Duma ​Key 88% 323 csillagozás

Ok. Ez a könyv nekem szólt: a főszereplő fest, misztikus események és helytörténet, ami lassan bontakozik ki. Örülök, hogy ezt a könyvet is sorra vettem a King életműben, de még biztosan el kell olvasnom egyszer. Most is imádtam, hogy be lett helyezve a King féle univerzumba, és ha amerikai lennék én is Floridába költöznék le, de lehet még előtte. :)

Viszont minél több könyvét olvasom Kingnek, egyfolytában úgy érzem, hogy hasonlítanak egymásra, vagy most kerültek sorra nálam a hasonló könyvei. Ez a regénye is nagyon emlékeztetett a Tóparti kísértetekre és Lisey történetére. De ezt is szerettem. :)

Ez a könyv 720 oldal zsenialitás. King nagyon ügyesen teremti meg a szerethető karaktereit és nagyon ért ahhoz hogy könyörtelenül meggyilkolja őket. Legjobban azokat a műveit szeretem amelyekben művész a főszereplő. Ebben Edgar egy vállalkozó aki balesete után festeni kezd és nagy sikereket arat a képeivel. A főhős szerethető és jó karakter, de a legjobb szerintem mégis Wireman volt. Tele van a könyv bölcs gondolatokkal.

Én még ilyen nyomasztót, mint ez, szerintem nem is olvastam. És én még ilyen nyomasztót, mint ez, nem is élveztem ennyire.
Az emberi tehetetlenségnél kevés fullasztóbb dolgot tudok elképzelni, és King a Duma Key első részében főként a mélylélektanra helyezte a hangsúlyt. Úgy húztam magamra, mint akinek inge, és bizonyos értelemben (a cigarettafüggőség önként vállalt, olvasókúra segítségével történő felszámolása, ha még emlékszel) az is volt.

Fuldokoltam is, részben a kingi történetszövés pszichoizélgetős provokációja, részben az el nem szívott cigaretták okozta őrjítő hiány, és az emiatt felgyülemlett agresszió okán. (És akkor azt még meg sem említettem, hogy e-ben olvasni Stephen Kinget dupla élvezet. Az ember még azon is rághatja a körmét, hogy ne épp az izgalom tetőfokán merüljön le a Kindle, ugye.) Száz szónak is egy a vége: nekem az Edgar Freemantle lett a személyes Rebám, az én csont nélküli haragbabám, akit falhoz csaptam, szívemre vettem, akinek nagy, kék rajzfilmszeme úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Aúúú, csúnya ember! És ahányszor csak dühömben vagy csalódottságomban kis híján feladtam, becsuktam a könyvet, hogy ennyi gyötrelmet már igazán nem bírok elviselni, King, ez a kígyó, ez a pompás szertartásmester mindannyiszor rideg józansággal súgta a fülembe: Meg tudod csinálni. És igaza volt.

A vége, nahát a vége persze ennek is cigányútra ment. Mikor már épp kimondanám, hogy nekem a Kingre pompásan megvannak a jungiánus archetípusaim, és nem az ám a truváj, hogy a rettegés foka a horror, a vámpír, vagy a zombi, hanem az, hogy a lélek hosszú, sötét teadélutánja, akkor a miszter egyszercsak előcincál az írói kelléktárából valami oszladozó félhullákat, és odarittyent a végére egy C kategóriás Ed Wood-szcénát. És akkor én némán anyázva helyezem a hűvös tenyeremet a forró fejemre.
Valami ilyesmiről beszélek – mutatom:
Odafönt Wireman elkiáltotta magát, és szinte nem is remegett a hangja: – Ne gyertek közelebb! Ennek itt ezüstből van a hegye! És használni fogom!

Amikor a Hosszúnak kimérgelődtem magam, hogy jaj már, mér' kell minden könyv végét elcseszni (lásd még: http://moly.hu/ertekelesek/1095852 ), azt kérdezte: hát ha nem tetszik, akkor mért nem írod át őket? Úgy érted, a Kingek végét, kérdeztem, mire ő, hogy aha.
Most komolyan, azt úgy látod magad előtt, amikor bemutatkozom és kissé elfogódottan azt mondom: Üdvözlöm, Németh Kriszta vagyok, 21 napja tiszta, és Stephen King regényvégek átírásával foglalkozom?

Na, ezért szeretem én Kinget! 4-500 oldalig csak meséli valaki az életét, a balesetét, mondhatni egy csepp vér sem folyik, nincsenek vámpírok, vagy zombik, mégis oly csodásan ír, hogy nem lehet letenni a könyvet.

