Többször jött már szembe velem, így hát kifejezetten régóta kíváncsi voltam King ezen, álnéven írt regényére, már csak témájánál fogva is, hatására pedig egyre inkább azt érzem, hogy érdemes lenne nagyobb gyakorisággal olvasni tőle, ha már úgyis egy igen szép sort polcot foglalnak el a művei. A hosszú menetelés befejezésénél viszont talán csak ezt az értékelés nehezebb számomra…
Az elmúlt néhány napban egy nagyon érdekes, kifejezetten hosszúnak tűnő, lelki mélységekkel teli, már-már fizikailag is fájdalmas úton volt lehetőségem részt venni a menetelőkkel együtt. Bachman King rendkívül merész módon egyből a dolgok sűrűjébe dobja az olvasót, expozíciónak még minimális kapaszkodót sem kapunk, legfeljebb menet közben – már az indulás során is az volt az érzésem, mintha a közepén kapcsolódtam volna egy több évados sorozat történéseibe.
Olvasás közben többször is eszembe jutott mind Az éhezők viadala, mind pedig A legyek ura és habár üresjárat részemről egy pillanatig sincs a regényben, azért elviseltem volna egy részletesebb és szemléletesebb festést a diktatúra sújtotta Amerikáról, ahol maga a történet játszódik. A Mester által oly' annyira magas színvonalon művelt, igazán mélyre ásó lélektan viszont egyszerűen fergeteges. Végig úgy érzi az ember, hogy ott van a fiúkkal együtt és már az elejétől fogva azon kattog az agya, hogy vajon mikor számolnák ki… A fokozatos építkezés, előrehaladva egyre több és több minden felszínre bukkanása, valamint a kissé kiszámítható, mégis parádés végkifejlet teszik egyedi és emlékezetes olvasmánnyá ezt a regényt.
Én meddig jutnék el? Képes lennék becsavarodás nélkül végigcsinálni? Nos, inkább nem szívesen válaszolnék, abban viszont biztos vagyok, hogy ez egy garantáltan újraolvasós kedvenc.