Az ​átkozott út 78% 327 csillagozás

Tagadhatatlanul Kinges megzakkanás sztori, hogy mi lesz egy emberből, ha kiveszi alóla a hatalom a munkahelyét, a házát egy szép új autópályaszakasz építése miatt. Mi marad eztán egy életből? Valaki ennek megörülvén felmarkolja a lovét és új életet kezd, hősünk viszont nem ez a fajta, ő szereti a házát, a feleségét, ragaszkodik az emlékeihez és nem hagyja magát…
Nem volt rossz, de sokkal jobbakat is olvashattunk már a Mester tollából. Bővebben is ki lehetett volna fejteni a hátteret, a kettősséget a fejében és az előzményeket, de a rajongók ettől még zabálni fogják.
És annyira nem tudom elképzelni a Southern Comfort 7Up koktélt, hogy ki kell majd próbálnom. :)

Aki a fülszöveget és a címkéket nézi, az biztos, hogy csalódni fog. Főleg az ilyen hatásvadász szövegtől, hogy „a kisvárosban, mely a modernizáció útjára lépne, végül kő kövön nem marad”… most őszintén, a fülszöveget olvasva szerintem minden valamirevaló King-rajongó úgy volt vele, hogy a fickó az első 50 oldalon (de minimum a 100. oldalig) Ramboként tipor el mindent (a borító is egyébként nagyon ezt sugallja). Közben pedig még én nagyon thrillernek se mondanám (pedig az, még direkt utánaolvastam olvasás után a pszicho-thriller címkének is, ráillik, bár a „borzongás” szerintem elmarad). Viszont ami nincs rajta, de szerintem kellene: lélektani. Ez nekem inkább volt egy lélektani könyv, hiszen a nagyon is meghasonlott, és mondhatjuk: már a kezdetek kezdetén sem normális (érthető okokból) Bart teljes önmarcangolását végignézhetjük. Néha kicsit unalmaska, hiszen várjuk már, hogy tomboljon spoiler. Korai műveként talán itt még nem mert nagyon ijesztgetni :-D, pedig szerintem bitang jó lett volna, ha Bart úgy igazából odacsap :-D Az Olivia-s részt teljesen feleslegesnek éreztem, viszont szívesen olvastam volna többet Maryről és a Charlieval kapcsolatos érzéseiről spoiler. Nekem mégis tetszett, mert a lelki folyamatokat, főleg a skizó-szerű részeket nagyon jól leírta, azt is, hogyan jut el a végső állapotig.

Egy kezdő King regény. Még csak egy próbálkozás, így kilóg a főművek sorából. Túlírt és nem horror. De el lehet rajta gondolkodni és a végén még izgalmas is. Kell ennél több? Csak a vájtfülűeknek. Azok olvassanak egy másik King regényt gyorsan! Én is így teszek!

A Road (érted: út…, na jó, elég is volt ebből a kapcsolásból, mert már megint sikeresen belenyúltam a tutiba) után szabadon azt mondanám, hogy majd szóljatok, ha nem kell fény már senkinek valamikor a jövőben egy rossz King-kötettel találnám szembe magam. Most pedig, hogy megvolt a rövid, de annál izgatottabb fanboykodás , jöjjenek a tények…

Ez a regény – ami számomra újabb kedvenc és emlékezetes remekelés a jó öreg Istvántól – a nyolcvanas évek elején, az általam már olvasott (és szintén nagyon kedvelt) A hosszú meneteléshez hasonlóan álnéven született és több, mint három évtized elteltével került a magyar olvasóközönség elé. Nem horror, krimi, vagy thriller, hanem már-már mély, szépirodalmi vonásokkal dolgozó, igazi lélektani regény belső harcainkról és a külvilággal való szüntelen küzdelemről. Mert ugye amihez ragaszkodunk, azt foggal-körömmel védjük, akár az életünk (vagy éppen mások élete) árán is… Vajon mihez kezdenél, ha az önkormányzat a Te házad helyére is új autóutat akarna építeni? A boldogság, megnyugvás és szép emlékek bölcsője egy pillanat alatt válna szó szerint a földdel egyenlővé, úgyhogy rögtön fel kell venni a kesztyűt, hogy megakadályozd a rombolást, nem igaz?

