It 93% 52 csillagozás

Rejtély, hogy vagyunk képesek egyáltalán felnőni (persze nem tudom, tényleg képesek vagyunk-e). Mialatt végigolvastam ezt, egy csomó minden eszembe jutott, a felnövésről is (a sajátomról, dolgok, amiket már azt hittem, elfelejtettem, de most eszembe jutottak, de majd újra elfelejtem őket), meg a lúzerségről, meg az összes szarságról, amin még egy tök átlagos, nem horrorregényben élő gyerek is keresztülmegy, mielőtt felnőtt lesz, és komolyan elcsodálkoztam, hogy egyáltalán megérjük a felnőttkort valahogy.

Én pl. nem voltam látványosan lúzer, meg nem is voltam basztatva, de szerintem csak azért nem, mert viszonylag fejlett önvédelmi ösztöneim voltak, ezért pl. tizenévesen nem vertem nagydobra, hogy szerelmes vagyok Leonardo DiCaprióba vagy a párhuzamos osztály egyik helyescsávójába – egy osztálytársam viszont, aki teljesen nyíltan rajongott valamelyik Backstreet Boys-srácért, hát, szegény rendesen kapta a magáét a menőktől évekig, egy idő után már nemcsak a Backstreet Boys-gyengeség miatt, hanem minden és bármi miatt, és tudható, hogy ez azóta is fáj neki (mert bár nem jár osztálytalálkozóra, mindig küld rá valami dühös-fájdalmas levelet). És érthető, hogy fáj neki.
Lúzernek lenni nem annyira jó érzés, egyedül biztos nem.

Ezt kevesen tudják annyira (átérezni és leírni), mint King, akinek mintha aránytalanul sok regénye foglalkozna tizen-akárhányéves/kortalan lúzerekkel, akik válogatott horrorokkal kénytelenek bátran szembenézni, nem azért, mert annyira nagyon kalandkedvelők és -keresők, hanem mert csak úgy alakul. A horror lehet sima hétköznapi is, meg véres-bélkiontós-kaszabolós is, de szerintem ez kb. mindegy, mert az összes horrort valakinek a képzelete teremti (ami nem azt jelenti, hogy akkor az nem valóságos, na).

Szóval vannak itt ezek a látványos horrorok is, de nekem már, asszem, csak ilyen csökött felnőttféle-fantáziám van, ezért nem tudok annyira berezelni csatornarémektől és városoktól, ahol a Gonosz lakik. A sima-hétköznapi horroroktól viszont nagyon is be tudok rezelni, és őszintén, szerintem King jobb a sima-hétköznapi gonoszság (a nem-figyelés, nem-szeretés, leszarás, szándékos szemétkedés, mindennapi-erőszak) ábrázolásában, mint a regényes horror-rémségek ábrázolásában. Meg az érzelmek ábrázolásában és keltésében is igen jó – jó, ez nem lepett meg annyira; szoktam máskor is mindenféle mélységes kétségbeesést és szomorúságot érezni a könyveit olvasva, de szerintem ez volt az első könyv tőle, amin még bőgtem is. Sokat.

Egyébként a kedvenc részem, amikor az egyik szereplő, aki később író lesz, egyszer kiakad valami egyetemi irodalomórán, hogy hát mégis mi-a-francnak kell egy történetnek szándékosan politikailag, kulturálisan, meg mittomén-hogyan relevánsnak lennie, hiszen egy történetben, ha jó, úgyis ott van magától rengeteg politikai, kulturális meg mindenféle vetület, nem kell azt külön beleerőltetni. Nem tudom, King direkt követi-e a saját (szereplője) filozófiáját, de az ő könyvei szerintem pont ilyenek, és emiatt is rém élvezetesek. Jaj, annyi minden van bennük (pláne egy ilyen hosszúban, mint ez), inkább bele se kezdek, de asszem, többet tanultam Kingtől Amerikáról, mint hajdan az összes amerikai történelemmel meg kultúrával foglalkozó egyetemi órámon együttvéve. Közben meg mégis – a könyvei történetek. Én meg azokért olvasok.

