműen Edward♥Olyan édesen udvaról Bellának♥spoiler

Nem tudom megunni! :)
Korábban elkezdtem már angolul olvasni, de akkor félbe maradt. Most újra rabul ejtett a történet, és hiába haladtam lassan az állandó időhiányom miatt, örültem is neki, hogy így több időt tölthetek ebben a világban. :)
És mivel a filmet előbb láttam, és kívülről fújom, szinte újdonságként hatott egy-egy apróság, ami bizony a könyvben másképp van – és mint egy rossz gyerek, hangosan fel is szólaltam néha, hogy miért változtatták ezt vagy azt annyira meg a filmben?! :) Imádom Robert Pattinson-t, de most rádöbbentem, hogy Edward nem mindig az a fájdalmasan gyötrődő arcú szépség, akinek a filmben ábrázolták.
Számomra ez a sorozat örök kedvenc marad, és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára. :)

Én ezt még mindig szeretem. Szerettem már azelőtt, hogy 12 éves lányok sikoltoztak extázisban úton-útfélen, hogy „Bite me, Edwaaaard!!!”, sőt, eltántorítani sem tudtak, csak nem reklámozom túlzottan, hogy bírom. Nem szépirodalom (bár szerintem azért nem is ponyva, tény, hogy gondolkozni nem kell sokat rajta), és nyálas, de szeretek néha a lehetetlenül romantikusan tökéletes szerelemről ábrándozni. És eredeti nyelven nagyságrendekkel jobb :)

Fogalmam sincs, hogy húztam ennyi éven át anélkül, hogy nem olvastam el ezt a könyvet. Állandóan arrébb és arrébb löktem a könyvespolcomon, mondván, nekem nincs erre szükségem. Aztán a könyvekből elkészültek a filmek is és még inkább nem volt hozzájuk kedvem.
Viszont amikor a múlt héten barátnőm mellettem olvasta a 3. részt, úgy döntöttem megpróbálkozom vele. Miután ő a magáénak tudhatja mind a 4 részt angolul, már kölcsön is kértem tőle az elsőt. És be kell vallanom, kellemesen csalódtam.

Először is le kell szegeznem, hogy a filmbeli, érzelemmentes Bella egyáltalán nem olyan, mint a könyv főszereplője, aki állandóan bőg. Kissé meglepődtem. De örültem, hogy legalább nem egy szoborról kell majd olvasnom négyszázakárhány oldalon át. Az egyetlen dolog, ami viszont azonos a „két” Bellában, az önzőségük. Bella Swan ugyanis egy egocentrikus, önző picsa, aki képes lenne maga mögött hagyni a családját és barátait egyetlen szerelem miatt. Ez engem borzasztóan felidegesített. Még ennyi szeretetet sem érez irántuk?!
Edward azonban nagyot nőtt a szememben. Rengeteget mosolygott, állandón viccelődött Bellával és jóval több minden történt közöttük, mint a filmben. Bár ez mondjuk egyértelmű volt. Viszont őszintén örültem, hogy Edward nem az az Edward a könyvben, mint akit Robert Pattinson alakít.

Az extra információk – gondolok itt Alice vámpírrá változására – is hatalmas felüdülést jelentettek számomra.
Persze számítottam arra, hogy lesz néhány plusz dolog a könyvben, hiszen a film sosem a valóságot tükrözi, de azért még őszintén meglepődtem.

Összességében egyébként nagyon örülök, hogy végül – annyi év után – rávettem magam, hogy elolvassam a Twilightot, mert egyáltalán nem egy rossz könyv az összes azt ért kritika ellenére. Alig várom, hogy továbbolvassam a sorozatot, mert egészen belefeledkeztem az olvasásba Edward és Bella történetét olvasva.

Mióta hosszú-hosszú ideig ellenáltam a Harry Potter első könyve körül egyre növekvő mániának (nem vagyok az a fajta, aki szeret másokat követő birka lenni), aztán esténként olvasni kezdtem a húgomnak és beleszerelmesedtem a történetbe, azóta inkább saját tapasztalatom alapján próbálok ítélkezni ilyen nagyon felkapott könyvekről. (Egyébként HP óta azt is megtanultam, hogy angol anyanyelvü íróktól érdemes angolul olvasni!) Szóval így jött a Twilight (szintén húgom révén, csak ő időközben kinőtt az estimesés korból és inkább vámpíros-szerelmest olvasna…).
Úgy tűnik a világ forog maga körül, újat már nem lehet sem kitalálni, sem megénekelni, sem leírni… Szerintem már Shakespeare sem az első volt, aki olyan történetet adott közzé, ahol a szerelmesek az egész világ ellenében, a szerelem jegyében kihívják maguk ellen a sorsot és egymást választják. Alaptéma, szerelemről nem is lehet valamiféle konfliktus nélkül írni, hát ezt lovagolta meg az irodalom szakon diplomázó, azaz a témában igen jártas Stephenie Meyer. Hogy nem Montague-k meg Capuletek, hanem vámpírok és emberek vannak a történetben, az csak a mai divatnak köszönhető. A recept kipróbált, a végeredmény pedig magától értetődően tetszik a népnek.
26 éves fejjel kicsit idősnek éreztem magam ehhez a könyvhöz. VámpírEdward túlságosan szenvedős, HumanoidBella túlságosan ügyetlen, és minden olyan túl-túl amerikai. Vagy valami ilyesmi. Az pedig végképp idegesítő, hogy egyáltalán nem fejezte be a történetet. Persze, egy könyv bevétele nem elég, hogy mondjuk szigetet vehessen Dubaiban, szóval végső soron neki van igaza.
Hedgie kérdése alább (vagy fölébb) jogos: ez a Bella menstruál is néha…! Egy szó sem esik erről a sokaknak eszébe ötlő dologról (túl profán, vagy mi?) Habár többször olvasható a négy könyv közül többen is, hogy majdnem minden éjszakát együtt töltenek a leány szobájában. No szerintem ez a „majdnem minden” a válasz erre a nagy kérdésre.
Minden kritika ellenére azért megvolt nekem a soron következő három is…! :)

Én is azért olvastam el, hogy tiszta lelkiismerettel utálhassam, és most már tiszta lelkiismerettel utálom. Nem is igazán azért, mert rózsaszín pocsolyába gyalázza a vámpírbecsületet, vagy mert sótlan a stílusa, hanem mert egy egészségtelen, érzelmileg zsarolós, kisajátítós kapcsolatot mutat fel teen idol-ként. Ezért meg harapok.

Eredeti nyelven csak még jobban megszerettem a történetet és a szereplőket. Angolul sokkal jobban átjön az egész történet, az összefüggések és a poénok. Még mindig az egyik kedvenc könyvem :)