Tom ​Gordon, segíts! 80% 312 csillagozás

Rövid volt, de annál velősebb, nem lettem volna főszereplőnk helyében, az tuti. Mivel én nem vesztem el gyerekkoromban szerintem sohasem, kivéve ha beleszámítjuk, hogy 1998-ban a gödöllői kollégiumrendszerben nem találtunk a szobánkat az A, B, és C épületek közül, és szaladgáltunk a folyosókon, vagy amikor tíz évvel később már egyetemistaként, jó pár sörtől megfáradva szintén nem találtunk "haza", így annyira nem tudtam átérezni milyen lehet egyedül az erdőben. Nyilván beszarnék.

Nálunk mondjuk nem fenyeget az a veszély, hogy valami egzotikusan mérges állat leharapja a fejünket álmunkban, vagy 400 mérföldnyi semmi vegyen körül, de azért nagyobb esélyt látok még így is a szabadulásra, mint Trisha esetében.
Nagyon megküzdött a szellemeivel, egyáltalán nem kisgyerekként viselkedett, felnőttebb volt bárkinél, és ami a legfontosabb: nem adta fel. Betegen, fáradtan, erőtlenül, de akkor is ment tovább, kitartó volt, és nem nézett hátra.

Néhány rész nagyon idegesítő volt, úgy behúztam volna Kingnek egyet, hogy ne szívasd már még jobban szegény kis csajt, de tudjuk, milyen King. Kiszámíthatatlan. Igazából csak azért olvastam végig, mert kíváncsi voltam mit hoz ki a sztoriból, és mi lesz a vége. Vajon túléli? Milyen lesz a találkozás a Szörnyeteggel?
Kielégítő válaszokat kapunk a végére.

Egyszer tévedtem el gyerekként, egyébként épp, mint a történet főszereplője, Trisha, kilenc évesen. Igaz, nem egy hatalmas amerikai erdőben, hanem egy olaszországi strandon, és nem egy hétre, hanem csak fél órára. Mégis, gyerekkorom legfélelmetesebb fél órája az volt. Nem éltem át mindazt, amit Trisha, mert ez a fél óra mindössze arra volt elég, hogy kicsírázzon bennem a pánik. De egyet tanúsíthatok: ha egy gyerek elveszetten bolyong, meglepően messzire juthat igen rövid idő alatt is.

Aki kétségbe vonná, hogy ez a történet horror-e, gondoljon erre az érzésre. Számomra az volt, teljesen beleéltem magam Trisha megpróbáltatásaiba, és vele rettegtem az erdőtől. Ha ilyenről hallok, mindig azzal vígasztalom magam, hogy Magyarországon nincsenek ekkora erdők. Pedig tudom, hogy itt is ugyanúgy el lehet tévedni pár napra. Ijesztő.
Eddig se voltam, de ezután a könyv után sem leszek nagy természetjáró. Megerősítette félelmemet az erdőtől.
Ennek fényében… elég jó horrorkönyv ez, nem?

