Midnight ​Sun – Éjféli nap (Twilight saga) 85% 239 csillagozás

Értem és megértem mindenki problémáját ezzel a könyvvel, de hadd szögezzem le, hogy engem Stephenie Meyer tett könyvmollyá, és Edward volt az első fiktív szerelmem, így elég nehezen tudta volna bármilyen könyv lerombolni bennem mindezt. Nem is sikerült ennek a kötetnek sem.

Ettől függetlenül voltak benne olyan plusz részek, amik megbolygatták az eredeti sztorit, és új problémákat is vetettek fel. Legfőképpen Alice látomásai voltak túlzottan gyorsak, mindenre kiterjedőek, és szinte már Edward szintjén volt az emberekbe látási képessége, ez pedig így hiteltelen két szempontból is: először is akkor mégis hogy tudta őt kicselezni Bella és egyáltalán bárki, attól eltekintve, hogy néha nem lát dolgokat és néha másra koncentrál. Másrészt pedig annyira befolyásolta ezzel például Edwardot, hogy nem hagyott neki választási lehetőséget, sokszor maga a látomás irányította a döntéseit. És mindkét dolog rettentően idegesítő volt.

Aztán ott van a másik nem elhanyagolható tény, vagyis hogy ez a könyv kétszer olyan hosszú, mint az Alkonyat, és kizárólag csak az első részt öleli fel. Éppen ezért sokkal több ideje jut Edwardnak önostorozni magát, túlgondolni mindent, mint bármikor máskor. Vegyük ide, hogy vámpír, aki gyorsabban végigpörget problémákat, mint egy ember, és vegyük ide, hogy nem alszik, de még így is jobb lett volna, ha ez a könyv marad 400 oldal 800 helyett.

Főleg azért, mert volt egy-két érdekes újdonság benne, de mindannyian ismerjük már az alapsztorit, szóval elkerülhetetlen, hogy unatkozzunk ennél a könyvnél. Ami érdekes volt, az a vadászós, családos jelenetek, Tanya és Edward jelenete, más vámpírok jelenetei, a támadó banda vezetőjének eltakarítása, Angela és Ben összehozása, Charlie homályos gondolatai és Renée harsogó gondolatai.
Ami viszont untatott, az a Jameset üldözős jelenetek, sok volt a kocsimárka említés, túl sokat utazgattak, elvette az élét az izgalomnak mindez, mert még Edward sem spanolta fel magát ilyenkor.

A gránátalma meg van magyarázva Hádész és Perszephoné mítoszával, ami egy ősöreg vámpírtól még nem is olyan hiteltelen, és még az Éjféli nap cím is megjelenik a könyvben, ahogyan egyébként Stephenie megmagyarázta az Alkonyat címét is.

Kapunk eleget abból, hogy Bella néma elméje hogyan teszi a legérdekesebb dologgá őt Edwardnak, aztán pedig abból is, hogy a vére és az illata hogyan teszi egy sokkal veszélyesebb dologgá. Ezek után nem csodálkoztam, hogy Edward úgy gondol Bellára, mint akinek máshogy van bekötve az agya, kiszámíthatatlan minden gondolata. Azon viszont igen, hogy ha elvileg az emberi életükből mentik át a képességeiket, akkor hogyan nem tud jól olvasni a lány arcából.

Örültem, hogy megjelent a szex témája férfi szemszögből, mert ezt nehéz lett volna kihagyni. Viszont én úgy emlékeztem, de lehet, hogy ez teljesen hülyeség, hogy spoiler.

