Wolves ​of the Calla (The Dark Tower 5.) 84% 12 csillagozás

Kábé ugyanazt érzem, mint a „Varázsló és üveggömb” esetében. Az eleje és a vége zseniális, de a kettő közötti rész olvasása közben többször is eszembe jutott, hogy letegyem a könyvet. Itt azonban volt egy további probléma is: apróbb cselekménymódosításokkal sokkal jobb lehetett volna az „A calla farkasai”.

Ha az első todash később történik; ha a farkasok támadása után zajlik le a következő részre való felkészítés, és nem közben ugrálva a világok között; ha Callahan atya és a többi lakos sztorija nem ennyire elnyújtott és hossszúúúúú; ha a csata a farkasokkal hosszabb lett volna. Mert azért több, mint hatszáz oldalt elolvasni alig tíz oldalnyi csatáért (de lehet, hogy még annyi se volt) szerintem rossz döntés az író részéről.

Tökéletesen megértem, hogy miért érezte több rajongó is, hogy az első négy és az utolsó három rész között volt egy töréspont. Itt King olyan történetvezetési mechanizmusokat vetett be, amelyek a feszültség fokozása helyett altatják a figyelmet, és sok olyan szereplőnek van a sztorija részletezve, akik nem biztos, hogy érdeklik az olvasót.

Amikor a farkasok felbukkantak alaposan elmosolyodtam, három okból:
– úgy néznek ki, mint Dr. Doom, a Fantasztikus Négyes egyik nagy ellenfele.
– fénykardokat forgatnak.
– egy „cikesz” nevű repkedő bombát vetnek be.
Nem tudom, King mit szív, de én is kérek. A sztoriban egyébként több utalás is van más szerzők műveire is. A robotok behozásával megnőtt a sci-fis hangulat, ismét kapunk apró Watership Down utalásokat, itt érezhető leginkább, hogy King saját regényei világát fűzte össze a sorozattal, az egész callás rész A hét mesterlövész újramesélése, valamint Robert A. Heinlein Ajtó a nyárba című regénye is kap egy kis tisztelgést.

A befejezést sikerült olyan izgalmasan megírnia, hogy muszáj azonnal kézbe vennem a „Susannah dalát”. Szerencsére se nekem, se az angolszász olvasóknak nem kellett sokat várni az új részre. King gyorsan folytatta a mesét, melyben hőseink közelebb érnek a Sötét Toronyhoz.

Összegezve tehát ez a sorozat eddigi leggyengébb darabja, legalábbis sz.v.sz. Nagyon túlírt, a cselekményt kicsit máshogy is elő lehetett volna adni, és lehetett volna hosszabb is a végső harc. Ezeket leszámítva érezhető, hogy King már előkészíti a befejezést. Így hát úgy döntöttem, hogy követem. Mindent félreteszek addig, amíg el nem értem Rolandékkal a Sötét Toronyhoz.

Pere Callahan tortenete nagyon jol sikerult. Mondhatni, regeny a regenyben volt ez is, bar kicsit kevesbe osszeszedetten es koncentraltan. Ujabb szalakkal bovult a mar eddig sem aprocska tortenet, kezd lassan igazi pokhalova valni. Erdekes volt a gyerekrablo szornyek alapotlete, bar a vegkifejlet nem volt nagyon meglepo.

A harcos egyre közelebb kerül a Sötét Toronyhoz, ami mindenre hatással van. Továbbra is abszurd, rémisztő szituációkon megy keresztül társaival együtt, miközben próbál megmenteni mindenkit, akit lehetséges, miközben feszegeti a világa és a mi világunk közötti határokat.

Érdekes, de kissé egyszerű és kiszámítható a történet. Ráadásul a végén egyes magyarázatok az előzmények ismeretében nem érthetőek (pl. honnan tudja egy szereplő, amit elmagyaráz a többieknek).

Összességében, a sorozatnak biztosan nem a legerősebb tagja, az első három (vagy négy?) kötet sokkal ragaszkodik egy hangulathoz, amit itt ugyan ismétel, de keveset ad hozzá. Azért a folytatást el fogom olvasni, de félek tőle, hogyan akarja a végén lezárni az eseményeket úgy, hogy legyen füle és farka…

Ennél a könyvnél világossá vált, mennyire ócska a memóriám. Ugyanis korábban már olvastam a Calla farkasait, de nem emlékeztem rá, hogy benne van Callahan. :D (Meg amúgy arra sem, hogy van egy chap.)