A ​talizmán (A talizmán 1.) 88% 408 csillagozás

Indokolatlanul, hirtelen felindulásból elkövetett olvasás volt. Mert olyan ritkán olvasok manapság Kinget, és ez a könyv hívogatott, hogy nekem ez kell most. Persze nem is bántam meg, kellemes kikapcsolódás volt, amit a Territóriumokban és a nem épp veszélytelen amerikai utakon töltöttem Jack Sawyer-rel.
A történetünk főhőse a már említett Jack, aki a lecsúszott és nagyon beteg édesanyjával járja az országot, és csapódik egyik helyről, a másikra.
Egy véletlennek, és egy titokzatos idegennek hála Jack tudomására jut egy lehetőség, amellyel meg tudná menteni szeretett édesanyját. Ki ne kapaszkodna egy ilyen szálba, egy utolsó reménybe. Így tehát Jack elindul a nagy útjára, és a világok között kell célba érnie.
Kicsit lassan indul be a könyv, de amit Jack felveszi a vándortarisznyát mindjárt gyorsabban pörögtek az oldalak. Útja során rengeteg akadállyal kell majd megküzdenie, és nem feltétlenül a Territóriumokban lesz nehezebb dolga. Van olyan gyarló és kegyetlen az ember, hogy bőven akad tennivaló ebben a világban is. De ezt nem boncolgatom, elvenném az élményt, és a felfedezést az olvasóktól.
A cél egy bizonyos Talizmán megszerzése, amelyre mindenki áhítozik a világban, aki tud a létezéséről. Főhősünk pedig még egy kisfiú, akinek össze kell szedni minden bátorságát, hogy célba érjen. Olyan dolgokat kell megélnie, ami nem egy 12 éves fiúnak való.
De a sok gonoszság mellett azért barátokra is rátalál, a már sokak által említett Farkast, nem lehet nem kedvelni. Aki oly egyszerűen látja a dolgokat, itt és most.
King bácsi megtalálta a meseíró tollát, és egy csodás utazásra invitál minket, ha kicsit régebben olvasom biztos repül az öt csillag. Voltak benne bőven elnyújtott részek, amit sokszor untam.
A könyv olvasása közben újra gyermeknek éreztem magam. King ezt már nem először játssza el velem, az Azban is, és az Áll ki mellettem olvasása közben is hasonlókat éreztem. Valamit tud az író, ha az írásával ilyen hatása van rám.
A Fekete ház is egyszer majd sorra kerül, én pedig újra elmerülök a Territóriumokban.

Egyszer nagyon régen, még azokban az időkben, amikor a fantasyt, mint műfajt nem igazán kedveltem, rátaláltam King bácsira, és még a Tornyok előtt a Talizmánra. Akkor kezdődött…
És a mai napon folytatódik az a fajta rajongás, mint a tini csajsziknál a divat iránt. Beszippant, irracionális gondolataim támadnak, és igen, elfogadom ebben is, hogy mennyi rizsa van, és mégis… Egyszer csak pár hete kitaláltam, hogy milyen jó lenne újraolvasni ezt, milyen jó dolog valami olyat olvasnom, amiről tudom, hogy mennyire jó. És itt erről van szó. Mert lehet az ember bármennyire kritikus, amikor olyan könyvvel találkozik, amit kb. 24 óráig csak a néhány óra alvás, és a WC miatt tesz le, akkor nincs miról beszélni. Újra magába szippantott a Territórium, újra drukkolhattam Jack-nek aki kora ellenére bátrabb volt a legbátrabbaknál is, és aki Roland Jr-ként győzött le minden akadályt, és érte el céljait. Elképesztő képzelőerő kell egy ilyen könyvhöz, és ehhez csak gratulálni lehet. Ettől még a Fekete ház-hoz is megkaptam a kedvet, talán nemsokára.

2015. június 22-én, egy @anglee nevű moly állt a Párja gitárjai, és a fotel között, keze a farmernadrágja zsebében pihent, tekintete a végtelen Stephen King könyvgyűjteményét pásztázta. @anglee nem is sejtette, milyen elképesztően izgalmas könyv vár rá azzal hogy levette a polcról az egyik legrongyosabbat, A talizmánt. E könyv elröpítette egy csodálatos világba, ahol jó és gonosz harcol, és a jó minden bátorságát összeszedve, világokon keresztül útnak indul, hogy megmentse mindenki életét. De legfőképpen az Édesanyjáét.
@anglee szorgalmasan olvasta a könyvet, minden lefekvés után, addig, amíg el nem aludt a fáradtságtól, aztán minden dolgos napot végigcsinált, táskájában ott lapult a könyve, bárhová is ment, és ha alkalma adódott, csak olvasott, és olvasott… együtt utazott Jack Sawyerrel, együtt éltek át minden kalandot, rosszat, és jót is, és együtt jutottak el a végállomásra. @anglee szomorú volt nagyon, hogy vége lett az utazásnak, viszont megértette, hogy nem mehet örökké Jackkel, útjára kell engednie, és hagynia kell hogy élje tovább az életét. Ezért @anglee 2015. július 9-én, nehéz szívvel, de befejezte A talizmánt, és ezt a számára hirtelen oly kedvessé és elképesztően-úristen-de-fantasztikusan-zseniális-olvassa-el-mindenki-vé vált könyvet visszatette a könyvespolcra és levette A fekete házat.….