Összességében én pont így képzeltem el Edwardot, nem tudom, hogy akik csalódottak, azok mit vártak, persze, hogy zsarnokoskodó meg mazochista meg bemagyarázza magának, hogy Bellánál van az irányítás, miközben túlfélti és ezzel korlátozza is őt, de ez egy nehéz helyzet és legfőképpen egy mese, szóval én ezeken nem akadok fenn. 13 évesen sem kezdtem el olyan fiút keresni magam mellé, aki teljesen olyan, mint Edward, ez a könyvsorozat csak egy kellemes élmény volt számomra, amitől falni kezdtem a könyveket. Biztos, hogy rettenetesen értékeltem volna az Éjféli napot akkor, most meg egyszerűen csak egy jó nosztalgia volt. :)
Team Edward! Fújj Jacob!
https://youtu.be/-gEQD_LC_io

Amikor az ember azt hinné, hogy az Alkonyatról már nem lehet több bőrt lehúzni, akkor természetesen Meyer bejelenti, hogy végre megírta az évek óta húzódó Éjféli nap kötetet, ami tulajdonképpen nem más, mint az Edward szemszögéből elmesélt/újramesélt Alkonyat.
Hazudhatnék, hogy ez nekem mennyire tetszett, de kicsit már unom, hogy az írónő nem tud semmi újat kitalálni, ráadásul minden negatív vélemény ellenére nekem ő az egyik kedvencem, de azért elszakadhatna már attól, hogy újra és újra megírja azt a történetet, amivel anno befutott.
Persze még így is fényévekkel jobb volt az Egy életem, egy halálom nemcserélős, zöld almás sztorinál, amit ki nem álhattam, de ami sok, az sok!
Persze Edward örök kedvencem, sokaknak első nagy könyves szerelme volt és nem tagadom nekem is, de most valahogy idegesített, hogy mennyit képes az önmarcangolásra, borúsan merengeni a múlton, mintha ő kérte volna, hogy vámpírrá változtassák.
Nem kellett volna meglepjen, hogy mennyire utálja magát és azt, amivé lett, mert én mindig-mindvégig láttam benne a jót, szóval ez számomra annyira érthetetlen volt mindig is.
Bella az ő szemén keresztül viszont sokkal érdekesebbnek, szerethetőbbnek tűnt, amit mindenképp pozitív értelemben értek. A csetlései-botlásai sem bizonyultak olyan idegesítőnek.
A plusz jeleneteket imádtam. Sokkal többet láthattuk a Cullen családot és ez vitte nálam a prímet. Ők a kedvenc könyves családom és a dinamikájuk megosztó, főleg Rosalie és Jasper különcsége miatt, mégis nem lehet őket nem szeretni.
Jasper még így is keveset szerepelt, legalábbis szerintem. Sajnos számomra ő az egész sorozat egyik legelhanyagoltabb karaktere. :(
Alice és Emmett viszont meglepően sokszor felbukkantak. Vicces volt és roppant nosztalgikus.
Jó volt látni és szintén jobban megismerni a Denali-klánt és persze Tanyát, akit anno Edward is említett már az első kötetben, de akkor annak még senki sem tulajdonított túl nagy jelentőséget.
A baseball meccs még mindig nagy kedvencem. Egyszerűen képtelen vagyok megunni, sőt meg merem kockáztatni, hogy az a sorozat egyik legkiemelkedőbb jelenete az egész, négy kötet alatt.
Ott mindenki olyan menő, laza és végre kicsit elfeledkezhetünk arról, hogy vámpírok, mert inkább tűnnek egy tipikus családnak, némi extra szuperképeséggel…;)
A másik óriási favoritom meg persze Bella első találkozása a Cullen családdal. A legjobban az tetszett, hogy mennyire emberinek tűntek, amikor lázasan készülődtek és izgultak, hogy minden rendben legyen.
Remélem, hogy Meyer most már magára talál és előrukkol valami újjal, nem pedig ezt a kötetet fogja megint elénk tárni, csak éppen nem tudom…mondjuk Esme szemszögéből. Azért az már jócskán túlzás lenne!
Nem mondom, van még bőven potenciál ebben a világban, hiszen ezerszer említettem már a Volturit és a többi… hiszen tudjátok.
Összeségében tehát: a nosztalgia élmény miatt megérte elolvasni, meg a helyére került pár kirakós darabka, amit eddig nem ismerhettünk, hiszen mindig-mindent Bella szemén át láttunk, de azért ennél többet ne nagyon várjunk tőle.
A világot nálam megint csak nem váltotta meg, de rajongóknak kötelező, Team Edward fanoknak szintén.

