A ​fekete ház (A talizmán 2.) 83% 244 csillagozás

Hát, az évekkel korábbi olvasásom után ismét visszatértem a Setét torony univerzumba. Mert ez azontúl, hogy a Talizmán folytatása, igenis szerves része a Setét torony ciklusnak, még ha itt nincs is Roland. De van Bíbor király, vannak Törők, van egy sötét hely, vannak gyermekrablások, van brutalitás, és van Jack Sawyer is, aki legalább annyira felnőtt, mint a fent említett revolveres. Jó volt újra visszatérni, és bár akkor is, és most is nehézkesen, vontatottan indult a történet, most is hihetetlen erővel szippantott magába. Egyszerűen hihetetetlen, hogy ekkora fantáziával rendelkezzen bárki is, de sikerült Mr. King (Straub??). A vége most is drámai volt, pedig emlékeztem rá. És üvölt a folytatásért, mely talán sosem lesz meg. Ki tudja.

ITT ÉS MOST. Megpróbálkozunk a lehetetlennel, és kifejtjük véleményünket Stephen King és Peter Straub újabb közös munkájáról. Nem lesz egyszerű dolgunk, mert az író urak feladták a leckét.

Úgy hatvan méter magasan, Wisconsin csücskében járunk, és korán reggel van.
Végigvizslatjuk – vagy ilyen magasból inkább sasoljuk hahahaha – a tájat, egy bizonyos települést: French Landinget keresve. Gyorsan meg is találjuk, és gyorsan beleveszünk a város sűrűjébe, ahol is összetalálkozunk egy régi cimboránkkal: Jack Sawyerrel. De nevezhetnénk Utazó Jack-nek is, ugye? Nem lepődünk meg rajta, hogy a legutóbbi találkozásunk óta nagy változásokon esett át. Az ártatlan, de bátor kisfiúból ugyanis egy szépséges fiatal férfi lett, aki nem lepett meg minket azzal, hogy hivatásául gonosz gyilkosok üldözését választotta.
E kedves nyugodt kisvárost, egy vérengző gyerekgyilkos tartja rettegésben és természetesen egy percig sem kételkedhetünk abban, hogy a helyi rendőri erők bizony kevésnek bizonyulnak az ügy megoldásához.
Ezt maguk is beismervén, azonnal Jack barátunkhoz fordulnak, aki nem rögtön, de kézbe veszi a dolgok irányítását.
Előkerül néhány kisgyermek hullája, ami borzolja a kedélyeket, így főhőseinknek nagyon nehéz a dolguk… harcolnak a várossal, harcolnak a gyilkosunkkal, harcolnak és harcolnak a világ legtörekvőbb és erőszakosabb újságírójával. Elsőre úgy tűnik, hogy kis Csapatunk minden törekvése hiábavaló, és felesleges, mert nem hogy javulna, de romlik a helyzet, és ekkor jön az Odatúl. Vagyis ahogy mi ismerjük a Territóriumok. Jack pedig ráeszmél, hogy egy sokkal durvább könyve írták bele, mint legutóbb, és fel kell kötnie a gatyáját…. kívánjunk sok sikert neki.

Szóval a Fekete Ház, lealázta nagyon lazán a Talizmánt, ami nem azt jelenti, hogy az utóbbi nem jó könyv, csupán azt hogy a Fekete Ház, a Talizmántól tud sokkal nagyobb és jobb könyvvé válni. Annyira összetartozik a két történet, hogy akár egy könyv is lehetett volna belőlük. Arról, hogy mennyire rettegős és durva pedig csak annyit mondanék, hogy egyik éjjel arra ébredtem, hogy kiabálok, és ezret üt a szívem percenként. Ja, és nem mertem lekapcsolni a kislámpát az éjszaka hátralevő részében.
Köszönöm.