Másfél hónap alatt átrágtam magam rajta, de minden percért megérte. Grandiózus, elgondolkodtató mű. Imádtam!

King ezen regénye – tudomásom szerint nem bevallottan – Edith Nesbit The Five Children and It című művének kifordított feldolgozása. És működik is. De messze nem tökéletes.

Derryben járunk, a kisvárosban, ahol valami rejtélyes szörny szedi áldozatait. Ezek az áldozatok leginkább gyerekek, a gyilkost pedig senki sem látta. A történet olyan felnőttekről szól, akik gyerekkorukban találkoztak a szörnyeteggel, és túlélték. Gyerekként már megpróbálták megállítani, felnőttként pedig elhatározzák, hogy befejezik a munkát.

Az Itben olvashatjuk King legteljesebb karakterleírásait. A két idősíkon futó sztori alatt kívül-belül megismerjük a szereplőket, akik alighanem a szerző legrészletesebben kidolgozott szereplői. Ebből következik, hogy a könyv erőssége (a The Shininghoz hasonlóan) a keresztje is. Ez a regény túl hosszú.

Nem csak terjedelmében hatalmas, hanem hosszúnak is érződik. Az izgalmasabb részek közé King képes volt egy csomó expozíciót bedobni, ami a regény utolsó száz oldalán már rohadtul idegesítő volt. Itt jöttem rá arra, hogy igazából nem a túlírtság a gond egy regény esetében, hanem a tálalás. Ha olyan helyekre illesztesz be expozíciót, ahol az olvasót sikerült korábban felcsigázni, azzal nem érsz el semmit az olvasó türelmének elvesztésén kívül. (A Titus Groan, melyet most olvasok, jól kezeli ezt a problémát.) Ez a szintű túlírtság pedig kiérdemel egy csillag minuszt. (Kettő és fél másik regényt olvastam el, mire elértem az It végére.)

Az It nem ok nélkül lett klasszikus. King remekül mutatja be a szereplőépítést, a hangulatteremtést és a rá jellemző nyelvi érdekességeket. Ugyanakkor a hiányosságai is felbukkannak. Összességében korrekt olvasmány, de nem hiszem, hogy valaha is újraolvasnám.

HE THRUSTS HIS FISTS AGAINST THE POST AND STILL INSISTS HE SEES THE GHOST

11 hónapig olvastam. Senki nem hitte rólam, hogy befejezem. Emlékszem, hogy a kedvenc vajszínű kanapémon ültem, oldalról finoman beszűrődtek a nap sugarai, és azt mondtam a terapeutámnak, hogy mire én ezt a könyvet elolvasom, meg fogok gyógyulni. Ő csak felnevetett, és kedvesen mosolygott. Nem érezte át, hogy szimbolikus dolgokra van szükségem ahhoz, hogy véghez vigyem azt, amit korábban sokan mások, és én is lehetetlennek hittem. Most úgy vélem, nekem volt igazam.

I beat the devil.

Szimbolikusan vettem meg ezt a könyvet. Tudtam, hogy életem végéig ott kell, hogy legyen egy példány a könyvespolcomon, mert arról (is) szól, amivel én is küzdök. Hogy hogyan győzzük le a legnagyobb félelmeinket. Döcögősen indult a kapcsolatunk, mert bár faltam az oldalakat, az első hetekben sokszor félre kellett raknom, annyira megterhelő volt lelkileg. Aztán szépen lassan deszenzitizálódtam, és egy csapat 11 éves kölyökkel szépen lassan legyőztem a félelmet. Legyőztem Azt.