Bart Dawes nyughatatlan és egyszerűen képtelenségnek bizonyul megváltoztatni a véleményét (lássuk be, mi sem nagyon tudnánk másképp tenni…), ezért úgy tesz, ahogy azt már a P. Mobil is megénekelte: „Eladok mindent és fegyvert veszek…”, aztán hulljon a férgese, persze eltart egy jó darabig, míg itt lyukadunk ki. Addig pedig jönnek a megzavarodott és a saját igazságának hajszolásába egyre jobban belecsavarodó lélek keserves stációi, melynek során nem csak az állását, hanem még a házastársát is elveszti. Vajon megéri? Fontosabb állandóan a saját berögződéseinket mantrázni, mint a lehető legkevesebb fájdalom árán is megvédeni a legféltettebb kincseinket? Néha (de tényleg csak nagyon néha) bizony érdemes úgy viselkedni, mint Bödőcs Tibor Máraija és inkább belenyugodni, nem pörölni.

Persze ha Bart már a könyv elején felvette volna az őt megillető pénzt az önkormányzattól, akkor nem kaptunk volna egy ilyen klassz regényt. King-Bachman ezen írása meglepő, a tőle megszokott korai művek ismeretében felettébb szokatlan, de akár a szerzővel való ismerkedés első fázisaként is simán el tudnám képzelni, igazán jó belépő lehet a kezdőknek – annak pedig, aki túlélte A hosszú menetelést, csak ajánlani tudom. (Ez pedig még akkor is meggyőző kijelentés lehet, ha kivonjátok belőle a nem kevés elfogultságot.)

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/03/stephen-ki…

Érdekes dolog a címfordítás; nagyon sok múlik azon, hogy megtartják-e a forrásnyelvről történő tükörfordítást, vagy kitalálnak egy teljesen más, magyarul hangzatosabb, figyelemfelkeltőbb címet. Az átkozott útnál az utóbbi történt. A Roadworks útjavítást, útfelbontást, közúton folyó munkákat jelent, ebben az esetben leginkább útépítést; és addig értem is a dolgot, hogy ki a fene venne le a polcról egy könyvet ilyen címmel. Mégis azt mondom, hogy én megtartottam volna, mert bármily hangzatos is, a címben szereplő szavak még csak el sem hangzanak a könyvben. Másrészt félrevezető is a cím, mert az angol cím ismerete hiányában elátkozottra asszociálhat belőle az olvasó, erről viszont szó sincs. Na de ennyit a címről, nem ez a lényeg, visszaparancsolom a jövendőbeli szakfordító énemet a sarokba.

A tűzgyújtó után igazi felüdülés volt ezt a könyvet olvasni. Stephen King mindig meg tud lepni azzal, hogy micsoda történeteket tud kitalálni olyan pitiáner dolgokból, mint például egy autópálya új szakaszának megépítése. Lehetetlen nem beleélni magunkat Barton George Dawes helyébe, akinek a háza, egyúttal az addigi élete az új szakasz útjában áll. Kinek tetszene az, ha az otthonát, a munkahelyét, és az ezekhez kötődő emlékeit egyik napról a másikra valaki le akarná dózerolni? Hát, nekem se. Nagy valószínűséggel én is megpróbálnék minden követ megmozgatni, hogy ne kelljen elköltöznöm, és biztosan mindenkinek az édesanyja évtizedekkel tovább élne, aki nem tudta úgy tervezni azt a pályát, hogy megkerülje a házamat, és aki aláírta az ilyen tervezetet. A különbség köztem és Bart között viszont az, hogy ha látnám, hogy ebben a harcban nem győzhetek, én nem tartanék ki, hanem nagy duzzogva zsebre tenném a kártérítést és odébb állnék.
De Bart nem olyan, mint én. Bart a végsőkig kitart, és a legradikálisabb eszközöket veti be annak érdekében, hogy bojkottálja az útépítést. Fegyverek, robbanóanyagok… Hogy kit akar ezekkel lelőni, vagy felrobbantani, azt csak sejteni lehet, aztán vagy jól tippeltünk, vagy nem. Én nem.