Tavaly szinte pontosan ugyanekkor olvastam A Talizmánt, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Emiatt kissé félve fogtam neki a folytatásnak; jobban visszatartott a felemás élmény, mint az oldalak száma.
Az első száz oldalon igazolódni látszottak a sejtelmeim; nagyon lassan, nagyon nehezen akart beindulni, a véget nem érő leírásokat is untam, vártam, hogy valami történjen már. Tény, hogy május folyamán nagyon kevés időm és kedvem is volt olvasni, így nem is tudtam megfelelően ráhangolódni. De aztán ahogy a mindennapok őrülete enyhülni kezdett, én is nagyobb lelkesedéssel vettem fel a könyvet az éjjeliszekrényem polcáról. És azt is meg kellett látnom, hogy igenis tetszik.
A fő szál ugyan továbbra is lassan csordogál, mégsem tudom azt mondani, hogy egy helyben toporgunk, mert emellett is annyi minden történik, hogy szinte már csoda, hogy nem esik szét, hanem össze tud állni egy teljes egésszé. Megvannak azok a fantasy elemek, amik A Talizmánban is ott voltak, de a mesejelleg eltűnik, inkább egy krimivel ötvözött dark fantasyról van már szó. Sokkal egyértelműbb a Setét Toronnyal való kapcsolódás is. A Talizmánban is lehetett sejteni, itt viszont egyértelműen szóba kerül maga a Torony is, és szeretett Rolandomat is viszontláthatom néhány mondat erejéig. Ennél a résznél rázott a hideg rendesen, és mintha még a lábamra varrt kép is megérzett volna valamit.
Hollywood karaktere sokkal közelebb állt a szívemhez, mint anno Utazó Jacké, de mellette több szerethető szereplőt is felvonultat King és Straub. Kezdeném rögtön Henryvel; ő néhai nagyapám miatt is kedves volt már az első megjelenésekor. A csoda módon kiéleződött hallásán mosolyogtam néha; még a vak ember is látja, hogy ezek olyan dolgok, amiket a regény elbír, de azért nem teljesen így vannak. A Mennydörgő Ötöket is kedveltem, a csapat szép példa a bajtársiasságra, a baráti összetartásra, és persze az előítéletekre is.
A Maxton vezetőségét finoman szólva nem kedveltem, Égettől undorodtam, Mr Munshun akcentusán meg már csak a fejemet fogtam – gyerekként az öcsémmel hülyeségből beszéltünk így.
Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a Fekete Házról ennyire későn esik csak szó; arra számítottam, hogy sokkal jobban köré épül majd a cselekmény. Az igazat megvallva, a fülszöveg elolvasása nélkül én kísértettörténetet vártam volna.
A befejezésre csak annyit tudok mondani, hogy mindketten menjenek a fenébe; ez a lezárás hasonló érzéseket keltett bennem, mint anno a Setét Torony vége. Hogy nem lehet ez a vége. Pedig de.
A fekete házat elolvasva már nem is igazán értem, hogy A Talizmánnal tavaly mi volt a bajom, talán egy újraolvasásnál kiderül. Vagy nem, hanem megszeretem azt is. Remélem, így lesz.

Ezt a könyvet már rengetegszer elkezdtem, de sosem sikerült túljutnom az első 100 oldalon. Most sem haladtam vele túl gyorsan, egyszerűen képtelen voltam megkedvelni. A Setét Torony világot, az Atlantisz gyermekeit és a Talizmánt szerettem, de ez nagyon félresikerült. Hiába szerepel King neve a címlapon, hiányzott valami, ami ezt az olvasmányt beemelné a Mester többi nagy műve közé. :(

Sajnos kicsit hosszúra nyúlt ez az olvasásom is a kisbabám miatt, de nekem jobban tetszett mint A talizmán. Kicsit minden King könyvbe belehalok.

Valaki nem tudja, miért nem írták meg a harmadik részt? Kellett volna…

A talizmánból megismert 12 éves kisfiú, Jack Sawyer megnőtt. Zseniális gyilkossági nyomozó lett belőle, aki elég korán (31 évesen) megcsömörlött, és visszavonult egy békés és szépséges kisvárosba. Persze, a ka/sors nem egészen gondolta úgy, hogy Jacknek ez az élet van megírva.

A kisvárosban valaki gyerekeket rabol el, öl meg és ocsmányabbnál ocsmányabb dolgokat is művel velük. Ez viszont csak a jéghegy csúcsa, hiszen a King és Straub által teremtett világból nem hiányozhat most sem a misztikum, a természet feletti. Jack Sawyer a kezébe veszi a dolgokat, és olyan részletekre is rájön, amelyek meghaladnák egy mindennapi rendőr tűrőképességét. A Setét Torony, a Vörös Király, a Törők is feltűnnek Roland Deschain történetéből, fantasztikusan szövi össze a két író a szálakat.