Ennél is bővebben pedig:https://klodettevilaga.blogspot.com/2021/01/konyvkritik…

Nagyon nagyon vártam már ezt a könyvet ♥ Amikor bejelentették, hogy meg fog jelenni szerintem felvisítottam örömömben :DD
Igaz már januárban elkezdtem olvasni és nem azért most fejeztem be mert rossz volt hanem, mert sok minden közbejött :)
Nagyon jó volt megismerni a történetet Edward szemszögéből és jobban megismerni őt is és a családját. Jobban megismerhettük a tehetségeiket is, főleg Alicét :) Jó volt a háttértörténetek olvasni, hogy mi hogy történt amiről Bella ugye nem tudott. Meg hogy hogyan is történt az a bizonyos üldözés :))
Igaz az elején egy kicsit zavart, hogy Edward többet szenvedett mint Bella, de szerencsére ezen is túljutottunk és abbahagyta XD
És imádtam a visszaemlékezéseit olvasni ♥
Mondjuk vicces volt Jacob fejébe „belelátni” :DD
Imádtam és forever Team Edward ♥♥

Hát, ha teljesen őszinte akarok lenni – és ezt már Twilight 2.0-nál is így éreztem – jobb, mint az eredeti Twilight. A férfi szemszög jól áll ennek a történetnek, nem érzem annyira esetlennek, annyira valószerűtlennek, annyira magasztosnak.
De nem csak ezért érzek így. A legerősebb bennem, az a Cullenékről meg tudott plusz információk. Rengeteg mindent kifejtenek benne, amire az eredeti Twilightban (és megmerem kockáztatni, a többi könyvben is) csak utalások vannak.
Már az eredeti történetben is Alice és Jasper szerelme állt a legközelebb hozzám, de ebben annyira kifejtik a találkozásukat, az erős érzelmeket kettejük között, hogy legszívesebben csak róluk olvastam volna.
Hasonló Rose és Emmett. Rosaliet eddig is nagyon bírtam – jólvan na, negatívabb karaktereket is lehet kedvelni! – itt viszont róla is sok minden kiderül, sokkal mélyebb és összetettebb karakter – még annak ellenére is, hogy a Meyer nemes egyszerűséggel egy gonosz ellenpontnak szánta a történetben-. Na és hála Edward képességének, sokakról, sok minden kiderül.
A regény szépen kitölti a lyukakat, amiket a korábbi regények alatt tapasztaltunk. Sok elvarratlan, vagy esetleg hibásnak tetsző szálat elrendez, kijavít. A történet itt sokkal mélyebb, nem annyira nyafogós, bár ezen Edward hisztijei nem segítenek. Még is mindent meg tudok érteni, amin a Twilightban fel voltam háborodva.
A borító tökéletes. Imádom. Imádom, mert alma és gránátalma, imádom, mert úgy néz ki, mint ha rothadna, és imádom, hogy az írónő belerejti a legmélyebb jelentését a gránátalmának. Na és persze köszönöm, hogy ennyire pontosan illik a korábbi könyvek mellé.