Megörültem, mikor megláttam a könyvön az erdő címkét, mert számomra mindig is afféle misztikus oázist, titokzatos, félelmetes, de mindig áhítatot keltő helyet jelentettek a sűrű erdők. Összetévesztetetlen hangulatot áraszt egy hajnali, ködben fürdő erdős táj a maga színeivel, zajaival és illataival. Amolyan átjáró, ami a civilizáció és a természet határvonala, ahol más törvények uralkodnak.
King regénye pedig remekül adja vissza ezt a hangulatot, Trisha megpróbáltatásain keresztül pedig rá is tesz egy lapáttal. A főszereplő ifjú hölggyel megtörténik az, amitől tudat alatt mindannyian rettegtünk életünk valamely szakaszában: eltéved, és foglyul ejti az erdő. Kilencévesen komoly trauma ez, a természet pedig a végsőkig próbára teszi az életösztönét és a rátermettségét, közben milliónyi kellemetlenséggel és veszéllyel kell számolnia. Hosszú utazásra indul, melynek során rákényszerül, hogy saját határait feszegetve igazán megismerje önmagát, leszámoljon a félelmeivel, és bizonyos értelemben felnőjön. A természet ugyanis kegyetlen, csak a legerősebbeket engedi túlélni, és nem lehet csalni a vizsgáin.
Számomra egy fokkal hitelesebb lett volna a történet, ha Trisha picit idősebb, mondjuk 11-12, túl sok jelentősége nincs, csak nem feltétlenül néznék ki olyan dolgokat egy kilencévesből, amikre a főszereplő rákényszerül. Persze megértem, hiszen az életkora valahol fokozza a drámai hatást. Egy hangyányit még levont a történet élvezeti értékéből, hogy nem ismerem a baseball szabályait, amiről nyilván nem a könyv tehet, azért a lényeg remélhetőleg így is átjött.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor el kell ismernem, hogy valószínűleg rengeteg hibát elkövettem volna a főszereplő helyében, akivel fiatal kora ellenére könnyű azonosulni. Képes közel kerülni az olvasóhoz, fizikai és lelki megpróbáltatásai egyszerre váltották ki belőlem a sajnálat, a tisztelet és a rácsodálkozás érzését. A regény amellett, hogy egy igazi megmérettetés története, érdekes pszichológiai portré, továbbá túlélési tanácsokban is bővelkedik. Egy dolog biztos: a végére érve garantáltan több tisztelettel fogunk tekinteni az erdőre.

Nagyon szerettem ezt a könyvet! Tekintettel az őszi szünetre és arra, hogy a meglàtogatandó temetők messze estek egymàstól és nem én vezettem, volt időm óràkig olvasni.
Trisha csodâlatos kislàny.Okos, talpraesett, tévedéseiben is elismerésre méltó. Megérdemli, hogy életben maradjon – nem is lenne hiteles az életben maradàsa, ha nem ilyen lenne. S külön szerencséje, hogy úgy imàdja a baseballt és Tom Gordont- s hogy olyan élénk fantàziàval van megàldva. Így abba kapaszkodhat, amit/akit ismer és szeret.Olyan làny ő, aki nem adja fel. Az utolsó percig nem.
Nem gondoltam, hogy egy valójàban ilyen kis cselekménnyel rendelkező könyv ennyi feszültséget kelthet és ilyen izgalmas lehet! Hiszen egy félelmetes, idegen helyen, pl. egy sötét erdőben szörnyek is „teremnek”, igaz? S ha az ember fokozatosan egyre betegebb, gyengébb,vizionálhat is, különféle alakokban megláthatja/ érezheti a közelítő halált… Ífgy horrorisztikus elemek is megjelennek a regényben, míg a kislányt féltjük és érte aggódunk – a gyermekért, aki szinte öregre aszalódik a félelmetes kalandok során, s aki akár a mi elveszett gyerekünk is lehetne…

Különös hatással volt rám Trisha, az elveszett kislány története, akinek egyetlen társa a rádiója, amit legalább olyan nagy becsben tart, mint Frodó az egy gyűrűt a Gyűrűk urában. A folyamatosan kísértő lázálmokban felbukkanó darázspap, az Elveszett Lelkek Istene, Nail Gaiman: Amerikai istenek c. könyvét juttatta eszembe. Az egyre nagyobb hangsúlyt kapó látomások határvonala végül teljesen belemosódott a valóságba. Ez a zavaros kép nagyon jól érzékeltette a kislány testi kimerültségét, engem kifejezetten nyugtalanított, legszívesebben a könyv végére lapoztam volna, hogy megnézzem Trisha megmenekül-e, vagy sem. De erőt vettem magamon. Folyamatosan tartottam tőle, hogy valami súlyos vagy épp végzetes sérülést szenved és a darázspap sem látja majd elég érettnek a félelmét ahhoz, hogy felfalja.
Tetszett ahogyan King a történet közepe felé előre beharangozta, hol számíthatunk az isteni közbelépésre. Végig drukkoltam a kislánynak, aki a sorozatos rossz döntései után betegen is képes volt összeszedetten, következetesen vagy épp ösztönösen okos elhatározásokra jutni.