King regényeire egyébként is jellemző a páratlan karakteralkotás, de ebben a kötetben ez különösen kiemelkedő. Ennyi szimpatikus embert egy könyvben ritkán látni. Diplomás motorosbanda, vak rádiós (aki egyszerre 5 személyiség, mégsincs pszichés problémája), egy oroszlánszívű anya és az „ikre” a territóriumokban, a már korábban megismert Speedy, és még sorolhatnám. Fájó pont, hogy a sorozat csak 2 kötetből áll, szívesen olvasnék még a Territóriumokról.

A talizmánt egyszerűen imádtam, de míg el nem kezdtem olvasni, nem is tudtam, hogy ez annak a folytatása lesz. Ha tudtam volna, sokkal korábban sort kerítek rá.
Már előre készültem, milyen jó lesz visszakerülni Jack Sawyer, azaz Utazó Jack világába. Nos, ezt illetően kissé csalódnom kellett. Ez a könyv nem visz vissza A talizmán világába, hanem egy annál sokkal sötétebb, sokkal félelmetesebb történetet mutat be nekünk.
Ennél fogva a könyv erős, és azt hiszem, hogy helyénvaló is volt ez a megoldás a szerzőpárostól. A talizmánban Jack mégiscsak gyerek volt még, vele együtt a történet is „felnőtt”. Nehéz összehasonlítani a kettőt, mert egészen más a két regény hangulata.
Nekem nagyon tetszett, bár – mint azt már megszokhattuk –, meglehetősen túlírtnak találtam. Az egyedi narrátori hangot élveztem és szórakoztatónak találtam, de néha nagyon sok volt ez a narráció. Nagyon sokat időztünk egy-egy jelenetnél (pl. Ed kajáldájánál már azt hittem, kitépem a hajam, ha nem történik végre valami).
De a karakterek ismét nagyon jók, és a történet is magával ragadó.
Nem tartom olyan tökéletes műnek, mint az első részt, ezért fél csillaggal kevesebbet kap tőlem.

Nem is tudom, hol kezdjem. Az első rész sokkal jobban tetszett, bár az is tele volt nagyon sok szörnyűséggel. De ez… borzalmakkal teli, iszonyatos és nagyon nyomasztó. Sajnos az eleje egyáltalán nem tetszett, valahogy az a stílus ahogy felvezette a történteket, és ahogy bemutatta a helyszíneket, szereplőket, az engem idegesített, nem volt jó olvasni. A 800 oldalból simán eltöröltem volna kb. 300 oldalt és akkor aztán sokkal jobban tudtam volna értékelni. Számomra túl sok érdektelen történés volt. És még egy ilyen visszataszító, rettenetes szereplőt, mint Wendell Green, jesszus, hogy utáltam. Jack továbbra is nagyon szimpatikus karakter volt és mindent nagyon szerettem olvasni, ami Henryvel volt kapcsolatos, ezért egyáltalán nem örültem a sorsa alakulásának. Röviden, ez a könyv nagyon beteg dolgokkal volt teli, mindenesetre örülök, hogy újabb King könyvvel lettem gazdagabb. Ja meg persze most már kénytelen leszek a sorban előre venni a Setét torony sorozatot.

Nem véletlen, hogy a sorozat része ez a történet. Az első rész is nagyon tetszett, de ez mindent vitt. Számomra, részletgazdagabb, erősebb volt, ahol a történet átgondoltam, a cselekményszál izgalmas részeket tárt elénk. Ehhez a könyvhöz kell némi bátorság. Aki ismeri Stephen King stílusát, az bizony tudja, hogy az író nagyon szereti fokozni a hangulatot. Ez itt sem volt másképp. A műfaj kedvelői egyenesen imádni fogják ezt a sorozatot. :)

Iszonyúan lassan indul be a cselekmény, emiatt vontam le fél csillagot. Amúgy imádtam minden sorát, nemhiába fizettem ki érte minimum 3 könyv árát :)
Jack Sawyer, a világmegmentő kisfiú felnőtt és híres detektív lett belőle. Ami a Territóriumokban történt, nem több, mint egy rég elfeledett gyermekkori álom. Véletlen lenne, hogy pont akkor költözik egy semmilyen kisvárosba, amikor egy elmebeteg gyermekeket csonkít meg? spoiler
Új, felnőtt szemmel látjuk a másik világot, többet is értünk meg belőle, mint anno. spoiler. Lebilincselő és nagyon sötét. Szeretem.