Maga vagyok a megtestesült Alkonyat fanatikus. Amióta azt a könyvet elolvastam, azóta vallom magam könyvmolynak. Azóta falom a könyveket.
Gondoltam, hogy a könyv, amit a könyvmollyá válásom alappillére jó lesz az inverz szemszögből is. Mindig is érdekeltek a férfi szemszögből megírt könyvek, mert egy egészen más gondolkodásmódot ismerhetek meg általa. Itt is ezt reméltem, de egy kicsit csalódnom kellett. Nagyon túlírt, iszonyatosan hosszú, felesleges belső monológokkal és önostorozással. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy előre lapozok 50-100 oldalt. Aztán mégis megálltam, mert akkor esetlegesen lemaradok bizonyos belső vámpír oldalon történő eseményről.
A végében az nagyon tetszett, hogy megismertem azokat a részleteket, amik kimaradtak, amikor Bella és Edward külön helyen voltak. Viszont ez sem adott annyival többet, hogy én nyugodt szívvel több csillagot adjak neki.
Sajnálom, hogy így alakult, mert szerettem volna szeretni, de túlságosan sok volt a belső szenvedés. :/

Hú, ezt is befejeztem. Mielőtt elkezdtem volna, kicsit tologattam a polcon, mert elég vegyes véleményeket olvastam róla, és nem tudtam, hogy vajon fel tudok-e szállni a nosztalgiavonatra vagy sem. Nagyon jó volt visszatérni kicsit a Twilight világába, mert anno imádtam a könyveket, többször is olvastam őket, ezért természetesen ez sem maradhatott ki. A könyv leginkább Edward képessége miatt tetszett, mert nagyon érdekes volt olvasni mások gondolatait. Alice-t még mindig imádom, sőt, talán még jobban is, mint eddig.
Ami viszont nem tetszett, hogy túl lett nyújtva, mint a rétes tészta. Fele ennyi oldalnak kellett volna lenni, de úgy, hogy ennél nagyobb betűmérettel, mert konkrétan alig láttam a szöveget, olyan kicsivel nyomtatták. A másik maga a lapok minősége. Értem én, hogy nem akartak egy tégla méretű könyvet kiadni, így viszont nagyon kellett vigyázni rá, hogy ne szakadjanak el a lapok, és még zavaró is volt a vékonyságuk, mert teljesen átlátszott a mögötte lévő szöveg.
Összességében egyébként tetszett, egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, szívesen olvasnám a többi könyvet is Edward szemszögéből, de csak akkor, ha max 400 oldalasak lennének.