Az utolsó bejegyzésen különösen jót szórakoztam, amelyben az író meginvitálja az olvasót arra az erdei túraútvonalra, ahol maga a cselekmény játszódik. A mocsarakra ugyan nem lennék kíváncsi, s más államba sem gyalogolnék át szívesen, főleg elveszve. De azt a bizonyos Y-elágazást megnézném magamnak, ahol ez az egész kezdődött.

Nagyon durva, hogy King milyen hitelesen tudott írni egy kilenc éves kislány szemszögén keresztül. Trisha egy nagyon talpraesett kislány, fiatalkora ellenére felnőtteket megszégyenítő elszántsága van, igazi küzdőszellem.
Minden helyzetben feltalálja magát, emiatt is bírja ilyen sokáig az erdőben.
SK nyilván nem bírja megállni, hogy ne csempésszen bele egy kis misztikumot az egészbe. spoiler Számomra felesleges volt ez a szál, viszont nem zavart, de nem lett rendesen kidolgozva az ötlet.
Nagyon egyedi címe van a könyvnek, Tom Gordon öntudatán kívül is segít Trishának, tartja benne a lelket végig, Tom Gordon az ő megmentője.
Az utolsó jelenet nagyon megmosolyogtatott. :)

Ez a könyv azoknak az olvasóknak szolgál némi érdekességgel,akik vissza tudnak bújni egy kilenc éves gyerek bőrébe.Talán ez volt az,amitől négy csillagosra értékeltem.Ha nem próbál a felnőtt olvasó azonosulni egy erdőben elveszett gyerekkel,annak minden félelmével,túlélési ösztönével,tanácstalanságával, akkor ez a könyv nem lesz elég érdekfeszítő a számára.Tetszett az,ahogy felépítette King a kislány gondolatmenetét.Ami nem tetszett,az a túl sok baseball részlet,felesleges volt ennyit szentelni neki.
A King rajongók egy részének biztosan kevésnek tűnhet ez a történet.Szerintem életszerű és nagyon is valóságos .Én ezért kedvelem Kinget,hisz minden emberi félelmet meg tud alkotni,mindet,ami bennünk rejlik.

Üdv, King bácsi!

Halvány fogalmam sincs, hogy én vajon kihez „imádkoznék”, vagy kit vizionalizálnék, ha egyedül eltévednék egy ismeretlen erdőben. Na, persze nem 25 éves fejjel, hanem mondjuk szintén 9 évesen.
Korához képest Trisha igen talpraesett, okos lány. Persze az egész eltévedés oka meglehetősen triviális – természetesen szólni kellett volna anyának… Mindegy, ez most lényegtelen. Szóval cselekedettel és mulasztással bátor. És minden elismerésem az övé, hogy ezt így végigcsinálta.

Ellenben, drága barátom lehetett volna ezt a történetet jobban is tálalni. Felépítésében hasonlított a Bilincsben c. regényedhez: lassú bevezetés, víziók, amikből ki tudja mi igaz, és persze a végén az egészen reális válasz. Ellenben Trisha karaktere néha zavarba ejtő volt. Helyenként idősebbnek éreztem és nem csak pusztán koravénnek. Szívesen olvastam volna kicsit többet a családról, bár ebben a minimalista, villanásnyira megjelenő szülőknek és tesónak is megvolt a „varázsa”.

Viszont, kedves, reménybeli vacsorapartnerem a baseball jó választás volt. Évek óta szeretnék vele közelebbről is megismerkedni.
Szóval, hajrá Red Sox!

Imádtam. Pedig emlékszem, hogy vagy 7-8 éve is a kezembe vettem, és akkor nem igazán tetszett, el se olvastam. Most letehetetlen volt. És nem, nem volt ijesztő, nem volt horrorisztikus, csak rettentő kegyetlen és tele feszültséggel. Végig szurkoltam, és arra gondoltam, hogy ha King bácsi megöli a végén ezt a lányt, hát akkor nincs igazság a világban. Még sírtam is. Olvasd el.

A hangulat, amit ez a könyv keltett bennem, páratlan volt… van egy súlyos, nyugtalanító hangulata, ami pont olyan, mint az a szörnyeteg, aki Trishát követi az erdőben. Nem beszélve a hasznos „hogyan éljük túl ha elvesztünk a vadonban” tippekről :)