Nagyon sokáig előítéletesen azt hittem, hogy King ponyvákat ír, és nem normális. Csak utóbbiban volt igazam. Ebben a könyvben előjött minden, amitől fél(het)ek, és a háttérben olyan gyönyörűen bontakozott ki a gyermekek érzelmi és lelki világa, az élet szörnyűségei és csodái, megfűszerezve azokkal a pillanatokkal, amikor már annyira rossz, hogy csak nevetni tudsz, hogy teljesen magával ragadott. Örök kedvencem lesz. Talán bekerül a számomra három legkedvesebb közé, az Édentől Keletre és A nagy Gatsby mellé.

Örökké hálás leszek, Mr King. Köszönöm.

Ahogy GRR Martin mondaná, ez bizony szívós szajha volt. Ez volt a a könyvvel a második nekifutásom; először tizenévesen került rá sor, akkoriban lettem ugyanis nagy King-olvasó. Nyilván, iskolásként a világ összes ideje az enyém volt, egyik könyvet olvastam a másik után. Azok a boldog szép napok, ég veled. :D Ezzel (vagyis Azzal) viszont nem végeztem időben, 3/4-énél járhattam amikor vissza kellett a vinni a könyvtárba, és valahogy nem is bántam, mert úgy éreztem, már nem annyira érdekel mi lesz a vége. Most, második olvasásra egészen más, összetettebb élményt adott a regény, de immár a teljes történet „birtokában” is azt mondom hogy a végjáték nem az igazi. Számomra legalábbis sutának, erőtlennek érződött, különösen azután, amit addig kaptam a könyvtől. Mert mi is az It? Hát nem horrorregény. Egy monumentális klasszikus többek között a hitről, a barátságról, a felnőtté válásról, és gyermekkor elvesztésének tragédiájáról. Mindennek pedig It ad keretet, akivel King egy olyan ősi, eredendő, örökkön-változó gonoszt teremtett, hogy a végére talán a saját szörnye túlnőtt rajta, és már ő se tudta, hogy győzze le.
Úgy is mondhatnám, az It az ellentmondások regénye: stílusában egyszerre gyönyörű és közönséges, hangulatában egyszerre nyomasztó és feelgood, a szerkesztés pedig egészen bravúros, főleg a vége felé olyan, mintha szanaszéjjel esne, mégis szóra pontosan összeáll az egész. King legnagyobb írói erénye szerintem a karakterábrázolásban rejlik, és ez talán itt mutatkozik meg legjobban. A hét gyerekszereplő közül nincs olyan, akit ne szerettem volna meg. Bár kétségtelen, hogy Bill volt az a karizmatikus, bátor vezéregyéniség, akire valamennyien felnéztek és akit követtek, a maguk módján mind hősök voltak. Az én legnagyobb hősöm Richie „Trashmouth” Tozier, aki mászott is az all-time-favorit kedvenc szereplők listájára.

Nehéz csupán pár sorban értékelni egy ennyire összetett és hatalmas művet. Ez egy nagybetűs Regény, de még talán annál is több: egy egész várostörténet, felnövekedés-történet, kalandregény és horrormese egyben. Egy komplett világ, ami már az első oldalakon magába szippant, és még közel 1400 oldallal később is visszavágyakozást kelt az olvasóban. A karakterek a legapróbb részletekig kidolgozottak, valósághűek, érződik, hogy maga King is szorosan kötődött hozzájuk. A cselekmény, még ha néhol lassan is csörgedezik, az azt (és Azt) körüllengő misztikum, az egyedi hangulatú környezet, és a szerethető karakterek miatt mindvégig fenntartja az érdeklődést.
Az egyetlen pont, amellyel nem voltam teljesen elégedett, az maga a regény címszereplője (illetve annak is a végkifejlete). Úgy éreztem, hogy egy ekkora terjedelem alatt King egy annyira rejtélyes és annyira hatalmas „szörnyet” teremtett, amihez a könyv végére már ő maga sem tudott felérni (vagy ő maga sem tudott elképzelni).
Ennek ellenére az eddigi egyik legkedvesebb olvasmányélményem marad, és szinte azonnal kedvenccé vált. A közeljövőben biztosan újraolvasom még, a magyar fordítással együtt.