Régóta nem olvastam Stephen Kinget, amit bánok, mert néhány éve még faltam a könyveit. De aztán lanyhult a dolog. Ám ez a könyv…felidézte mit is szeretek benne. A remek cselekményvezetést, az érdekes karaktereket akiknek nincs ki mind a négy kerekük, de talán pont ezért szeretjük őket…na és persze a „szörnyek”. Azok a jó könyvek ebben a műfajban, amiket időnként letesz az ember, mert túl ijesztő, de 2 perc után újra felveszi, mert tudni akarja mi a vége. (Erre vezettem be az olvassuk nappal gyorsan el technikát :D). Ez is pont ilyen könyv volt. Élvezet volt olvasni.

Sok jó könyvet olvastam már a szerzőtől, de ez a legek között van. Thriller mesterfokon! Még Kinghez mérten is eléggé hosszú, nem éppen eseménydús, de ahogyan építi a feszültséget, hús-vér emberekké írja a karaktereit, megjeleníti az érzelmek bonyolultságát – egyszerűen zseniális. Nem unatkoztam egy pillanatot sem. A több mint 700 oldal alatt otthonná vált Duma Key, párhuzamosan erősödött bennem az érzés, hogy valami nagyon nincsen rendben, megszerettem a szereplőket (és reménykedtem, hogy egy-kettő életben marad a végére), meg persze egyre kíváncsibb lettem, mi is történik a háttérben. Faltam az oldalakat, szabad perceimben le sem tudtam tenni. Tényleg nagyszerű-

Ha csak az alapvető elemeit nézzük a regénynek, akkor ezt kapjuk: van benne családi dráma, személyes tragédia, különös képességek, valami Gonosz Lény, természetfeletti. Ezek alapján azt is lehetne mondani, hogy SK semmi újat nem csinált, csak a szokásos témáiból írt egy új történetet, amiben nem is kell keresni az újdonságot. És persze ez is igaz, olyannyira, hogy Melda Mama karatere elég jól reflektál mondjuk a Halálsoron regény egyik karakterére. Szóval azt is gondolhatnánk, hogy ez is csak egy tucat SK könyv. Ennek ellenére én nagy élvezettel olvastam, valószínűleg azért, mert King élvezetesen ír. Persze, az első kétharmad kicsit vontatott és sok, de legalább kerek a történet, le van zárva, szóval az „újkori” alkotásai közül szerintem ez egy jobb darabja az életműnek.

Nagyon erős négy csillag. Tipikusan az általam jobban szeretett kingi művek stílusát hozza, de nem ismételve önmagát – szerencsére. Nem mondom, hogy teljesen kiszámítható volt, ám mégis valahogy sejteni lehetett a lépéseket egymás után. Ám valahogy ez sem igazán zavaró módon történt, mert hiába „rajzoltad” meg magadnak az útvonalat, az útburkolatot mégis a Mester választotta. És milyen jól!

Huh, hát messze a leggyengébb King-regény az eddig olvasottak (Borzalmak városa, Állattemető, Tortúra) közül. Lehet, csak én nem voltam jó passzban hozzá, hiszen ezt a szöveget egyébként szokták szeretni. Még 4-500 oldalig csak-csak kitartott a lelkesedésem, aztán már jóformán becsületből olvastam.

Valahogy nem csúszott. Alapvetően borzasztóan túl van írva, ezen a 720 oldalon egész egyszerűen szétfolyik minden, amiről ez a regény szólni akar: karakterdráma lesz belőle mérsékelten érdekes főhőssel, művészeti elmélkedés rettentő lapos meglátásokkal (“A tehetség éhes.”), családi dráma a létező leggiccsesebb apa-lánya párbeszédekkel, majd átcsap néhol nyomasztó horrorba az utolsó 200 oldalra, csakhát akkor már épp a szorult helyzetbe került szereplőkért nem tudok szorítani, annyira mesterkélt, élettelen papírmasé ürgék ezek. A festmények hatalma kihagyott ziccer: ha erre koncentrált volna a szerző, és hagyja a felesleges köröket, azt el tudtam volna viselni.

Wireman odavetett spanyol szavaitól a rosszullét kerülgetett, nagyjából ugyanazt a 30 szavas szókincset mozgatja több száz oldalon át, rettentő idegesítő volt minden egyes muchacho, sí, no, loco stb. Én azt mondom, ha egy író mindössze ennyi egyediséget képes kölcsönözni az általa teremtett alaknak, az ciki — és valamennyiszer E/3-ban hivatkozik magára (“Wireman tudja”), hàt az tényleg mélypont.