Amikor Stephenie Meyer nagy bejelentésre készült tavaly, akkor én nagyon-nagyon szorítottam, hogy A burok folytatását jelentse be, de végül megtette, amit megkövetelt a haza: befejezte a Midnight Sunt. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy nem fogom elolvasni, aztán a 17 éves énem kitört belőlem, hogy „hülye vagy?!”. Emlékszem, hogy anno a barátnőm behozta az iskolába a kiszivárgott fejezetek kalózfordítását és izgatottan olvastuk kémia órán a pad alatt, majd búsultunk, hogy nincsen több. Most pedig itt a több, vagyis inkább többtöbb, hiszen Meyer úgy volt vele: ha már elindította a nosztalgiavonatot, hadd száguldjon és bő lére eresztve, sűrűn szedett 800 oldalban meséli el az Alkonyat történetét a főhős, Edward szemszögéből.
Nem igazán tudtam, mit várjak ettől a könyvtől, hiszen én már rég voltam 17 éves. Az Alkonyatnak sok mindent köszönhetek, sok mindenben szélesedett miatta a látóköröm, a gimis legjobb barátnőm úgy vált azzá, hogy együtt mentünk el az első filmre a moziba és utána együtt kezdtünk el rajongani – és ez a rajongás olyan izgalmas, újszerű érzés volt. Könyvmoly voltam már az Alkonyat előtt is, a Harry Potter révén imádott könyvsorozattal is el voltam látva, de ez olyannyira más élmény volt, évekig kitartott, de aztán jött más, én is változtam, Bella és Edward története pedig a részem egy szép, de elmúlt részébe költözött. Hirtelen bukkantak elő a nosztalgiavonat füstjét megérezve, hogy itt még van egy kis bejáratlan út.
A csillagozásomból jól látszik, hogy összességében tetszett a könyv és meglepően jó volt olvasni, egy ponton még a film soundtrackje is előkerült. Persze elég hosszú, főleg az elejét éreztem vontatottnak, bele kellett rázódni az egész forksi hangulatba és még Edward is egy fásult, érzelemmentes, unott alak. A könyv elég nagy része voltaképpen Edward belső monológja, amit sokan hibának fognak venni, de én valahol megértettem ezt. A Cullen család annyira tökéletesnek és hívogatónak van ábrázolva, de főleg Bella szemszöge éreztette ezt velünk. Edward szemszögéből azért látszik, hogy frusztráló lehetett 3 határtalanul boldog párral együtt élni, akinek még a gondolatait is mindig hallod. Közben az emberek előtt is álcáznod kell magad, senkihez nem kerülsz közel, nem történik semmi váratlan. Mindene a magányosságról szólt. Nincs kimondva, de Edward depressziója eléggé mellbe vágott a kezdéskor.
És aztán ebbe a helyzetbe robban bele Bella a vérével, az illatával, a tekintetével, az akaratával, beindul a cselekmény. Főleg a könyv közepe tetszett, az ismerkedés fázisai, ahogy Edward a depressziós állapotból kijőve emberi érzéseket fedez fel magában és ráébred, hogy Bella sorsa hozzáfonódott és mer örülni ennek.
Mindez azonban nem lett volna elég, hogy a 819 oldal ilyen érdekes maradjon, hanem Meyer azzal is bátran eljátszik, ami az egyik legizgalmasabb tulajdonsága Edwardnak: a gondolatolvasással. Az összes iskolai és cullenes jelenet tele van vicces pillanatokkal, ráadásul jobban is megismerhetjük a többi vámpírt. Ez főleg Emmett és Jasper karakterének tett jót, Alice viszont már túl lett használva, amit az írónő is érezhetett, mert a végén már az elmesélés idővonalával is játszott kicsit, hogy érdekesebb legyen az egész. Charlie karakteréhez is sokat hozzátesz Edward szemszöge, a Jacobos jeleneteknél meg nem győztem hűházni. Persze ezek olyan kis kikacsintások, amik már a folytatásokat ismerve nyernek inkább értelmet, de például teljesen el voltam hűlve, mikor spoiler
A borítók közül a sima gránátalmás egyáltalán nem tetszik, úgyhogy emiatt inkább a rajzos exkluzív kiadást rendeltem meg, de ezennel megkövetem magam, mert a kedvenc borító-történet társításommá lépett elő. Tetszik ez a Hádész és Perszephoné hasonlat, na.
Köszönöm Stephenie Meyer, hogy még egyszer utoljára nosztalgiáztam egyet és újra megcsapott a rajongás érzése, de innentől már tényleg ne tovább. Ez ennyi volt, Bella és Edward pedig egymást szeretve éljenek örökkön örökké.