Hűha! Ez a könyv kicsit olyan volt, mint egy horrorisztikus mese egy kisfiúval a főszerepben, aki csak megy, mendegél, hegyeken, völgyeken át, rémségekkel megküzdve, varázstárgyakkal a tarsolyában, barátaival az oldalán, hogy megszerezze a csodatévő tárgyat, mellyel megmentheti a királylányt. Írom mindezt a legjobb értelemben, mert baromira tetszett az egész az elejétől a végéig.

A fent említett kisfiú Jack, akinek valóban a leírtak szerint alakul a sorsa a kötetben. Ő egy elképesztően szeretnivaló, önzetlen, bátor figura, akinek végig szurkol az olvasó. A többi szereplő is fantasztikusan kidolgozott karakter, a jók is, a rosszak is. Nagyon megindítottak a történetben megjelenített mély barátságok, amelyeket átszövi az egymás iránt érzett hűség és önzetlen szeretet. Ritkán találkozom az olvasmányaimban ilyen őszinte, tiszta, érzékletes módon ábrázolt kapcsolatokkal.

Maga a történet izgalmas, feszültséggel teli, igazából 90 %-ban Jack utazásáról szól a Talizmán felé. Útja során rengeteg kalandban van része, jóban, rosszban egyaránt, és a szemünk láttára nő fel, lesz férfivá. Nagyon szerettem olvasni, kíváncsi vagyok a sorozat 2. részére is.

Történetünk főhőse a kis Jack, édesapja halála után menekülésre kényszerül beteg édesanyjával, a hitelezők elöl. Városról-városra járva sikerül letelepedniük egy óceán parti kisvárosba. A 12 éves félárva fiú megismerkedik egy Parker nevezetű emberrel, akitől tudomást szerez arról, hogy létezik egy másik világ /Territóriumok/, amelyben minden ugyanúgy „működik”, mint földünkön. Egy olyan kozmosz, amelyben sokkal könnyebb a mozgásváltoztatás, gyorsabban tud egyik helyről a másikra eljutni. Egy olyan világ, amelyben sok, a mi világunkban élő embernek megvan a másvilági megfelelője. Édesanyja sajnos súlyos beteg, már nem sok ideje maradt a földi világon. Ezen a Territóriumon, létezik egy „talizmán” amit, ha megszerez, megmentheti édesanyja életét. Élveztem-utáltam, izgultam, borzongtam, eldugtam-elővettem, szidtam magam, gyűlöltem spoiler, kikészítettem a családomat:))… befejeztem. Hurrá, megint tizenéves voltam!!! Bár időnként úgy éreztem, azért olyan hosszúak bizonyos részek, mert a szerzőket (Csak tudnám, miért kellett ehhez Peter Straub) terjedelemre fizették, a végére érve kénytelen voltam beismerni, hogy tökéletes egyensúlyban voltak a krimiszerű, a fantasy és a horrorisztikus elemek.
Próbáltam elfelejteni elfogultságomat és tárgyilagosan bemutatni a könyvet, de kétségtelenül érezhető a részrehajló, King iránti rajongásom.

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/06/stephen-ki…

Sajnos nagyon megszenvedtem az olvasásával; bő egy hónapig tartott, ami a 860 oldalt tekintve annyira nem is rossz, pláne az én időbeosztásommal, mégsem vagyok elégedett a saját tempómmal. Sokszor csak néhány oldalt tudtam belőle elolvasni, mert rendszeresen el akartam aludni felette. Az utolsó negyeddel aztán megembereltem magam, és egy éjszaka alatt kivégeztem a könyvet. Amikor ezeket a sorokat írom, több mint 37 órája vagyok ébren; nézzétek el nekem, ha valami nem egészen kerek.

Láttam benne a potenciált, jó történetnek ígérkezett, viszont hamar az a benyomásom támadt, hogy iszonyatosan túl van írva. Egészen pontosan egyes részek túlságosan részletesek, míg más események csak említés szintjén jelennek meg, annak ellenére, hogy hasonlóan érdekesek vagy még érdekesebbek is lehettek volna, mint az, amit kibontottak. Több helyen éreztem azt is, hogy irreális a dolgok menete; Jacket minden veszekedés nélkül elengedik, ripsz-ropsz rájön dolgokra, amiken előtte napokat gondolkozott, de az már nincs kibontva, hogy hogyan. Ezeknél mindig meg kellett néznem, hogy biztosan nem lapoztam-e kettőt ezekkel a hártyavékony lapokkal, annyira hiányzott nekem egy-egy logikai kapcsolóelem. Ezt főleg az elején tapasztaltam, a közepétől már kevésbé.