A magyar fordítás külön megérne egy kört, bár ahogy utánanéztem, az eredeti szöveg alapján nem is volt egyszerű a helyzet. Ott van pl. a “briftasni” kifejezés, ami tárca, az eredetiben ez “Lord Buxton”, nyilván ezt nem lehet átadni. De hogy miért nem lehetett itt tárcát írni? Elképesztően idegen.

Szerintem az életben nem találkoztam még a “delnő” kifejezéssel, az eredetiben ez “dame” volt. Ez megint olyan furának hat. Mint ahogy az eredetiben az “Am I lyin or am I dyin?”, amiből lett a “hazudok vagy lazulok?”. És ilyet nem nagyon mondunk.

Az már megint más történet, hogy a vége felé akcentust kellett fordítani, és az rohadt nehéz, hiszen a magyarban jobb híján valami fonetikusan leírt izé lesz ebből.

(De itt be is fejezem a fordítás kritizálását, nekem semmi képzettségem nincs ehhez. És az soha véget nem érő vita, hogy mennyire érdemes elrugaszkodni az eredetitől, ha a fordított szöveg bármennyire is hű, meghökkenti az olvasót az idegenségével.)

Fordítástól függetlenül sokkal jobbra számítottam, de mondom, könnyen lehet, hogy rajtam ment el. Nem tántorított el a King-könyvek további olvasásától, de a nagyobb lélegzetvételű műveket egyelőre kerülni fogom.

