Pet ​Sematary 85% 37 csillagozás

King művei akkor igazán ijesztőek, amikor a mindennapokat alakítják át horrorrá. Amikor felteszel magadnak egy kérdést, aztán arra leszel figyelmes, hogy nem mered megválaszolni. A Pet Sematary (Kedwenczek temeteuje) a halál témáját járja közbe, mely a legelemibb félelmeink egyike. Méghozzá azért, mert tudjuk, hogy egyszer el fog jönni. Na de vajon mikor? És hogy? És ha lenne rá lehetőségünk, visszahoznánk-e valakit a halálból, függetlenül attól, mibe kerül?

Főszereplőnk, Dr. Louis Creed épp ezzel szembesül, mikor tudomást szerez egy rejtélyes helyről, ahol ha eltemetik a holtat, feltámad. Louis elvesztette kisfiát, és nem tudott megbirkózni a hiányával, ezért bevállalta, hogy megszegi a természet törvényét, és feltámasztja fiát. Azzal azonban nem számolt, hogy az, aki megpróbálta áthágni a világ törvényeit, mindig meglakolt valamilyen formában. Ez alól pedig Louis sem kivétel…

A Pet Sematary nem csak a halálról szól, hanem arról is, ahogy az ember dacol a világgal, és annak törvényeivel. Mindig azt hisszük, hogy jogunk van beleszólni olyan témákba, amiket mi épp ésszel fel nem bírunk fogni. Aztán jön a csattanó, hogy semmi nincs ingyen. Az ár pedig, amit fizetni kell érte, sokszor nem is éri meg. Persze akkor még jó ötletnek tűnt…

A könyv a szokásos kingi minőséget szállítja, pozitív értelemben. Igaz, hogy a cselekmény lassan indul be, de ezúttal végig jelen van a rejtélyesség, az a misztikum, ami egy ilyen történet elmeséléséhez szükséges. Emiatt egyszer sem éreztem unalmasnak a könyvet, ellentétben mondjuk a Cujóval, ahol igazából csak a könyv fele után éreztem érdekesnek a sztorit.

A Pet Sematary egy érdekes, izgalmas és emberi történet, tele könnyfacsaró és hátborzongató jelenetekkel, de hogy teljesen őszinte legyek, a gondolatok, melyek a szereplők fejében születtek, sokkal ijesztőbbek voltak. A gonosz maga ugyanis nem a tetteinkből, hanem a gondolatainkból táplálkozik. A tett csak a katalizátor. Érdemes elolvasnia mindenkinek, akit érdekel a halál, mint téma, és a természettel vívott küzdelem. Szerintem még kezdő King regénynek is alkalmas, mivel nem tartozik a mester sok száz oldalas klasszikusai közé, és nem nehéz azonosulni a szereplőkkel sem.

Nemtom, miért kezdem kb. az összes King-értékelésemet magyarázkodással meg a disclaimerrel, hogy igazából szerintem King sokszor elég béna, de mindegy, ezt is azzal kezdem, hogy King szerintem tök béna, vagy legalábbis valami Bevezetés a (pop)pszichológiába-szerűen egyszerű sokszor, amikor megpróbál lelkizni – márpedig mindig megpróbál lelkizni. A lelkizés meg hülyén áll neki. Nem kell azt direktbe csinálni (legalábbis ha valaki nem ért hozzá, akkor nem).

Ennek következtében: csak röhögök (kínomban) az olyasmiken (hétköznapi dolgokon), mint amikor valamelyik szereplő évtizedes traumáktól szabadul meg csudálatos-hirtelen egy éjszakai házastársi beszélgetés alatt (és olyanokat mond, hogy: úgy érzi, mintha felöklendezett volna valamit, ami évtizedek óta mérgezte – váó, tényleg? és tényleg elhiszed, hogy ettől hirtelen minden oké lesz?).

Amin viszont nem röhögök, ellenben kiráz tőle a hideg, az az elvileg hihetetlen horror, ami itt a feldolgoz(hat)atlan gyász/bűntudat/veszteség/önvád következménye, a hisztérikus érzésé, hogy: ez az egész az én hibám, én vétkem, én b*sztam el, hogy csináljam vissza, bármit megtennék, hogy visszacsináljam. King meg tök logikusan végiggondolja és -viszi, hogy mi ez a minden.

Ahogy beindul a történet, úgy ragad egyre jobban magával és csak olvasnék és olvasnék, de egy idő után képtelenség érzelmileg egyszerre befogadni azt, amit a könyv nyújt. Tudatosítja, hogy a halál mennyire ott van a hétköznapjainkban és nem tehetünk ellene semmit, ha akar, lesújt. Ez van, fogadd el és ne harcolj ellene, ne játsz 'Istenesdit', mert drágán meg fogsz fizetni érte.
Hihetetlenül tetszett, azt hiszem magasan vezeti a kedvenc könyveim listáját.

Nem különösebben szeretem Kinget – A sárkány szeme kivételével, ami ugye nem tipikus King. Ebben a történetben is alig akad szimpatikus szereplő, ami ugyan lehet reális, de attól még nem kellemes.

A filmek (se az új se a régi) sem tudták átadni a tisztán emberi horrort annyira hatékonyan mint a könyv. Azt hittem hogy a filmek után nem fog meglepetést okozni, hát de.

A legnagyobb bajom a regénnyel, hogy ha nem tudtam volna, hogy ez egy horror, hogy ez egy Stephen King regény, akkor leraktam volna kb a harmadánál, mert annyira nem történt semmi. Lehet hogy azt a célt szolgálta, hogy minél kontrasztosabb legyen a regény vége felé eluralkodó nyomor, de erre szinte semmi sem utalt (hacsaknem ismeri az ember a szerzőt vagy látta a filmet.). Az első egyharmad arról szól lényegében, hogy mennyire boldog a család, mennyire idilli az életük, és mennyire normális mindenki, ami azért valljuk be, igazán unalmas…

frászt kaptam tőle, de azért jó volt!:)

Ezután egy hónapig összerezzentem minden egyes macskától :D

Nem annyira rémisztő mint a Cujo

Valahogy ettől a könyvtől messze nem lett akkora bajom a macskákkal, mint a Cujo miatt a kutyákkal. Amúgy zsúfolásig van tömve halállal, de nem a hentelős módon, hanem inkább olyan kérdések tekintetében, amik mindenkit foglalkoztatnak ezzel a témával kapcsolatban. Mi van a halál után? Hogyan dolgozza fel az ember a szerettei elvesztését? Hogyan (nem) tudunk szembenézni saját múlandóságunkkal? Van-e visszaút a halálból? Mit tudunk tenni azokért, akik elvesztettek valakit? Nyilván nem mindegyikre van kész válasz, de az látszik, hogy Kinget érdekelte a téma, és jó alaposan utána is olvasott.

Hátborzongató, nyomasztó, izgalmas. Érdekes alaptéma, remek kidolgozás, habár számomra kicsit lassan indult be a cselekmény, a végére szépen kiteljesedett. Tetszettek a jellemábrázolások, valamint a pszichés összefüggésekre történő rávilágítás is. Nagyon jó könyv!