A Midnight Sun – Éjféli nap megjelenése kapcsán ünnepelni szeretnék! Imádtam Edward szemszögét, minden egyes sort, nekem ne mondja senki, hogy a 824 oldal túlzás, mert nem volt az. Így volt kerek, ennyi idő után (még ha párszor újraolvastam is Bella szemszögét) zavaró lett volna, ha kimarad valami, amiről tudom, hogy benne kéne lennie.
Bármilyen furcsa is ezt mondanom, kellett ez a pár év kihagyás, hogy ilyen erősen hasson rám Edward szemszöge. Gyakorlatilag felfrissült a szerelmem iránta, ami sosem múlt el teljesen, mert bármelyik adón feltűnik a filmek bármelyik része, én ott ragadok, szóval nem tagadom a súlyos függőségem.
A legélvezetesebb számomra ebben a részben az a folyamat, ahogy Edward beleszeret Bellába, hogy végre első kézből olvashattam ezt. Attól kezdve, hogy még nem is találkoznak, de hall az új diákról, az első pillantáson át a közös óráig, amikor is rázuhan a valóság a rá ható illatával kapcsolatban. Imádtam az érzelmei pontos leírásait, a legapróbb részletekig, a pokoltól a mennyekig való érzelmi hullámzást. Mennyire egy hajszál választja el a gyűlöletet a szerelemmel! Bella szerelmének leírása Edward iránt az Alkonyatban összehasonlíthatatlan azzal, ahogy az Éjféli napban Edward megfogalmazza az érzéseit. Minden egyes részlet, gondolat, elmélkedés alaposan kivesézve tárult elém. Aláírom, hogy van olyan olvasó, akinek ez sok, de nem nekem, én élveztem. Egész új élményekkel gazdagodtam, például Alice látomásai varázslatosak és Jasper is valahogy jobban felértékelődött a szememben. Számtalan jelenet kapott így új megvilágítást, és a karakterek jellemének megismerése is elmélyült. Nem gondoltam volna az egész sorozatot nézve sem, hogy mennyire utálom majd Rosalie gondolatait. Amit kiemelnék az új élmények kapcsán, az a vége felé James levadászása során történt velem. Úgy olvastam azt a részt, mintha nem tudnám, mi fog következni, nagyon izgalmas volt, pillanatról pillanatra leírt minden egyes lépést. Most is megborzongok, ha rá gondolok erre az őrült versenyfutásra az idővel.
Nagyon tetszett, hogy Charlie és Jacob karakteréhez mennyit hozzátettek Edward gondolatolvasásai. Persze mindenkiéhez, de kettejüknél ez különösen igaz. Időnként nagyon jól mulattam rajtuk. Jaj Jacob! Mit nem adnék az Eclipse sátras jelenetéért Edward szemszögéből! És még sorolhatnám! Összességében azonban ha valamit szívesen vennék még TS fanként Meyer tollából, az leginkább Nessie későbbi élete lenne Jacob oldalán…
Sokan felvetik, hogy miért hosszabb ennyivel ez a regény az eredetinél? Gondoljatok csak bele, Edward gondolatolvasó, rengeteg mindent hozzátesz ez az egyszerű tény a mondanivalójához. Egyébként is elemző típus, ami az idegeire mehet egyeseknek, de nekem ez pl. tetszett, sok mindenre rámutat, ami felett elsiklanék. Emellett voltak azért részletek a múltból, ő és a családja többi tagjának is bemutatta az előéletét, a régi történeteket. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy maga a szerző is rengeteget fejlődött az első rész óta, érezhetően jobb volt a fogalmazás, még ha komplett párbeszédek maradtak is az eredetinek megfelelően, ezt gyakran kiegészítette Edward gondolatolvasásának soraival, vagy az elmélkedésével.
Remélem eléggé megvilágítottam, mennyire kötődöm Edward világához. Nem, nem vagyok szerelmes belé, olyan, mintha nagyon közelről ismerném őt és a többieket, mintha a barátaim lennének. A barátaimat pedig nagy becsben tartom.
Ha még bővebb ömlengést olvasnál : link