Valamiért már a fülszöveg elolvasása után meg voltam győződve róla, hogy ez nem az én könyvem lesz. Felraktam a polcra, majd évekig ott csücsült úgy, hogy felé se néztem, mert képtelen volta, elhinni, hogy: 1. ilyen hosszú könyvet képes leszek normál időn belül végigolvasni úgy, hogy közben nem szeretem, 2. utálni fogom a sztorit, és utána Kingtől is elmegy egy jó időre a kedvem. Így hát szomorúan porosodott a többi kötet mellett egészen addig, amíg össze nem akadtam egy olyan emberrel, aki éppen ezt olvasta, és állította, nem meri folytatni, mert olyan félelmetes. Bevallom, hiába King a horror koronázatlan királya, eddig még egy olyan történetét se olvastam, amitől ténylegesen betojtam volna, mint egy jól megkonstruált horrorfilmtől. Talán éppen ez vezetett ahhoz, hogy gondoltam, na, jó, lássuk, mi olyan félelmetes, majd rögtön az első adandó alkalommal hozzá is kezdtem.
Elsőre pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Nem kötött le. Untam. És egyszerűen el nem tudtam képzelni, mi lehet érdekes, izgalmas és depláne félelmetes egy olyan történetben, ami arról szól, hogy egy „leszázalékolt” építész magányosan tengődik egy majdnem kihalt szigeten. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy ezekből bárki képes egy izgalmas, pláne a nagybetűs Jó, mi az, hogy jó, Remek történetet fabrikálni. Sokáig ebben a hitben élve olvastam, és rendkívüli mód zavart, hogy nem tudtam, hová tartunk, és mi fog kisülni ebből. Annyi tippem volt, amiket mind dobhattam ki a kukába, mint egy krimi olvasása közben az aktuális gyilkos-jelölteket. Aztán valahogy a könyv felénél már kezdett érdekelni a dolog, nemcsak azért, mert fellobbant bennem a kiirthatatlan kíváncsiság, mi fog kisülni az egészből, hanem mert kezdtem úgy igazán megkedvelni a szereplőket. Ilsét, Wireman-t, Elizabeth-et, és talán még magát főhősünket, Edgart is. Talán az nehezítette meg a dolgomat leginkább, hogy E/1 elbeszélésről volt szó, így pedig úgy éreztem, mintha rendkívül sok dologban kimaradtam volna, és mindent csak az utolsó utáni pillanatban tudhatok, érthetek meg, mint ahogy Edward is. Vagy Edmund. Vagy Edgar, a csudába! Egy idő után rám is átragadt Elizabeth Alzheimer-kórja, valamint Edgar affáziája, így volt olyan pillanat, amikor a sok ’e’ betűs név közül nem tudtam volna megmondani, melyik az elbeszélő valódi neve, ami azért elég vicces helyzeteket szült. Mindazonáltal meg kell mondjam, hogy engem kifejezetten zavartak a közbülső Hogyan rajzoljunk meg egy képet? részek, mert rendkívüli mód kilógtak az elbeszélés módjából és idejéből, először pedig nem tudtam, hová kössem az egészet, és mit csináljak vele. Meg aztán olyan távol áll tőlem a festészet, és annyira nem tudok róla semmit, hogy még a szerzőnél is szakavatatlanabbnak éreztem magam. Még hogy Dalí és hasonlók, műveletlen tuskó olvasó voltam, mert hiába ismertem a festőt, attól mégis kellemetlenül ingoványos talajra érkeztem. Egy szóval: túl sok apró momentum, tényező volt benne, amik megnehezítették az olvasást. Amik eltántoríthattak/eltántorítottak volna az olvasástól. De nem hagytam magam. És komolyan mondom, nem hittem volna, hogy ezt le fogom írni, de milyen jól tettem, hogy végül erőt vettem magamon…
Persze bőven túl kellett érnem a féltégla méretű könyv felén, mire valóban tudtam élvezni a sztorit, de aztán bekövetkezett az, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Elkezdtem izgulni a szereplők sorsa miatt, ezt követően pedig a szó szoros értelmében beparáztam tőle, valósággal félni kezdtem, és hiába érdekelt annyira, hogy késő éjszakába, hajnalba nyúlóan kivégezzem, az utolsó száz, százötven oldal előtt megfutamodtam, és még jó egy-két órányi bamba tévézés kellett ahhoz, hogy aznap este álomra hajtsam a fejem. Mellesleg pocsékul aludtam, de ezek után egyáltalán nem csodálkoztam ezen. Bár kételkedtem abban, hogy másnap képes leszek felvenni a félelem fonalát, de ez mégis sikerült. Egy örökös félelem, spoiler csak-csak szerepet kapott benne, így borsódzott a hátam az egésztől, holott a végjátékban már nem volt semmi plusz. Úgy éreztem, hogy King az összes nagy petárdáját ellőtte, és utána már csak a silányabbakat puffogtatta. Hatalmas és a végletekig kidolgozottak voltak az előkészületek, a tetőpont előtti pillanatok, de végül kevésnek éreztem a katarzist és a megoldást. Nem tudom miért, de sokkal félelmetesebb, felkavaróbb, gyomorforgatóbb megoldásra vártam, mert így az egész úgy hatott, mint csak egy közbülső eksön, mondjuk a könyv közepéről. spoiler
Emeleltt érdekes mód máskor megbotránkozom a fantasztikus elemeken (legélénkebben talán az Újjászületés szörnye él bennem), hogy mennyire nem félelmetesek, mondhatni már egyenesen bénák. Itt azonban bármennyire nem találtam hátborzongatónak a lényeket, egyszerűen elfogadtam azt, hogy gyerekként még a legjelentéktelenebb dolog is halálos rémületet ébreszthet bennünk. (Nevessetek ki, de engem a Szezám utca lakóiból Bert és Ernie volt az, aki gyerekkoromban nem kevés rémálmot okozott, és egészen a mai napig égetnivalóan félelmetesnek gondolom őket, nem is értem, hogy lehetnek meseszereplők.) Szóval fejjel lefelé szálló madarak ide, agyaras békák oda, bármennyire fantáziátlannak tűnnek, teljesen rendben vannak, hiszen egy gyerekről beszélünk. Sőt a babákat kifejezetten csíptem, spoiler Egészen máig hallom a fejemben azt a mondatot, hogy Auuu, csúnya ember!
Mégse mondom azt, hogy nem tetszett volna, de… Az események beindulásáig való előkészületek számomra nagyon, nagyon hosszúra nyúltak, és beletelt jó sok időbe, amíg sikerült úgy igazán megfogni nemcsak a kíváncsiságomat, hanem úgy általánosságban, hogy ne csak alig száz oldalakra legyek képes nyugton ülni a fenekemen. Aztán ott volt egy rendkívül jól felépített, és komolyan mondom, félelmetes fél kötet, aminek szerintem örökre hálás leszek, mert könyvtől eddig még sosem féltem. Végül aztán kaptunk egy számomra összecsapott, kidolgozatlan lezárást, befejezést. Hiába éreztem a veszteséget, hiába rettegtem, a végső csata rendkívül lelombozott. Egyszerűen nem érettem, hogyha King más regényekben remekel, virít a jobbnál-jobb ötleteivel, hogy volt képes egyszerűen úgy lezárni az egészet, mintha egészen odáig az egész nem is lett volna olyan nagy probléma, életet veszélyeztető kihívás? Ezért kissé morgok rá, mert tudom, hogy ő tud ennél sokkalta jobbat. Azonban mégis úgy érzem, összes idegesítő, kevésbé idegesítő hibájával együtt kedvencem született, mert fogyatékossága ellenére is lehet szeretni valamit úgy, mintha az tökéletes lenne.