A Setét Torony után üdvözöltem azt az elgondolást, hogy egy párhuzamos világot hoz a képbe, amely a szereplők számára különböző módon átjárható, az Ikreket pedig különösen jó húzásnak tartom. Ennél több vagy direktebb kapcsolat tulajdonképpen nincs is a sorozattal, csak az Elátkozott Világnál éreztem némi analógiát.

Számomra nagyon lassan haladt a cselekmény, mintha oldalakon keresztül nem történt volna semmi. A Napfény Otthonnál már kezdtem feladni a reményt, hogy ebből bármi is lesz. Mind a szereplőket, mint a helyszínek leírását nagyon végletesnek találtam; vagy nagyon szép és jó, vagy nagyon csúnya és gonosz volt, a szürke karaktereket hiányoltam. Persze tudom, hogy ez tulajdonképpen egy mese, ahol ez elfér, de a hiányérzet attól még ott van.

Mindezek ellenére mégis tudtam szurkolni Jack-nek, hogy teljesítse a küldetését, és azt is elismerem, hogy az utolsó mondatnál nem az álmosságtól homályosodott el a tekintetem.

Mindent összevetve nem rossz, de kicsit kevésnek érzem; többet vártam ettől a regénytől. spoiler

Egyszer volt, hol nem volt, még az Egyesült Államokon is túl, valahol a Territóriumok határán élt egy fiú, Jack.
Egyszer volt, hol nem volt, még a Territóriumokon is túl, valahol az Egyesült Államok határán élt két férfi, Peter és Stephen.
Egy nap Peter és Stephen kitalálták, hogy ne legyen már Jacknek annyira egyszerű felnőnie, hát adnak neki egy küldetést. Mondjuk az anyukájáért – és egy királynőért – kelljen harcolni, halálos veszedelmekkel kelljen szembenéznie, és találjon is és veszítsen is el barátokat. Meg úgy, amúgy is: váljon férfivá.
Szóval Jack útnak indult és minden erejét, tudását latba vetve igyekezett megmenteni az édesanyját, és a királynőt…

Hölgyeim és Uraim: hogyan írjunk mesét King bácsi – és Mr. Straub – módjára! Tessék, tessék csak a tankönyvet! Príma vásár!

A könyv hosszú volt, és megkockáztatom, hogy hosszabb, mint indokolt lett volna. Kevés fantasy, annál több horrorisztikus elemmel, bár ez Kingtől nem szokatlan. Tagadhatatlan, hogy többször a szép dolgok is érzékletesen voltak leírva, de igazán elemében akkor érezte magát King (vagy Straub), ha sokkolni akart, és pont ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, mert úgy éreztem, hogy manipulál. Például a történet szempontjából egyáltalán nem lett volna fontos, hogy a főhős lásson egy „madarat, melynek szakállas majomarca volt, szárnyai végén tisztán kivehető ujjakkal” vagy, hogy a „falakból puha, viaszfehér, óriási férgek” bújjanak elő. Ez nekünk szólt, az atavisztikus félelmeinknek.
Ugye milyen borzasztó, ugye milyen félelmetes? –üzent az író a sorok között. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy az adott jelenetben mennyire nem lenne erre, meg erre szükség. A fentiektől eltekintve kaptam egy kalandos, utazós történetet, ami jó volt.

Nem szokásom ilyesmivel dobálózni csak úgy, de ez a könyv tökéletes. Nem találok benne hibát, iskolapéldája a fantasysutazóskalandregénynek. Aki az ilyet szereti, annak kötelező darab.
Imádtam első sorától az utolsóig.

Tipikus esete annak a helyzetnek, amikor nem adnám olyan idős gyerek kezébe a könyvet, mint amennyi a főhős. :) King most sem kímélte a szereplőket. Szegény Jack Sawyer. Nagy utat kell bejárnia (fizikailag és szellemileg egyaránt); nemcsak erősebb lesz, de kisfiúból felnőtt válik, míg elér a Talizmánhoz.

Hogy mi volt ez, azt nem tudom. Kalandregénybe foglalt fejlődéstörténet? Horrorral ötvözött mese? Dark vagy urban fantasy? Egyik sem, mégis van benne mindből, az eredmény pedig valami zseniális… Olvastatja magát, csak azért kellett egyszer hosszabb szünetet tartanom, mert túlságosan aggódtam az egyik kedvenc szereplőm testi és lelki épségéért (itt és most). spoiler

Alig várom, hogy a következő részt olvassam, kíváncsi vagyok a felnőtt Jack Sawyerre… A könyvben megismert 12 éves fiú egyike King legszerethetőbb karaktereinek (legalábbis szerintem), remélem a következő kötetben sem fog csalódást okozni.