Ez már a harmadik verzió – valamiért azaz érzésem, hogy még mindig nem az utolsó –, amelyben Meyer elmeséli ugyanazt a történetet. Sajnos, ilyenkor óhatatlanul az kezd motoszkálni az ember fejében, hogy az író csak ismétli önmagát, vagy fél elhagyni a már bevált témát, mert nem bízik abban, hogy máshogyan is meg tudja fogni az olvasóit. Úgy érzem, hogy ez a könyv sokkal inkább ezen olvasók kíváncsiságára játszik, mert akit annak idején elkapott az Alkonyat-láz az nosztalgia jegyében nagy valószínűséggel az Éjféli napot is el fogja olvasni. Összességében nem bánom, hogy én magam is felültem a kíváncsiság-vonatra, de mégis nagyon vegyes érzésekkel sikerült becsuknom a könyvet. A kötet egyes pontjaira nyugodt szívvel képes lettem volna öt csillagot adni, míg mások éppen csak alulról súrolták volna a kettest.
Egy kicsit mindig is érdekelt, hogy mi játszódhatott le Edward fejében, mire eljutott addig, hogy nem megenni akarja Bellát, hanem megvédeni. Az elején valóban éreztem az újdonság varázsát; külön örültem neki, hogy kicsit jobban megismerjük a Cullen-család dinamikáját, az egymáshoz fűződő viszonyaiknak miértjét, mélységét. Aztán valahol a regénynek egy pontján Edward „félénk” érdeklődése szerelme tárgya iránt, átcsapott megszállottságba, és fárasztóvá vált oldalanként ötször megtudni, hogy Bella mennyire csodálatos. Bánom, hogy pont az izgalmas részek szorultak háttérbe, miközben a korábban is unalmasnak talált részletek rétestésztaként nyúltak tovább. Valóban voltak teljesen új jelenetek, de ezek sem kárpótolhattak azért, hogy néhol már a hajamat téptem a sok szenvelgéstől.
Bella korábban sem volt a szívem csücske, de itt még sokkal idegesítőbbnek éreztem az állandó csetlés-botlást, amit leművelt. Értem én, hogy törékeny és emberi, és ha valaki, hát én biztosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember megbotlik a saját lábában, de ennyire béna senki sem lehet.
Azt nem vitathatom, hogy a könyv olvasmányos, és ha az ember nem kezd fulladozni Edward belső monológjaitól, akkor egészen pörgősen lehet haladni vele – nekem sajnos többször is le kellett tennem, így még hosszabbnak éreztem, mint amilyen valójában volt. Úgy gondolom, hogy ez a regény nagyon el lett nyújtva, feleslegesen lett teletűzdelve az indokolatlan visszaemlékezésekkel. Utóbbiak egyébként néhol érdekesek voltak, de sok esetben csak lassítottak a cselekményeken, és olyan érzést keltettek, mintha toporognánk egy helyben.
Sajnálom, mert sokkal jobb is lehetett volna. Részemről egy erős közepes, tőlem többet semmiképp sem érdemel.

Mindenképpen jobb volt, mint az utolsó könyv a Twilight-univerzumból, ahol Beau – vagy hogy hívták szerencsétlen srácot – kínlódott.
Mondjuk kínlódás itt is volt dögivel. Ha egy olyan 200-300 oldal ki lenne húzva Edward nyavalygásából, akkor még öt csillagot is kaphatna a történet, de szegénykém olyan szinten marja magát a könyv kétharmadáig, hogy ennyi hisztit szerintem még Bella sem csapott az eredeti műben, pedig aztán az se volt piskóta az emlékeim szerint.
Jó volt belelátni Edward fejébe (csak nem két-három oldalanként ugyanazokba az ismétlődő gondolatokba), illetve a képessége által mások fejébe is. Hála az égnek elég régen olvastam az eredeti művet ahhoz, hogy ne emlékezzek arra, hogy a párbeszédeknél csak egy copy-paste történt-e… de néha nekem úgy tűnt, hogy ez szóról-szóra ugyanaz.
De azért Ms. Meyert most már valaki igazán tarkón csaphatná egy ázott farkasbundával, értem én, hogy járt utat járatlanért, de nem tudná egy ici-picit megerőltetni magát és valami mást kitalálni végre? Én például nagyon szívesen olvasnám akár előzményként Carlisle történetét, vagy folytatásként Renesmee-ét… muszáj újra és újra ugyanazt megírni? Hidd el kedves Stephenie, megvennénk azt is, elolvasnánk azt is, de az első kötetet most már talán csak a farkasok szemszögéből nem ismerjük.