Bart élete darabokra hullik, amikor kiderül, hogy nem tehet semmit azon kívül, hogy elfogadja a helyzetet. Én végig szurkoltam neki, hogy józanodjon is és térjen jobb belátásra, bár Kingnél nagyon nem reális elvárás, hogy ez megtörténik. Egyfelől rossz volt végignézni Bart lecsúszását, másfelől viszont nem tudtam sajnálni, bármennyire is megértettem, mit miért tesz. Ahogy egyre sodródott a teljes őrület elé, borítékolható volt a katasztrófa a végére.

Szeretem az ilyen lendületes cselekményeket, amik visznek magukkal, a lapok meg csak pörögnek. Nem voltak felesleges jelenetek, talán a szilveszteri buli volt kevésbé odaillő, mintha ezzel csak az lett volna a cél, hogy ha már az a bizonyos tabletta bekerült a sztoriba, valami történjen is vele. Hasonlóképp éreztem az első oldalakon megvásárolt fegyverek sorsát is; ha már megvannak, akkor el kell sütni őket valahogy. A magyartanárom szokta volt mondani, hogy ha egy könyvben feltűnik egy pisztoly, annak a történet folyamán el kell sülnie. Kingnek is biztos ezt mondta a saját irodalomtanára. Ezektől eltekintve tökéletesen fel volt építve. A Fred-George beszélgetéseket Bart fejében egy ideig nem tudtam hova tenni, de végül az utalásokból össze lehetett rakni, hogy mi is történik pontosan.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy csak majdnem három évvel a megvásárlása után vettem le a polcról ezt a könyvet, megérdemelte volna, hogy előbb ismerkedjek meg vele. Nem horror, sokkal inkább lélektani regény, így bátran ajánlom azoknak, akik kedvelik King effajta írásait is.

Valóban nem a legjobb Stephen King mű, ez tagadhatatlan. Számomra inkább az az érdekes benne, hogy Kinget mennyire nyilvánvalóan foglalkoztatta az elboruló elme szenvedéstörténete és a pszichopátia felépülése (ld. A ragyogást, a Tortúrát, vagy Brady Hartsfield alakját), sőt Az elátkozott út számomra bizonyos értelemben egy alternatív Cujo-regény, csak itt egy nem egy kutya lesz veszetté, hanem egy ember csavarodik be. Nem egy szokásos King-féle horrortörténet, hanem egy személyes dráma. Bart Dawes alakja azonban jóval árnyaltabb, mint a Tortúrában Annie Wilkes-é. Valójában nem egy érzéketlen állat, hanem egy zavarodott kisember, aki a „kisemberség” legfőbb attribútumai révén szabotőrként és irracionálisan cselekvő, helyenként sodródó alakként sem válik egyértelműen ellenszenvessé, inkább szánandóvá és esendővé. King játszik az olvasó érzéseivel, nem hagyja, hogy túlságosan együtt érezzünk a főszereplővel, de azt sem engedi, hogy egyszerűen őrültnek tituláljuk. Az új autópálya nyomvonala szétszab egy egyébként is sebzett életet, ezzel azonban annak fel nem dolgozott lelki sérüléseivel egy veszélyes gyúelegyet hoz létre egy olyan emberből, aki akár a szomszédunk is lehetne.

Nem szerettem. Megdöbbentő, de ilyen is van, ezek szerint.
Sokat gondolkoztam olvasás közben – ennyire érdekelt –, hogy mi ennek az oka. A bányászbéka alatt lenne az érzelmi intelligenciám? Mindenképpen kedvelni kell valakit ahhoz, hogy együtt tudjak érezni vele? Hogy ne úgy nézzem, ahogy gurul lefelé a lejtőn, mintha egy nem különösebben érdekes főzőműsort figyelnék, ami csak háttérzaj?
Arra jutottam, hogy nekem kell egy minimális szimpátia vagy egy csipetnyi azonosulás a szereplővel vagy a problémájával. Itt egyik sem volt meg. Szerintem ez a történet szól a legszűkebb rétegnek, amit valaha olvastam Kingtől. De akit betalál, aztán nagyon be fogja, nem hiszem, hogy ebben létezik középút, de én ebből most kimaradtam.