Azt hiszem fejlődik a nyelvtudásom, már az angol szövegtől is libabőrös tudok lenni…

Ez egy kicsit döcögősen ment, de nagyrészt csak azért, mert mostanában valamiért nem bírom a horrort, és amikor este jöttem haza és már mindenhol Pennywise-t láttam, egy kicsit letettem a könyvet :D
Rengeteg érdekes dolog van ebbe a kötetbe belefoglalva és nagyon meghozta a kedvemet, hogy többet olvassak King bácsitól. Gyerekkor, felnőtté válás, barátság, feledés, élet és halál, meg még sorolhatnám… Sok témát érint a történet és nincs is jobb hely ezeket feszegetni, mint Derry, ahol Az, az eredendő gonosz tanyázik. Nagyon szépen fel van építve, és iszonyú részletes, ami általában nálam jó pont, de ez egy kicsit átlépett egy határt… Lehet, ha csak ~800 oldalas a könyv, akkor megkapja tőlem is az öt csillagot.
Értem én, hogy miért lett ilyen hosszú, hiszen van nyolc főbb szereplőnk, akik nagyon szépen ki vannak dolgozva, és minden mellékes szálon is érződik, hogy mennyit foglalkozott vele King, de számomra voltak részek, amik már nagyon vontatottá tették.
Ezen kívül még a lezárás zavart… spoiler
Összességében egy nagyon jó horrortörténet. Izgalmas és az utolsó 200 oldal már pörgős is :D A mondanivalóját sem lehet egy mondatba belesűríteni, mert minden szálnak megvan a maga üzenete.

Hangoskönyvben hallgattam meg. Összesen 45 órát tett ki. Úgy 19-20 órának kellett eltelnie ahhoz, hogy megkedveljem a szereplők gyermek- és felnőttkori énjét, és magát a történetet. Utána viszont nagyon tetszett.
(Két problémám volt csak: Steven Weber, aki felolvasta a könyvet, nagyon gügyén adta elő Bill dadogását; amikor pedig Richie különböző hangjain szólalt meg, abba belefájdult a fejem. Ja, és egy harmadik: ha még egyszer meg kell hallgatnom azt, hogy „he thrusts his fists against the posts, and still insists he sees the ghosts”, akkor sikítok.)

Bár King rajongónak mondom magam, még sem olvastam mindent tőle, de ezen nagy erőkkel dolgozom! Ugyanitt nem mellesleg szeretném megjegyezni, hogy igyekszem és törekszem elfogulatlan véleményt alkotni a műveivel kapcsolatban.

Nagyon tetszett a történet, az elbeszélés módja, kár csak az, hogy időközben kiderül, hogy King maga sem kedveli a bohócokat. Én igen. Mert ijesztőek és félelmetesek.
Már korábban is hallottam erről a gonosz, gyilkos bohócos történetről, aztán pont ekkor jött az új film verzió is, amivel kapcsolatban sikerült önmegtartóztatást tanúsítanom. (Milyen jó, hogy a rendező ketté szedte a sztorit… kb. azt éreztem, hogy időt is nyert nekem, ugyanis az volt a tervem, hogy előbb a könyv, s aztán jöhetnek a filmek – a régi és az új.

Nem áll szándékomban a cselekménnyel kapcsolatban semmit sem írni, mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagyon tetszett, hogy egy igen kicsi amerikai őslakos vonal is felderengett… húúú… most is, ha belegondolok, teljesen lázba hoz… egyszer majd még szeretném elolvasni.

Amúgy, aki angolt szeretne gyakorolni, annak is bátran ajánlom. Érteni fogja és nem bonyolult a nyelvezete… de azon kiakadtam, amikor azt láttam leírva, hogy „he don't”…

Longest chapter I've ever read:
„Nothing much happened for the next two weeks.” – thank you Mr. King… thank you.