Kövezzetek meg, de nekem tetszett! Rengeteg negatív értékelést kapott ez a könyv, mert a valós cselekményhez képest túl terjengős, de én élveztem az utazást, szurkoltam, izgultam, tiltakoztam, sajnáltam, majd végül beletörődtem, mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem tudtam azonosulni Barttal.

Főhősünk, a kis ember, az átlagpolgár küzdelmét kísérjük figyelemmel a rendszerrel, a depresszióval, a gyásszal. Érthetetlen álláspontról indulunk, ahol a hullámvasút tetején ülünk. Gyönyörködhetnénk a panorámában vagy szoronghatnánk az alattunk elterülő mélységtől, mi mégis az eget kémleljük, ahol bárányfelhők úsznak. Tiszták a lépések, amiket meg kellene tennie Bart-nak, ő mégis halogatja és önmagával vitatkozik a késedelemről. A hurok lassan kezd szorulni, de Bart dacossága nemhogy csökken, folyamatosan növekszik. Amikor elérnék arra a pontra, hogy elkezdjen idegesíteni a felelőtlen viselkedése, mindig megvilágosodik valami új információ, ami árnyalja a képet. Nem tudok egyetérteni vele, nem tudom átérezni, amin keresztül ment, mégis mélyen érint az apa gyásza és sajnálattal nézem az ámokfutást és az önpusztítást, amit véghez visz. Ismerem Kinget, tudtam, hogy ennek a történetnek nem lesz, nem lehet jó vége, mégis reménykedtem.

A korabeli Amerika energiaválsága nagyon aktuálissá tette a művet, mert jelenleg mi is ezzel küzdünk. Mintha csak a történelem ismételné önmagát… a karakterek, a társadalomkritika ma is szembejön velem, pedig nem egy mai alkotásról beszélünk. Azt hiszem nekem érzékem van hozzá, hogy melyik könyvet mikor vegyem kézbe: Covid idején olvastam a Végítéletet, most ezt, legközelebb meg a Cujo-t úgy, hogy tegnap megharapott egy kutya :D Micsoda időzítés, kérem!

Cselekmény tekintetében nincs benne túl sok esemény, nincsenek szekrényben bujkáló mumusok, pszichopata gyilkosok, szövevényes nyomozás. Csak egy szuicid pasi botladozását követjük nyomon a vesztőhely felé, egy háborúban vagyunk társai, amelyet nem lehet megnyerni. A lélektani vonal az igazán erős, a feldolgozatlan gyász teszi hús-vérré. Olyan probléma áll a középpontban, amely az élete során mindenkit érint és nincs rá bevált recept, hogyan kell megbirkózni vele. Ebben a sztoriban csak arra jöhet rá a kedves olvasó, hogy Bart kudarcot vallott ebben a kérdésben. Újabb ékes példa arra, hogy a lélek is elfertőződhet, ha nem tisztítjuk ki a sebét, nem ápoljuk, nem ismerjük fel, hogy nem vagyunk képesek megoldani a problémát, pedig szükség lenne rá.

Talán eddig ez volt a legkevésbbé érdekes King könyv, amit olvastam eddig. Nem az zavart, hogy nem sok esemény történik a könyvben, Kingnél ez gyakran előfordul, hogy csak az utolsó ötven oldalon indulnak be az események. Hanem inkább az volt számomra a bosszantó, hogy nem értettem és nem éreztem át az elborulás miértjét.

Úgy vagyok vele, ha egy könyv a feléig nem húz be, kár erőltetni.
Itt pedig ez történt. King 1981-es műve egy jó ötlettel indul (mely szerint a skizofrén Bart az útépítés miatt háborúba indul megvédve otthonát, házasságát, munkahelyét), de a végtelenül gyenge szereplők es azok dialógusai teljesen elvették a kedvemet a végigolvasástól. Totálisan ugyanaz az érzés, mint az Álomdoktornál, kár érte.